Harangszó, 1942
1942-12-27 / 52. szám
418. HARANGSZÓ 1942. december 27. orosz steppék felé. Én a szószéken állok és a karácsonyi evangéliummal vigasztalom a lelkeket. Hát amint leírtam: ki erre, ki arra... lassan itt van karácsony este. Lehull tán holnap a hó, s fehéren betakar mindent. A falumat is, ezt a drága kis otthont, amit az Istentől kaptam ajándékul. A nádfedeles, aprócska házak megbújnak majd a világ szívén. Bennük aprócska; bűnös emberek fohászkodnak majd: de jó az Isten! Mi is ott állunk majd a karácsonyfa alatt és nézzük kékszemű lányunk napsugár arcát. Már várja a Jézuskát! Szegény kis élet örömre készül és örülni fog. Feleségemnek könnyes lesz majd a szeme: visszatér az emlékezés szárnyán a szívébe: Kurt. Ikertestvére volt ez a daliás, fiatal hadnagy, a legendás hírű német repülők egyik legbátrab- bika. Ma nem áll meg már a gépe mellett; nincs itt. Odaszállt, ahonnan nincsen visszatérés. Háború van .... Hozzám meg eljön majd az édesanyám. Ilyenkor mindig megmutatkozik előttem az arca. Sugárzóan és fehéren.. A szeme két nagy, ragyogó csillag. A fényük reszket, amikor végig simítja arcom. Él! Él!!! Mert egyszer, régen, valahol Betlehemben megszületett a királyok- királya — Jézus! Halleluja! * „ ... hisz a másvilágban, hiszi, hogy ott még találkozunk és együtt leszünk?“ Amikor ezeket a sorokat írom, előttem fekszik egy gyászkeretes levél. Kusza soraiból idéztem ez idézőjeles mondatot. Aki írta: fiatal, diadalmas élet volt nem régen és most halódó, dérütötte bimbó. Pedig csak huszonhárom éves. A férje barátom volt. Azon kevesek közül, akiknek képét halálig őrzi a szívem. Most is velem van, tudom, mikor ezeket a nehéz mondatokat futtatja toliam. Itt van, hogy örökké mosolygó, ragyogó, fekete szemeivel megmosolyogja ezt az írásom. Itt ül mellettem, mint a régi téli estéken, amikor kis falum mélycsöndű estéit végig mesélte. Óh, hogy tudott vigasztalni, ő, a katona, mikor nehézéletű fajtánk nagy kérdései felett borult el az arcom. Bízás volt és legyűrhetetlen jövő. Vibráló hitecském előtt igazi Paizs. A neved is kiírom, ugy-e nem haragszol meg érte? Paizs voltál, a zalaiak közül való. Messzire szakadtál ettől a földtől, régi, nemesi fészked, a göcseji erdők között megbújó Paizsszeg nem ismert már téged. Emlékszel rá, hogyan kicsúfoltalak? Nekem kellett mesélni a földről, ahol erős apáid bölcsője ringott, az öreg bozontos szemöldökű Paizs Gáborról, meg a többiekröl is. Te pedig hallgattál, mint a kisgyerek, s tétován mondtad könnyező szemekkel: egyszer még elmegyünk oda. S megcsókoljuk a földet is ... — Elmegyünk. Először az én földemre, Barlahidára, aztán onnan a te faludba. Hát így terveztük s Isten másként végezte. Előttem áll a tisztiszolgád. Kovács Gábor, Sárbogárdról. Szabadságra jött és felkeresett. A szobámban mély a csend, mint a templomban. Tompán kong a hangom, amint kérdezem: hogy történt Gábor? — Nem felel. Lezárulnak a szemei. Peregnek a könnyek. Zokog. Hát... hirtelen jött az orosz. És a százados úr kiugrott harmadmagával. Hős volt és... elesett. Nem félt az senkitől. Aztán eltemettük. És most itt a levél. A felesége küldte. (Háromhetes házasok voltak, amikor kiment a férje ...) Mit írjak néki? Mit üzenjek? Itt a földön már nincs találkozás. Hanem a karácsony közel... Karácsony — halál, ez a kettő összefonódik bennem s arról beszél, hogy él az én messzire elment, csillagszemű anyám. Hiába mosolyognak meg kétkedő lelkek: él! Él és az enyém! Mert akik Istent igazán szerették s akiket ittlenn igazán szerettünk, nem halnak meg soha. Van találkozás — mert van karácsony. Halleluja! * Értitek, amit papírra vetek? Nemcsak te, drága kis testvér, aki felett vigasztalanná feketült az ég, hanem ti is, mind, mind, kis feleségek, árvák, testvérek, édesanyák és édesapák, amit leírtam? Küldöm ezeket a karácsonyi sorokat mindenkinek, aki felett el- feketült az ég. Mert háború van... Valamikor, nagy vándorlásaim közben prófétának tartottatok és az vagyok! Törött cserépedény — de Isten kezében. Most a tenyeremen meghordozom beszélő szívemet és véle üzenem: semmi sincs hiába! Szegény, megcsúfolt, agyonharapott, erős fajtánk veti a jövőt. Ezért hull a vér ... De véren, áldozaton, gyászon, nyomorúságon és halálon túl örök karácsony int felénk. A karácsonyi lelkek pedig nagy láncba fonódnak, és ha itt széjjelszaggattatunk, odafönn nem engedjük már el soha se egymás kezét. Jézus megszületett... Halleluja! Jakus Imre. Nagy öröm. E világ a pénznek, hatalomnak és dicsőségnek örül. A megszomorodott szív azonban nem vágyik egyébre, csak békességre és vigasztalásra. Tudni, hogy Istene — kegyelmes Isten-e? Emellett a világ minden öröme eltörpül. A kesergőknek kell' hát prédikálnunk az angyal módjára: Halljátok, ti nyomorultak és sírók, boldog örömhírt hozok. Nem azért jött Krisztus emberként a földre s nem azért halt kereszthalált, hogy a pokolba taszítson titeket, hanem hogy nagy örömötök legyen őbenne! Luther. KARÁCSONYFA ÉNEKEL Ha szűk szoba: hadd legyen szűk szoba. A szűk szobában is terem öröm, Gyűl apró gyertya ínség éjjelén, Ó csak ne legyen sorsom bús közöny, Ó csak legyek a fény forrása én, Apró gyermekek bálványozott fája, Én az idegen, én a jövevény. Égő fenyőfa, égő áldozat, Akit az Isten ősi otthonából Emberek örömére elhozat. Csak rajzolódjék mélabús árnyékom S imbolyogjon a szűk szobák falán. Mindegy, hogy mi lesz velem azután. Reményik Sándor.
