Harangszó, 1942
1942-01-25 / 4. szám
26 HARANGSZÓ 1942. január 2á. 'jelenségeket mutat, azonban ne felejtsük, amikor táborról, könyvekről, ünnepélyekről és konferenciákról beszélünk, ezeket a dolgokat nem végcélnak, hanem a cél elérésére való eszköznek kell tekinteni. A cél? Az ifjúság megnyerése Krisztusnak és a krisztusi ifjúság felsorakoztatása a keresztyéni munkára. Vájjon mennyiben állítottuk már szolgálatba? Mi lesz az ifjúságból? Jó evangélikus egyháztag, vagy krisztusi ifjúság? Jó egyháztagnak lenni nem túl nehéz. Sok világias gondolkodású egyén „jó egyháztag“ is lehet. Krisztus hűséges követőjének lenni azonban lényegesen mást jelent, mint csak egyháztagnak lenni. A jövő reménysége csak evan- géliumilag felvilágosodott, Krisztus igazságaiban elmélyedő ifjúság lehet. Azért a számbeli és eszközbeli gyarapodás hozzon maga után nagyobb fajsúlyú lelki ifjúságot. Felkészült, edzett, lelki ifjúság használja ki ifjúságát tettekben. Kül- és belmissziónk csak úgy haladhat előre, ha ezt az ügyet az ifjúság lelkiismeretbeli ügyévé teKegyelem. Elbeszélés. Irta: Sümegi István. (Folytatás) Mégis csak megindult. Akkor a vihar lekapta fejéről a kalapot. Utána kapott, de már nem érte el. A kalap előre ka- rikázott, átbukfencezett egy hófúváson s aztán eltűnt balfelé valami sötét mélységben. Bánkuta, — villant át Péter agyán. Itt van hát. Balra a szakadék, jobbra a part, a part alján embermagas hó. Nincs ló, nincs ember, aki keresztül vergődnék rajta. Mit nézelődjön itt? Nincs itt mit nézni? Itt csak látni lehet és kétségbeesetten leszámolni a ténnyel: elkésett. A vihar megelőzte. Némán indult visszafelé. Maga sem tudta, hogyan ért a szánhoz. A lovakról már régen leszedte a szél a pokrócokat. Az egyiket elérte. Egy kökénybokorban akadt meg a parton. A másik lóra rádobta a bekecsét. Azután hajadonfőit, kiskabátban odaroskadt a szán mellé. S nézett bele komoran, dideregve a viharba. Mit is lehetne most mást tenni? Menekülni? Hogyan? Kifogja a lovakat és úgy mentse magát? De hol, merre? A partra fel nem viheti őket, Bánkuta felett meg nem megy át emberfia. Egyedül menjen? Hagyja a lovait a sorsukra? Maga talán hazavergődnék. De Péterke!... Annyiszor kitervelte már, hogy ha megjön, aztán megnő, nem nagyobbra, csak szoknyásra, kiviszi az istállóba és azt mondja neki: — Ide nézz fiam! Ezeket neked neveltem!... És fon majd neki kis ostort, Jtif «izmát ii vesz neki, ha nagyobba«szi. Fejlesszük ki felelősségérzetünket a misszió minden ága iránt. A lelkileg erős, bibliás, gyakorlati keresztyénségű ifjúságot semmi fel nem tartóztathatja hódító útjában, s a világ csak kettő közt választ: vagy Krisztus ellen áll — és elpusztul, vagy Krisztus mellé áll — s üdvöt nyer. A presbitereknek meg kell őriz- niök az egyház kincsét, az ifjúságot, mert az ő kezükbe van letéve evangélikus egyházunknak ez a kincse. Egész jövőnk ifjúságunktól függ! Neveljük ezt az ifjúságot úgy, hogy Krisztus követésében egy szebb és jobb világot tudjon a mostaninál építeni. Benzing István. Krisxius áll a fyarcok tüzzélben . .. D. Raffay Sándor püspök az 1942. évi első pásztorlevelében szívhez szóló szavakban mutat rá a világban dúló nagy háborúra s ebben a harcban ránk, magyar evangélikusokra váró feladatra. Többek között ezeket írja: „A történelem ka lesz, pici sarkantyút is veret a kis csizmára, felülteti a Csillagra — és ők ketten, az asszonykával, nézik csillogó szemmel, egymást átkarolva, reménységben öszedobbant szemmel... — Haza kell jutnom! — ordított bele a viharba és mintha visszhang dörrent volna fel, újult erővel bömbölt fel a vihar. Felkapaszkodott a szánra. Fogai va- , cogtak, agyán mintha ezer apró kala- < pács táncolt volna. Nyúlt a gyeplő után. . A semmibe nyúlt. Fagyott újjai már nem engedelmeskedtek akaratának. Hagyta a gyeplőt. De arra még volt ereje, hogy kitárja az ég felé a két karját és újra felzúgjon a kiáltása: — Segíts haza, Úristen! És odaordított a csikóknak: — Menjetek, ha van még bennetek élet! Gyű !... És elindultak. * Szürke este lett, mire hazaértek. Eszméletlenül, félholtra fagyottan emelték le Pétert a szánról. Sokáig dörzsölték hóval, rázták, keltegették, mire visszatért belé az élet. De visszatért. Mikor felnyitotta elkínzott, véres szemét, ott találta föléje hajoltan a kis asszonyt. Alig valamivel előbb sikerült őt is felmosdatni hosszú, fásult ájulásából. Nem bírta a rémületet. Mikor kitört a vihar, rohant házról-házra, könyörgött segítségért, emberekért, akik az uráért mennek. Midőn nem vállalkozott senki, csak kifordult a keresztapja házából, hogy maga menjen. Erőszakkal vitték vissza. A keresztanyja kísérte haza. Jó, hogy ott volt mellette, mikor összeesett. majd fel fogja jegyezni, hogy mely népek álltak szemben a második nagy világháborúban. Nekünk azonban azt is meg kell látnunk, hogy itt Krisztus áll a harcok tüzében. Krisztus és az Antikrisztus lelke mérkőzik egymással. Ezért vannak Krisztus követői közt is olyanok, akik Krisztus-tagadókká és Isten ellenségeivé válnak. Ezért akadnak olyanok is, akik régi vagy új pogánysággal óhajtják felcserélni Krisztus vallását, melyben apáik számukra ezer küzdelem között jövendőt vívtak ki. Ezért látjuk azt a hihetetlen ellenmondást, hogy bibliás hírben álló nemzet templomaiban imádkoznak az Isten ellen törő tévelygők diadaláért. Ezért látjuk a keresztyénség körében is a krisztusi szeretet törvényének fonákját, hogy embercsinálta tételek érvényesüléséért meg tudják tagadni az Isten leikéből áradó testvérszeretet, türelem és megértés törvényét. A világuralomért harcoló népek fegyvereit igazában Krisztus vallása és Krisztus tagadása irányítja egymás ellen. Nekünk nemcsak hinnünk, hanem lelkünk teljes odaadásával munkálPéter csodálkozva, értetlenül meredt reá. Csak lassan eszmélt. — Itthon vagyok? ... És egyszerre suttogta az ajkuk a csendes, remegő hálaadást: — Mégis csak megsegített az Isten... Az asszonyka arca odasímult az arcához és megeredt szemükből a könny. Mikor elcsendesedett a lelkűk, megindult az asszonyka titkot fejtő szava. — Én tudom, hogy hogyan volt. Mikor elájultam, láttam kelméteket. Bánkuta fölött jártak, a szakadéknál. Ki- gyelmed mintha aludt volna. Sikoltani akartam, hogy megálljának, de nem jött ki hang a számon. És akkor valaki ott termett a lovak előtt. Havas volt a ruhája, hófehér az egész ember. A szeme ragyogott, mint az égő nap. Megfogta a Csillag kantárszárát, másik kezével a szán rúdját. És a hó semmit se süppedt be a lovak alatt, a szán meg se billent. De kigyelmed aludt. Hogyan is láthatta volna, hogy ki volt? Én oda akartam rohanni, hogy megcsókoljam annak a fehér ruhás embernek a kezét. Hanem mikor futottam volna, felébredtem: Keresztanyám fölém hajolt és mondta, hogy megjöttek kelmetek... Ki lehetett az a fehér ruhás? Én azt hiszem, az Úr Jézus volt... Péter hallgatott. Csak mikor meg- kondult ottkünn az estharang, akkor szólt halkan, leiekből: — Az keltett, hogy legyen... A vihar elült. Tisztán, csengve bongott a falu felett az estharang. Áldott harangszó, mely az Úr Jézust hívogatja a bánkutai szakadékok felett vergődő lelkek segítségéül, hogy megtudják mindnyájan, hogy — mi a kegyelem.
