Harangszó, 1942
1942-03-01 / 9. szám
1942. március í. HARANGSZÓ reménységgel nézünk fel rá, nagy szeretettel és egész hűséggel állunk mögötte, bízunk benne és imádkozunk érte, hogy szeretett Kormányzónknak sokáig legyen hűséges segítője! L. 1. A tüdöbaj. még mindig erősen pusztít hazánkban. Magyarországon évenként 20.000-en halnak meg, minden félórában egy ember pusztul el e betegségben. Ellene komoly védekezés a megelőzés. E betegség megelőzése céljából már jelentős intézkedések történtek. Évenként megvizsgálják az összes iskolásgyermekeket. Háromévenként a tanítókat, tanárokat, élelmiszerkereskedésben alkalmazottakat állítják röntgen elé. Február 1-től a házasságra lépők tartoznak igazolni, hogy nem szenvednek e betegségben. íme a legkörültekintőbb rendszabályok vannak már a baj megelőzése céljából életben. Azonban még mindig sokat kell tenni. A február 16—22-ig tartott tuberkulózis-hét is ezeket a tennivalókat akarta megismertetni. Kint katonáink harcolnak az ellenséggel, itthon nekünk kell felvenni a harcot népünk mentése érdekében minden liskát, a ház asszonyát. Körülbelül két percnyire laknak tőlünk a Malomér partján. Ez nyáron rendszerint száraz medrű és Dunavecse határában kezdődik és szeszélyes vonalban Kalocsáig húzódik. A Duna jeges árja a névnapi hangulat derűjét le-lehűti, a társaságnak hol egyik, hol másik tagja hozza szóba az áradást.. Kétszer ki is megyünk a ház elé. Mintha valami különös zúgás ütötte volna meg fülünket. Feszülten, félősen hallgatózunk. Csak a szél — állapítjuk meg, — s fellélegzünk. A levegő nyirkos és olyan tömör áthatolhatatlan sötétség van, hogy szinte harapni lehetne. Dider- gősen sietünk vissza a szobába. A lámpa szelíden aranyló fényében, a dúsan megrakott asztal körül visszatér lelkűnkbe a biztonság érzése. A kályhában pattogva, lobogva égnek a fahasábok. Lehetetlenség és szörnyűség elképzelni is, hogy a szennyes ár ilyen meleg, kedves otthonokat elpusztítson. Már ékelődünk is a Duna felett. A rádiót meghallgatjuk. Aggasztó híreket mond. De Apos- tag helyzete enyhült, nem adják fel a védekezést. Sikerülni fog megfékezni, — nyugtatjuk meg magunkat — hiszen mindent elkövetnek. A jég is elindulhat minden_pillanatban s akkor rögtön megszűnik a veszély. Engem most már felháborít a Duna szégyenletes viselkedése. Hát érdemes volt pártjára kelni? — Szegény falúmat így megrémíteni!... — Reggel lóháton okvetlen bemegyek Apostagra — határozza el magát Feri — s megtudom, mi van. ellenséggel, így a tüdőbajjal is! Tegyük meg. Beszéljünk, tanuljunk róla, védekezzünk ellene! Legyen drága kincs, mindnyájunk előtt magyar népünk egészsége! Gyermekarcok a szórványból. Elhagyatott az evangélikus szórványgyermek. Sok esetben pedig magánosán árva. Nem egyszer egyetlen az egész iskolában, aki evangélikus. Nemcsak kívülről, hanem belülről sem látott még evangélikus templomot. Legfeljebb csák képen. Nincs gyökér, mely egyházához fűzné, mert hiszen a templomon, iskolán kívül hiányzik a számottevő gyülekezet is. Az egyetlen kapocs, mely evangélikus hitéhez fűzi: születése. Vagy az édesapja, vagy az édesanyja evangélikus. Ritkán mindkettő. Magános árvaságukat enyhíti, ha rendszeres hitoktatásban részesülhetnek és havonként átlag egyszer résztvehetnek szórványistentiszteleten. Én is járok közöttük. Bár nem egyszer az időjárás zordsága terhessé teszi szolgálatomat, mégis örömmel megyek közéjük. Szórványarcok vésődnek lel- keinbe, hogy egész életre ott maradjanak. Hadd mutassak be néhányat közülök! Aki egyedül van otthon is ... Sajnálom szegény kislányt. Akinek Istentől való kötelessége lett volna, hogy leikébe hullassa hitünk kincseit, hite- hagyó lett. Most már nemcsak az édesMegörülök neki, legalább hírt kapok enyéimről. Aggodalmam ugyan mindannyiszor eloszlik, csak a házunk mestergerendájára vésett írásra kell gondolnom. Házunk elég magasan fekszik és 124 évig nem tört rá a Duna. Tíz óra tájban indulunk haza. Az óra csörgőjét felhúzom, hogy éjfélkor felébresszen, ha netán elaludnék. Meg akarom hallgatni a híreket. Most azonban nem álmosít el az olvasás. Nem is köti le figyelmemet. Minduntalan az órát nézem s csörgésére megrettenek, i Végre!... Rövid szünet után hírek. A í víz ömlik Apostagra!... A rádió negyed óránként híreket mond, utasításokat ad. Úristen! Az édesanyám a beteg szívével ... Reszketve kapkodom magamra ruháimat. Fölkeltem Sörös bácsit, a kocsisunkat. Sörös bácsi gyerekei is Apos- tagon laknak. Halálravált arccal ülünk a rádió előtt. Név szerint sorolja a határrészek nevét, ahonnan a tanyák népének menekülni kell. Fűzhalompuszta, Kopasz- I halom, Tetétlen... messze vannak ide. Óh szegények! Sajnálom őket önző megkönnyebbüléssel. Bakóhalom, Máriaháza. Megdermedek a rémülettől... Sörös bácsi kirohan. Menekülnünk kell! S én még mindig a rádió előtt ülök... Csanád- puszta, Fehéregyháza... A hugomék! Jaj Istenem!... Nyolc km.-re mögöttünk, kissé északkeletre. Kitámolygok az udvarra .. .Darvas úr! Darvas úr! Ordítja a messzeségben egy halálos rémülettel telített férfihang. Távoli jajszó és sikolyok hasítanak az éjszakában. A zúgást most már tisztán hallom. Sörös bá67. , apa, hanem az édesanya is másvallású. Elfelejtette, azután meg elhagyta hitét, ö pedig egyedül evangélikus, nemcsak az iskolában, hanem otthon is. Maga előtt kell látnia a hozzá legközelebb levő szívnek hűtlenségét. Féltem ezt a gyermeket. Féltem attól, hogy hitét ő is csak elfelejti, vagy megúnt kabátnak tekinti majd. amit eldobhat, mint az édesanyja. Szeretném örökre szívébe vésni a hűség krisztusi szavát: „Légy hív mindhalálig... tartsd meg, ami nálad van, hogy senki el ne vegye a te koronádat.“ öregapa, meg az unokája... Ez az unoka is tanítványom. Jó hangja kicseng ének közben. Szorgalmasan tanulja a kátét, egyháztörténetet is. ö az öregapjáé. Legalább is hite szerint. Apja is evangélikus volt, nem is olyan régen. Anyja nem. Apja harangozó a másik egyházban. Ez a kenyere. Nem tudom, ő maga gondolta-e, vagy pedig mások súgták szívébe az elhatározást, mint maga mondta: „legyen a vallása is az, ami a kenyere“. Pedig csendes, jó embernek látszik. Nekem is szinte bocsánatkérően magyarázza: „Így kellett tennem, mert ez a kenyerem. Furcsa lett vóna...“ De a fiú az öregapjáé, aki már javakorbeli, de azzal vigasztal: „...majd az unokám, tisztelendő úr, majd az unokám megmarad az én hitemben, őt nem engedem“. Hallotta a fiú is és ráhagyta öregapja szavát: „Én evangélikus maradok, mint az öregapám... hiszen tanultam is a hittant.“ Megnyugodva mentem el tőlük. Ügy éreztem, igazat szóltak. Hiszem, hogy meg is marad, hiszen tanulhatta „hitét“, nem mint az apja. esi a lovakat fogja a kocsi elé lázas sietséggel. De hova menjünk? Istenem, hova?! A kelebiai vasútvonal mögé, mondotta a rádió. S előttünk vak sötét éjszaka, az utakon tengelyig érő sár, méteres vadvizek és a lelkűnkben halálos rémület. A félelmetes zúgás erősödik ... A távolban világító ablakszemek elszórt fénypontokkal tűzdelik meg a sötétsé- , get. Sokfelé ébren vannak. Reszkető kézzel gyújtom meg a viharlámpát és lélek- j szakadva rohanok Nagyékhoz. Darvas i úr! Darvas úr! — Hangzik egyre az ; üvöltésszerű kiáltás. Marcelka ólmos arccal kerekre tágult szemében eszelős rémülettel öltözteti apró gyermekeit. Jaj a gyermekeim!... A gyerekeim! — Tördeli lélektelenül. Feri elszaladt a szomszédokat költeni. Kimegyek a ház elé. Juliska hangját hallom. Ez nevet — döbbenek meg. — Nem, ez nem nevetés: idegeket tépő hisztérikus sírás. A hang közeledik. Már megértem, amit sírástól szaggatott hangon valakinek mond. Mindenük ott maradt... Tercsit s a Szürkét nem tudták kivezetni az istállóból, nem akart kijönni. Igen. Tercsi meglátta a vizet és megérezte a veszedelmet s homályos állati tudatával úgy okoskodott, hogy bent kisebb bajt jelenthet neki a víz, mint odakint. A jó és rossz között, ami létét kitöltötte, mindig a kintlét volt a rossz: a nehéz iga, az ostor, a perzselő nap és fagyos hideg. S az istálló a jó: menedék a hideg és meleg elől, a tele jászol és pihenés. (Folytatjuk.)
