Harangszó, 1942
1942-07-12 / 28. szám
1942. Jölfas 12. hxixnühü 223. alkalom nyilik rá azonnal és mindig bebizonyítják, hogy nemcsak hallgatói, hanem megtartói az igének. Nem megszokásból teszik ezt, nem kénytelenségből vagy képmutatásból, hanem igaz szívvel, örömmel, jókedvvel. Sok csalódás, keserűség között jólesik velük találkozni, róluk hallani. Annyi hitetlenség, vallási közöny, nemtörődömség tengerében biztató remény látásuk. Bízhatunk a jövőben — a jelen minden elkeserítő, ijesztő jele ellenére is — amíg ilyenek vannak sorainkban. S vannak, bármint is tagadja a hitetlenség tábora. Most különösen is egynek alakja áll előttem. Nem dúsgazdag ember, de tehetős. Az apostol fenti buzdító szavait mélyen szívébe véste. Örömmel ad, örömmel áldoz. A kis, fiatal missziói gyülekezet sokat, nagyon sokat köszönhet neki. Mikor már úgy látszott, hogy a fenyegetően tornyosuló akadályok eltemetik, meghiúsítják a magasztos célt, jókedvvel hozta meg áldozatát. Százakkal sietett a gyülekezet segítségére, hogy az telekvásárlás után nélkülözhetetlen építkezésbe kezdhessen. Azután is többször adakozott húsz, ötven, százötven pengőket. Legutóbb is újabb 600 pengőt adott a gyülekezetnek. S mindezt egészen természetesnek tartja, hiszen az frás azt mondja:’ „A jótékonyságról és az adakozásról el ne felejtkezzetek.“ (Zsid. 13, 16.) Ne higyjünk hát a hitetlenek seregének, hogy a mai világból teljesen kiveszett a jótékonyság, az adakozás erénye. Nem. Legfeljebb csak az ellenfél lett hangosabb s erőszakosabb. Ezért kell nekünk is felemelni szavunkat s megmutatni az ilyen biztató példákban, hogy Kádár Anti pompás köpenyben már az elsők között elment. No, akkor nyomon vagyok. Ő vitte el a köpenyemet. Megállj Kádár Anti, ezt megkeserü- löd! Forr bennem a méreg. Utánad megyek, csúffá teszlek. Ott húzom le rólad a köpenyemet a tenger nép között! De rád is húzok néhányat a derékszíjammal. Rám kellett vennem azt a rettenetesen ocsmány köpenyt. Nekem, aki mindig a legtakarosabban szerettem járni! Pirult az arcom, mikor a kapun kimentem. Már négy óra is elmúlt. Merre is kell mennem? Úgy mondták, a Vilmos császár-út végén kell elfordulni. Arra tartottam. Tüzelt bennem az indulat, meg szégyenkeztem is a csúfos köpeny miatt. Mintha mindenki engem nézett, engem nevetett volna. Minduntalan azon kaptam magamat, hogy a balkezem az oldalfegyveremet niarkolássza. Pedig igazán mondom, arra nem számítottam, hogy a szuronyomat használom. De a tudat alatti indulat mégis ilyesmire készülődhetett bennem. Sokszor gondolok vissza irtózva akkori mivoltomra. A Vilmos császár-útnak a végére ju- I tottam. El is fordultam, de jobbra. Rosz- szul jegyeztem meg az irányítást. Nagy hídon mentem keresztül, de csak nem lelek vendéglőt. Tanácstalanul megint jobbra fordulok. Ismerősnek tetsző, hosz- szú egyemeletes épület elé érek. Mintha ide szoktunk volna templomba járni! Csak ellenkező irányból. Számosán fóréi még az áldozatosság szelleme s vannak még jókedvű adakozók. De magá- banvéve mindez nem elég. Hanem tanulni kell tőlük s követni kell őket. Az ő példájuk szolgáljon buzdításul másoknak is, mert meg van írva, „a jókedvű adakozót szereti az Isten“. ((II. Kor. 9, 7.) Kiss Jenő. Legyetek okosak... Az emberek a világ teremtése óta törtetnek a tudás fájának gyümölcsei után. Már Ádám is ezért került bajba és mégis Krisztus parancsai közül sokan ezt vélik legkönnyebben teljesíthetőnek: „Legyetek okosak, mint a kígvó és szelídek, mint a galambok.“ Pedig nehéz parancsolat ez. A tudás világosságának nagy a fénye, de annál sötétebb az árnyéka. Világossága új útakat mutat, de árnyékában új kísértések nőnek. Sajnos ezek a kísértések csaknem mindig győztesek lesznek, csaknem mindig elbuktatják a tudásra törő embereket. Miért van ez így? Azért, mert az emberek szeretnek okosak lenni, mint a kígyó, de elhagyják a szelídséget és a jóságot. Szeretnek okosak lenni, mint a kígyó, de a galamb szelídsége helyett gyakran a kígyó ravaszságát, sőt alattomosságát választják. Nem egyszer hallottam, hogy ez, vagy az a kommunista milyen okos ember. Igen, a pokolgép is milyen zseniális találmány és mégis csak a rombolásra jó, végül pedig önmagát is megsemmisíti. Szinte csodálatos, hogy már gyermekkorunkban is milyen leleményesek dúlnak be az első kapuján is, a másikon még többen. No, meggyőződöm róla. Befordulok az első kapun én is. Csakugyan ott van az udvaron a toronytalan régi öreg templom. Ekkorra már eleresztette a kezem az oldalfegyveremet. Ügy fordultam be még a kapun, hogy a következőn majd kimegyek. De aztán mégis a templomajtónak sodródtam a hívekkel. Az ajtóban műsort osztogattak, én is kaptam egyet. Ahogy a nyájas belsejű templomban elhelyezkedem, nézegetem a műsort az ünnepély kezdetéig. Szeretetházi ünnepély! Az előadáson kívül szavalatok, karének, orgoná- lás lesz. Az egyik szavalati műsorszámnál megüti a szememet a szavaló neve: Vargyas Etel népfőiskolái tanuló. Eszembe jut a mi falunkbeji Vargyas Etel, de az nem lehet, nem járt az felsőbb iskolába. Megkezdődik az ünnepély közénekkel, imával, utána karének, majd a szavalat: „Saul. mért kergetsz engem! — A szavaló hasonlít a mi Ételünkhöz, ahogyan távolról látom a homályos templomban. A hang talán elfogódott, nem egészen ismerős. De mintha minden sora nekem szólna! Mintha minden szakasz végén tőlem kérdezte volna vádolón: Saul, mit kergetsz engemet! Valósággal úgy éreztem, hogy Jézus személy szerint tőlem kérdezi: — Galambosi Jóska, mit kergetsz engemet! voltunk, ha valami csintevésről volt szó. Később pedig, amint nőttünk, úgy nőtt velünk ez a hajlandóság is, hacsak közben nem találkoztunk ővele, aki okos volt és szelíd, mint senki más. Békés nemzeti és társadalmi életünk felforgatói; a kémek, lázitó ügynökök, sőt még a betörők között is találhatunk zseniális embereket. Sajnos a filléres ponyva- irodalom gyakran ezeket a betörőzseniket teszi a betűre szomjas ifjúság ideáljaivá. Sokan vannak, akik úgy képzelik, hogy a szelíd és jó embereknek egyszersmind együgyfieknek, sőt butáknak is kell lenni. Pedig talán más arculata lenne a világnak, ha ez a sok ész és anyagerő nem a kíméletlen önzés, a mindenáron való érvényesülés és a bosz- szúállás malmában őrlődne meg. Milyen más lenne a világ képe, ha a felesleges talentumból nem „pokolgépek“, hanem templomok és békés családi házak épülnének. Milyen más lenne a világ képe, ha az emberek okosak lennének a jóra. Ha a kígyó okosságával szállnának szembe a „csábító kígyó“ ravaszságával és alattomosságával szemben. Szép és nagy célok ezek és nem együgyű embereket kívánnak. Erős férfiak kellenek ide, erősek és okosok, akiknek fülébe cseng a figyelmeztető szó: „okosak mint a kígyó és szelídek, mint a galambok“. Krasznai István. Egyházmegyei gyűlés Békéscsabán. Az arad-békési egyházmegye június 30-án tartotta közgyűlését. A közgyűlés előtti istentiszteleten Dedinszky Gyula békéscsabai lelkész hirdette az igét. És hogy nekem mondja: — Hiába az ösztön ellen rugódoznod! Nemcsak rám volt ilyen megrázó hatással az a szép vers, mások is meg- illetődéssel hallgatták. Újabb szép énekszám után következett az előadás Saul megtéréséről. Az a nagytiszteletű úr megint igen nekem be- szélt. Vagy más is úgy érezhette? De előző megrendülés nélkül is magamra kellett volna ismernem akkor, amikor azt mondotta — nem is felejtem el soha: — „Hányán és hányszor indultak, indulnak, indulunk úgyszólván nap-nap után ilyen krisztuskergető útakra! Ne másokra, magunkra gondoljunk első sorban! Mi is gyakran ilyen krisztuskergető, damaszkuszi utakon járunk. Nekünk is szól a szózat: Mit kergetsz engemet! Az evangélium fényessége világítsa meg nekünk is, eszméltessen rá, hogy krisztuskergető úton járunk. Omoljunk le mi is az eszméléstől és kérdezzük meg mi is remegve, ámulva: Uram mit akarsz, hogy cselekedjem? Ott a felelet az evangéliomban! Hozzánk is küld Ananiásokat, hogy lelki vakságunkat meggyógyítsák. Csak ismerjük meg a Krisztus küldötteit, akik a krisztuskergető útról el is vezetnek krisztuskereső útra, amelyen mi is megtaláljuk a Megváltót, ahogyan Saulus megtalálta. Velünk is megtörténhetik kegyelemből az ő megtérésének cso- di:~“ (Folytatjuk.)
