Harangszó, 1942

1942-02-22 / 8. szám

1942. február 22. HARANGSZÓ 59 imával áldjuk a jó Istent, hogy ilyen bőségesen gondoskodik rólunk. Lehoczky Paliék barátságos, meleg hajlékában gyorsan telik az idő. 9 óra­kor előáll 4 szánkó, s víg csilingeléssel röpít végig a falun, a mostani nagy hi­degben is folyó olajfúrási munkák meg­tekintésére. Német főmérnök magyaráz­za az olajkutatás minden mozzanatát. Itt kiderül, hogy Darnai Ferit a jó Isten küldte ide hozzánk, ö tolmácsolja a né­met sógor előadását, amit az olajfúrás­ról tart. Ismét visszamegyünk a faluba istentiszteletre, ahol Rajos János s.-lel- kész hirdeti az igét. ,,Keserű volt az a víz. amit Izráel népe talált a pusztában ... Isten vesz- szőt dobatott bele, attól édes­sé lett...“ Keserű a mi éle­tünk is Isten örömüzenete nélkül. Ez az Ige nevel a szomorú, kora- vén ifjúságból örvendező ifjúsá­got. Ez az Ige átformálja a mi egész életünket. Ez a munka fo­lyik a népfőiskolán. Délután ünnepély keretében mutatkozik be a híveknek az if­júság. Énekkel kezdjük: Jer, dicsér­jük Istent... Utána a fiúk be­szélnek, szavalnak, majd elénekel­jük a Vezet a kereszthez út... kezdetű finn éneket. Rajos János élvezetes előadás­ban, vetített képekben mutatja be a nagytarcsai népfőiskola belső életét. Mikor a vásznon daloló if­júságot látjuk, ifjaink ajkán is felcsendülnek a szebbnél-szebb magyar nóták. Végül Orbán János népfőis­kolái igazgató megköszönte a ba­rátságos vendégüllátást, a termet, a megjelentek türelmét, a politikai község 160 P-s alapítványát. Be­szél arról, hogy saját népfőisko­lát akarunk. Hogy a maga helyi­ségében végezze a népfőiskola ezen nemzetet és hitet erősítő, népművelő munkkáját. Kérte a hallgatóságot, hogy ki-ki tehet­ségéhez mérten segítse elő azon törek­vést, hogy saját épülete lehessen az orosházi népfőiskolának. Az „Üj szózat“ éneklésével véget ért a műsor. Hisszük, hogy mindnyájan, akik ott voltunk, gya­rapodtunk lelkiekben. Orbán János. Füthetők-e templomaink ? A Harangszó f. évi február 15. szá­mában egy igen helyes gondolatot ve­tett fel Sz. J., amikor a templomok fűté­séről írva azt mondja: „Egyházhatósági- lag kellene kötelezővé tenni a templo­mok fűtését,“ Nagyon jól tudom, hogy sok helyen, különösen falusi gyülekezetben, úgy te­kintenek a templom fűtésére, mint egy megoldhatatlan kérdésre. Az én gyüle­kezetemben is lehetetlenségnek tartot­ták, hogy templomurjkat ki tudjuk fű­teni. Mikor aztán 1933-ban renováltattuk a templomot, új ablakokat, ajtókat tet­tünk a régiek helyébe, nem feledkeztünk meg arról, hogy a templom két ellen­tétes sarkában kéményt építsünk. Aztán vettünk két nagy öntött vaskályhát, me- \- lyek gyorsan tüzesednek át s hirtelen ontják a meleget. A templom fűtését másfél órával az istentisztelet megkez­dése előtt szoktuk kezdeni. Egy alka­lomra elegendő 100 kg (Egyszáz kg.) kőszén. Templomunk 22 mé­ter hosszú, 10 méter széles és 12 méter magas. Mindamellett olyan jól kifűthető, hogy mindenki meg van elégedve. Különben is a templomot nem kell annyira ki- fűteni, mint egy szobát. Hiszen a templomban úgyis kabátban ül­nek az erriberek. Csupán az a fontos, hogy az a vad hideg ne legyen, ami kellemetlenné teszi egy fűtetlen helyiségben a tar­tózkodást. A templom fűtésére négy hó­napot számíthatunk: december, január, február és március. Ez körülbelül 20—22 délelőtti isten- tisztelet, számítva a karácsonyi ünnepeket is. Tehát 25 méter­mázsa kőszén bőven elegendő. Ez körülbelül 150 pengő. Én ezt az összeget sohasem veszem fel az egyházi költségvetésbe, hanem minden ősszel erre a célra gyűj­tést rendezek s ez az összeg össze­jön. Azt gondolom, hogy ez min­denütt így megoldható. A híveket pedig fel kell vilá­gosítani, hogy a templom fűtése azért szükséges napjainkban, mert az emberek igényesebbek, mint valaha. Ma inkább otthon, a me­legszobában hallgatják meg a rádiós-istentiszteletet, semhogy a Jézus és Péter. Jézus jelenti szenvedését. Péter tiltakozik ellene. — Tetszik tudni, tisztelendő úr, az úgy van, hogy a baka, ha már egyszer benne van, elvégzi a dolgát becsülettel, harcol is a hazáért, meg ha van, a jó tisztúrért, akit szeret, de különösen, ha már sok mindenen átment, meg is sebe­sült, akkor mindjárt mindenfélét gondol, ha valamit mondanak neki. — Gondol? Mit gondol? — Hát... tudja Isten! — Hát azok a pozsonyi evangélikus bakák mit gondolhattak? — Én nem tudom! Talán féltek! — Ugyan mitől féltek? — Hát... Elég mindenféle parancsot kaptak ezerkilencszáztizennégytől tizen­hétig, meg mondtak is nekik sok min­denfélét, de azt még addig egyszer se mondta nekik senkise, hogy álljanak ki az evangélikusok. Nem tudták mire vélni. Furcsa volt nekik. Gondolták, ki tudja, mi lesz ebből. Azért aztán nem léptek ki. — Hm! Hát te mit gondoltál? — Én meg azt gondoltam — itt fel­vetette a fejét, megcsillant a szeme — lesz, ami lesz, de a hitemet meg nem tagadom! —t Azután mit csináltál? — Kiugrottam a sor elé, összevágtam jó keményen a bokámat, aztán elkiáltot­tam magamat, hogy: jelen! — Aztán mi lett? Elmosolyodott a Jóska: — Nem lett semmi. Megkaptam a levelet, amivel utazni lehetett, megmond­ták, hogy üljek fel a vonatra, keressem meg a 215. számú tábori postát, mert hogy ott majd egy evangélikus tábori lelkész úr mellé kerülök. Aztán most itt vagyok. —- Aztán a többi evangélikus bakák mit mondtak? —■ Röstelkedtek, meg sajnálták, mert ha kiléptek volna, akkor talán őközülök került volna valaki ilyen könnyebb szol­gálatra. — Hát röstelkedhettek is! De tudod-e Jóska, hogy te nagy dolgot cselekedtél ott a pozsonyi katonakórház udvarán? — Én? — Igen! Nem is tudtad, hogy miről lesz szó, meg hogy mi lesz belőle, mégis bátran vallást tettél evangélikus hited­ről! Becsületedre válik! Derék apád- anyád, derék tanitód-papod lehet oda­haza! Nem szólt er-ré a Jóska legény setn* mit, csak állt csendesen és akaratlan­önkéntelen, a katonai előírás ellenére, megsimogatta azt a kis pelyhedző baju­szát. Gyönyörűség volt ránézni elpiruló, nyílt, önérzetes arcára. Régen volt biz ez. De valahányszor eszembe jut, mindig arra gondolok, hogy aki a kicsiben hű, hű az az igazán nagy dologban is. Sok ilyen bátor hitvallót adjon az Úristen evangélikus szentegy­házunknak! Nagy szükség van rájuk eb­ben a mi próbás időnkben! Bizonyos vagyok benne, hogy az én egykori Jóska legényem — most tisztes és megbecsült tagja egy evangélikus gyülekezetnek — odahaza a falujában is vallást tett azóta nem is egyszer, nem­csak evangélikus voltáról, hanem meg­váltó Krisztusáról is. Bizonyos vagyok benne, hogy példaadó evangélikus éle­tet él és hogy a fiai, ha vannak, hogyne lennének, épen olyan derék, jó magyar evangélikus legények, mint amilyen az apjuk volt húszegynéhány évvel ezelőtt. A nevüket épen csak azért nem írom ki, nehogy azt higyjék, hogy rájuk akartam olvasni. Az Isten éltesse őket sokáigI

Next

/
Oldalképek
Tartalom