Harangszó, 1942

1942-03-01 / 9. szám

1942. március í. HARANGSZÓ reménységgel nézünk fel rá, nagy szeretettel és egész hűséggel állunk mögötte, bízunk benne és imádko­zunk érte, hogy szeretett Kormány­zónknak sokáig legyen hűséges segítője! L. 1. A tüdöbaj. még mindig erősen pusztít hazánk­ban. Magyarországon évenként 20.000-en halnak meg, minden fél­órában egy ember pusztul el e betegségben. Ellene komoly véde­kezés a megelőzés. E betegség megelőzése céljából már jelentős intézkedések történtek. Évenként megvizsgálják az összes iskolás­gyermekeket. Háromévenként a ta­nítókat, tanárokat, élelmiszerkeres­kedésben alkalmazottakat állítják röntgen elé. Február 1-től a házas­ságra lépők tartoznak igazolni, hogy nem szenvednek e betegség­ben. íme a legkörültekintőbb rend­szabályok vannak már a baj meg­előzése céljából életben. Azonban még mindig sokat kell tenni. A február 16—22-ig tartott tuberku­lózis-hét is ezeket a tennivalókat akarta megismertetni. Kint katoná­ink harcolnak az ellenséggel, itt­hon nekünk kell felvenni a harcot népünk mentése érdekében minden liskát, a ház asszonyát. Körülbelül két percnyire laknak tőlünk a Malomér partján. Ez nyáron rendszerint száraz medrű és Dunavecse határában kezdődik és szeszélyes vonalban Kalocsáig húzó­dik. A Duna jeges árja a névnapi han­gulat derűjét le-lehűti, a társaságnak hol egyik, hol másik tagja hozza szóba az áradást.. Kétszer ki is megyünk a ház elé. Mintha valami különös zúgás ütötte volna meg fülünket. Feszülten, félősen hallgatózunk. Csak a szél — állapítjuk meg, — s fellélegzünk. A levegő nyirkos és olyan tömör áthatolhatatlan sötétség van, hogy szinte harapni lehetne. Dider- gősen sietünk vissza a szobába. A lámpa szelíden aranyló fényében, a dúsan meg­rakott asztal körül visszatér lelkűnkbe a biztonság érzése. A kályhában pat­togva, lobogva égnek a fahasábok. Le­hetetlenség és szörnyűség elképzelni is, hogy a szennyes ár ilyen meleg, kedves otthonokat elpusztítson. Már ékelődünk is a Duna felett. A rádiót meghallgat­juk. Aggasztó híreket mond. De Apos- tag helyzete enyhült, nem adják fel a védekezést. Sikerülni fog megfékezni, — nyugtatjuk meg magunkat — hiszen mindent elkövetnek. A jég is elindulhat minden_pillanatban s akkor rögtön meg­szűnik a veszély. Engem most már fel­háborít a Duna szégyenletes viselkedése. Hát érdemes volt pártjára kelni? — Szegény falúmat így megrémíteni!... — Reggel lóháton okvetlen beme­gyek Apostagra — határozza el magát Feri — s megtudom, mi van. ellenséggel, így a tüdőbajjal is! Tegyük meg. Beszéljünk, tanul­junk róla, védekezzünk ellene! Legyen drága kincs, mindnyájunk előtt magyar népünk egészsége! Gyermekarcok a szórványból. Elhagyatott az evangélikus szórvány­gyermek. Sok esetben pedig magáno­sán árva. Nem egyszer egyetlen az egész iskolában, aki evangélikus. Nemcsak kí­vülről, hanem belülről sem látott még evangélikus templomot. Legfeljebb csák képen. Nincs gyökér, mely egyházához fűzné, mert hiszen a templomon, isko­lán kívül hiányzik a számottevő gyüle­kezet is. Az egyetlen kapocs, mely evan­gélikus hitéhez fűzi: születése. Vagy az édesapja, vagy az édesanyja evangélikus. Ritkán mindkettő. Magános árvaságu­kat enyhíti, ha rendszeres hitoktatás­ban részesülhetnek és havonként átlag egyszer résztvehetnek szórványistentisz­teleten. Én is járok közöttük. Bár nem egy­szer az időjárás zordsága terhessé teszi szolgálatomat, mégis örömmel megyek közéjük. Szórványarcok vésődnek lel- keinbe, hogy egész életre ott marad­janak. Hadd mutassak be néhányat kö­zülök! Aki egyedül van otthon is ... Sajnálom szegény kislányt. Akinek Istentől való kötelessége lett volna, hogy leikébe hullassa hitünk kincseit, hite- hagyó lett. Most már nemcsak az édes­Megörülök neki, legalább hírt ka­pok enyéimről. Aggodalmam ugyan mindannyiszor eloszlik, csak a házunk mestergerendájára vésett írásra kell gondolnom. Házunk elég magasan fek­szik és 124 évig nem tört rá a Duna. Tíz óra tájban indulunk haza. Az óra csörgőjét felhúzom, hogy éjfélkor felébresszen, ha netán elaludnék. Meg akarom hallgatni a híreket. Most azon­ban nem álmosít el az olvasás. Nem is köti le figyelmemet. Minduntalan az órát nézem s csörgésére megrettenek, i Végre!... Rövid szünet után hírek. A í víz ömlik Apostagra!... A rádió negyed óránként híreket mond, utasításokat ad. Úristen! Az édesanyám a beteg szívé­vel ... Reszketve kapkodom magamra ruháimat. Fölkeltem Sörös bácsit, a ko­csisunkat. Sörös bácsi gyerekei is Apos- tagon laknak. Halálravált arccal ülünk a rádió előtt. Név szerint sorolja a határ­részek nevét, ahonnan a tanyák népének menekülni kell. Fűzhalompuszta, Kopasz- I halom, Tetétlen... messze vannak ide. Óh szegények! Sajnálom őket önző meg­könnyebbüléssel. Bakóhalom, Máriaháza. Megdermedek a rémülettől... Sörös bá­csi kirohan. Menekülnünk kell! S én még mindig a rádió előtt ülök... Csanád- puszta, Fehéregyháza... A hugomék! Jaj Istenem!... Nyolc km.-re mögöt­tünk, kissé északkeletre. Kitámolygok az udvarra .. .Darvas úr! Darvas úr! Or­dítja a messzeségben egy halálos rémü­lettel telített férfihang. Távoli jajszó és sikolyok hasítanak az éjszakában. A zú­gást most már tisztán hallom. Sörös bá­67. , apa, hanem az édesanya is másvallású. Elfelejtette, azután meg elhagyta hitét, ö pedig egyedül evangélikus, nemcsak az iskolában, hanem otthon is. Maga előtt kell látnia a hozzá legközelebb levő szívnek hűtlenségét. Féltem ezt a gyermeket. Féltem attól, hogy hitét ő is csak elfelejti, vagy megúnt kabátnak tekinti majd. amit eldobhat, mint az édesanyja. Szeretném örökre szívébe vésni a hűség krisztusi szavát: „Légy hív mindhalálig... tartsd meg, ami ná­lad van, hogy senki el ne vegye a te koronádat.“ öregapa, meg az unokája... Ez az unoka is tanítványom. Jó hangja kicseng ének közben. Szorgal­masan tanulja a kátét, egyháztörténetet is. ö az öregapjáé. Legalább is hite sze­rint. Apja is evangélikus volt, nem is olyan régen. Anyja nem. Apja haran­gozó a másik egyházban. Ez a ke­nyere. Nem tudom, ő maga gondolta-e, vagy pedig mások súgták szívébe az el­határozást, mint maga mondta: „legyen a vallása is az, ami a kenyere“. Pedig csendes, jó embernek látszik. Nekem is szinte bocsánatkérően magyarázza: „Így kellett tennem, mert ez a kenyerem. Furcsa lett vóna...“ De a fiú az öreg­apjáé, aki már javakorbeli, de azzal vi­gasztal: „...majd az unokám, tiszte­lendő úr, majd az unokám megmarad az én hitemben, őt nem engedem“. Hal­lotta a fiú is és ráhagyta öregapja sza­vát: „Én evangélikus maradok, mint az öregapám... hiszen tanultam is a hit­tant.“ Megnyugodva mentem el tőlük. Ügy éreztem, igazat szóltak. Hiszem, hogy meg is marad, hiszen tanulhatta „hitét“, nem mint az apja. esi a lovakat fogja a kocsi elé lázas sietséggel. De hova menjünk? Istenem, hova?! A kelebiai vasútvonal mögé, mon­dotta a rádió. S előttünk vak sötét éj­szaka, az utakon tengelyig érő sár, mé­teres vadvizek és a lelkűnkben halálos rémület. A félelmetes zúgás erősödik ... A távolban világító ablakszemek elszórt fénypontokkal tűzdelik meg a sötétsé- , get. Sokfelé ébren vannak. Reszkető kéz­zel gyújtom meg a viharlámpát és lélek- j szakadva rohanok Nagyékhoz. Darvas i úr! Darvas úr! — Hangzik egyre az ; üvöltésszerű kiáltás. Marcelka ólmos arccal kerekre tágult szemében eszelős rémülettel öltözteti apró gyermekeit. Jaj a gyermekeim!... A gyerekeim! — Tördeli lélektelenül. Feri elszaladt a szomszédokat költeni. Kimegyek a ház elé. Juliska hangját hallom. Ez nevet — döbbenek meg. — Nem, ez nem neve­tés: idegeket tépő hisztérikus sírás. A hang közeledik. Már megértem, amit sí­rástól szaggatott hangon valakinek mond. Mindenük ott maradt... Tercsit s a Szürkét nem tudták kivezetni az istállóból, nem akart kijönni. Igen. Ter­csi meglátta a vizet és megérezte a ve­szedelmet s homályos állati tudatával úgy okoskodott, hogy bent kisebb bajt jelenthet neki a víz, mint odakint. A jó és rossz között, ami létét kitöltötte, mindig a kintlét volt a rossz: a nehéz iga, az ostor, a perzselő nap és fagyos hideg. S az istálló a jó: menedék a hideg és meleg elől, a tele jászol és pihenés. (Folytatjuk.)

Next

/
Oldalképek
Tartalom