Harangszó, 1942
1942-07-12 / 28. szám
222. HXKANGIIÜ 1942. július 12 Gondoltál-e már arra, hogy templomod elkerülése miatt nem mindig csak lelkipásztorod fejezi ki rosszalását, hanem majd Isten ítéletében kell meghallanod a vádat a harmadik parancsolat semmibe vevése miatt. A te vádlóid sorában ott lesz a templomod is. Vádol a neked is szóló igékkel, amelyeket nem hallgattál, a kegyelem eszközeiben neked is nyújtott megtérési alkalmakkal, amelyekkel nem éltél. Halld meg hát mielőbb: hív a templom, nehogy meg kelljen hallanod — s ez talán nincs is nagyon messze — vádol a templom! Szabó Lajos. (Mutatvány a kemenesaljai egyházmegye iratterjesztésének Bölcsőtől a koporsóig c. röpiratsorozatából.) A líbiai harctér madártávlati képe. A nagy győzelmek színhelye Afrikában. Lehetnek-e csodák manapság is? Elbeszélés. — Irta: Rácz Sándor. Ki is forgatták, össze is szedték a Galambosiék krumpliját, kit zsákba, kit kupacokba. Harmadszorra is megrakodott már a gazda, meg egy segítségszekér is még napnyugta előtt. Két kocsiteréhre valót meg betakartak krumpliszárral — a csősznek a figyelmébe ajánlva. Annak a hordása már holnapra marad. Lévén rá idő, mérlegelik a területet, meg a mennyiséget, a Németh Lajos kimondja a szentenciát, hogy ez hát csodatermés. — Dehogy is csoda! — akaszkodik bele a Csöndes Miska. — Az lenne az igazi csoda, ha az én sovány harmados földemen teremne ennyi! Nem esnek ma már csodák! — Dehogynem! Csak meg kell látni! Megint a Vargyas Etel vette át a szót. A Miska nem enged: — De olyanok, amilyenek a Krisztus, meg az apostolok idejében történtek! — Olyan is megtörténik. — — Hát mondjál csak egyet is! — Majd én mondok olyant, ami velem történt meg alig fél esztendeje, még a katonáéknál. De majd csak otthon, vacsora után, ha együtt leszünk. Mert a leányok üljenek fel a kocsira, hadd induljon az édes apám! Ezt a Jóska mondta. Tehát megindulnak, szerencsésen haza is érkeznek időben, ki kocsin, ki gyalog. I* is rakodnak. — Kíváncsian is váqák j valamennyien a Jóska csodáját. Csak az Etel akart minden áron kibújni a vacsorázásból — azzal is, hogy az édesanyját akarja felmenteni a fejéstől. De az Eszter néni azt mondja, hogy akkor igazán megneheztel, ha megveti a vacsorájukat. Ilyen neheztelést már mégsem vehet magára. És olyan nehéz sóhajtással ül az asztalhoz. És úgy ég az arca. Alig is bír lenyelni néhány falatot a jó vacsorából, mákos kalácsból. De csak meg kell mégis ujráznia, mert most megint mit mond az Eszter néni? — Ugy-e édes galambom, ti sokkal jobbat csináltok? De azért csak nem adsz kosarat? Aztán meg a Jóska is rá-ránéz. Nincs menekvés. Lehet ellenállani az ilyen kínálásnak? Csak az arca ne tüzelne olyan nagyon! Meg mintha a szíve is egészen hangosan dobogna. Csak meg ne hallják! Pedig vacsora vége felé az Eszter néni is melléje telepszik. Kint a menyecske lánya átvette a gondot. Hazaszaladt egy kis segítésre. Mindannyian megelégedtek. Az áldás, a jó egészségre kívánások is megtörténtek, Jóskára szállt a szó. — Édes anyám, megígértem a mi kedves segítségeinknek, hogy elmondom nekik, milyen csoda esett velem a tavasszal, katonáéknál. Maguknak is adósa vagyok az elmondásával, hallgassák meg maguk is. Egyik szép. tavaszi vasárnapon déli Leventéink külföldön jártak az elmúlt hetekben és a magyar névnek nagy dicsőséget szereztek. Weimarban az ifjúsági versenyen az ősi kardtánccal arattak nagy sikert. Hegedű- és énekversenyben az olasz és német versenyző után következett a magyar levente. A résztvevő 14 nemzet között hazánk hafmadik helyre ke- .rült közvetlen Németország és Olaszország után. Firenzében pedig a festészeti versenynek a magyar Nagy Gyula várpalotai 20 éves levente lett a győztese. A nyertes magyar fiút egy évig ingyen taníttatja Firenze városa. Levente fiaink nagyszerű szereplése nagy öröm mindnyájunk számára. Egyben nagy biztatás, hogy fejlesszük ki és mutassuk meg a külföld előtt azt, ami magyar. Népünknek drága értékeket adott az Isten. Csak elő kell hozni, ki kell művelni! Jókedvű adakozó! Istennek legyen hála ilyen is van s ilyenek is vannak. A mai hitetlen, vallástalan, anyagias világban is. Vannak, akik az apostolnak az intését „cselekedjetek jót mindenekkel, kiváltképen pedig a mi hitünknek cselédeivel“ (Gál. 6, 10), állandóan szem előtt tartják. S amikor csak egy óráig szolgálatban voltam. Leváltás után ebédeltünk meg az őrszobában, azután igyekeztünk a vasárnap délutáni tisztálkodásra, a „kimenőre“. Elcsodálkoztunk a legénységi, szobában, hogy már mind parádéban vannak. Kérdezzük az okát, mondják, hogy ma lesz a kertmegnyitás a katonamulatóban. No, én is hamar tisztálkodom — volt éppen arra való pár pengőm — én is elmegyek akkor. De bizony megkéstem. A többiek elszállingóztak, mire mi is megtisztálkodtunk. — Sebaj! Még nekünk is marad a mulatságból! Rendben is vagyunk, csak a köpeny van még hátra. — Április 14.-én még kötelező, bármilyen jó az idő. — A két szolgálatos társam már azt is felkapta, de én nem lelem az enyémet. Hiába keresem a mosdóban, az őrszobában is, sehol nem találom. Még a szomszédos legénységi szobákba is benézek. Hiába! Már a szolgálatos társaim is otthagytak. Én meg tanácstalanul kutatok tovább mindenfelé. A mi szobánk fogasán lógott egy nyeszlett, kopott, foltos, gyűrött köpeny, de az nem az enyém. Az enyém pompásan karbantartott, agyusztált köpeny volt. Az a nyeszlett-kopott köpeny a Kádár Antié volt, — ide a harmadik faluba való, aki a rendes köpenyét elvesztette, aztán büntetésből ezt a madárijesztő göncöt kapta helyette. Nem is járt ki azóta vasárnap. — De most hol lehet? Kiáltom, a kantinban is keresem, — nincs. A kapuőrségen érdeklődöm, hát azok megmondják, hogy a
