Harangszó, 1942
1942-01-18 / 3. szám
18 H2IINBII& 1942. január 18. Püspök a püspökről• D. Ravasz László református püspök, az egyetemes magyarság nagy értéke, az alábbi cikket irta D. Kapi Béla püspökről a Protestáns Szemle 1942. januári számában: Kapi Béla pályája, az útrakeléstől fel a hegytetőig, vonzó és felemelő. Ezelőtt 62 évvel született Sopronban. Édesatyja az ottani tanítóképző intézet igazgatója és az evangélikus egyházi zenének országszerte ismert művelője volt. Gyermekkorát a muzsika és az evangélium benyomásai határozták meg. Egy lélek, amelyik orgonahangban nő fel s csodálkozva és megrendülve tárul ki Bach János Sebestyén szellemének ihletésére. Sopronban körülveszik az evangéliumi keresztyénség nagy történelmi emlékei s belekeményedik a leikébe valami komoly elszántság, amely a fenyegetett és drága kincset őrző nemzedékek lelkében örökletes. Egészen fiatalember korában kerül Gyurátz püspök mellé titkárnak s tőle tanulja meg az egyházkormányzás nagy titkát: a jó közigazgatás tulajdonképen rendszeres ihletés, s az igazi fegyelmezés: a következetes példaadás. Tízévi körmendi papsága után, alig 37 éves korában, a dunántúli egyházkerület püspökévé választja. Nem tudom, hány ilyen püspökválasztást jegyez fel az evangélikus egyháztörténet. Ilyen fiatal püspököt a magyar református egyház, tudtommal, még csak Mák kai Sándorban választott. Munkakörének szélesedésével Kegyelem. i Elbeszélés. Irta: Sümegi István. Hirtelen változott meg az idő. Mikor Szekeres Péter elindult hazulról két tüzes csikajával, hogy fát hozzon szánon fentről, az erdőről, semmi látszatja sem volt a hóviharnak. A hó ugyan esett szépen, nagy, könnyű pelyhekben a szürke égből és csikorgó hideg is volt, de szél alig lengedezett. Szelíd, néma csen- iesség borult a téli határra. Az erdőn rendben megtalálta a rakásokat, amiket még a múlt héten vágott jssze a községi erdő megvett állófáiból, íinézte a legnagyobb rakást. — No, Csillag, — veregette meg a udas nyakát, — elbírjuk ezt mind, mi? ó az út, lefelé megyünk. Odaállította a szánt, leterítette a lónkat. Leszórta a fáról a vastag hótaka- ót és szaporán dobálta fel a szánra a asábokat. Néha, mintha mosolyra nyílt olna az ajka. Boldog, meleg gondolatok átszottak fiatal lelkében. — Édes kicsiny asszony, de nagyon s szeret engem ... Mit is mondott? Jól igyázzak ám, nehogy valami baj essék elem ..., mert mi is lenne ővele, meg - édes Istenem — avval a kicsivel, akit tt hordoz a szíve alatt... A Péterkével, ért az lesz, fiú, kemény, pufók kis zekeres-gyerek... Gyorsabb ütemre fogta a dolgát. Ne írja sokáig az a kis asszony. Délre ott- )n akart lenni. De a keze bizony fázott hideg hasábokon. Meg kellett kicsit Ió- ilni, visszadörzsölni bele a vért. Akkor hatása egyre mélyebbé és rendszeresebbé vált. Épúgy pásztora lett egész egyház- kerületének, mint ahogy pásztora volt körmendi, vagy szombathelyi gyülekezetének. Épúgy pásztora a különféle rendeknek: most a gyermekeknek, majd az ifjúságnak, a tanítóknak, a lelkészeknek, a felügyelőknek, mint ahogy pásztora minden olyan alakulásnak, vagy egyesületnek, amelynek élére került, köztük a Magyar Protestáns Irodalmi Társaságnak is. Mióta ez az Isten szíve szerint való pásztor az egész evangélikus egyházegyetem legelső lelkésze és legfőbb szellemi vezetője, hatása nemcsak saját hívei összességére, hanem az egész magyar protestantizmusra rásugárzik s a magyar protestantizmuson keresztül a magyar nemzeti életnek egyik áldott és hatékony erkölcsi tényezője. Kapi Béla színes és gazdag egyéniségében a legjellemzőbb vonás, az alapvető tulajdonság az ő pásztori charis- mája. Ki a Pásztor? Egy lélek, aki felelősséget hordoz a reábízottakért és aki I gondot visel a reábízottakról. Gondviselése: előrelátó bölcseség, észrevétlen és állandó ihletés, szívós és eredményes nevelői munka, kemény, de jóságos fegyelmezés. Szakadatlan példaadás; bátor kiállás, mikor meg kell védeni azokat, akik neki drágák, állandó és észrevétlen szolgálat, alázatos és magától értetődő önfeláldozás. Kapi Béla gondoz, nevel, véd, fegyelmez, példát ad s mindezzel elvesztegeti az ő életét, hogy nyája éljen belőle. Ebben az alapmagatartásban helyezkedik el Kapi Bélának nagy változatoslátta, mennyire nyugtalan a két csikó. Igaz, jó vérűek, régen is voltak befogva, nincs Ínyükre az állás. Rájuk is szólt: — Hóha, Csillag, Sárga! De viszket a bőrötök! Hát nem látjátok, hogy mindjárt mehetünk? A vaksi szemeteket! __ A csikók nyugtalansága azonban most másfajta volt. És Péter is hamarosan rájött az okára. S akkor aztán őt is elfogta a szorongás. Valami nehéz zsongás remegett végig az erdőn. A fagyott ágak vésztjósló, apró pattogásokból egy j tompa, általános zúgásba öszeverődő ze- j néje. Távol már zengett az erdő. A hó már rézsút vette az irányát és élesen csapódott bele Péter szemébe. Az első szélroham csak a fákról söpörte le egyetlen szempillantásban a rájuk rakódott havat. A második már lecsapott a tisztás havába és a földig kavarta fel szikrázó porfelhőbe. Péter abbahagyta a rakodást. Már úgysem sok maradt a fából. Most csak haza mielőbb. Az erdőben ugyan nem éri baj, de hazafelé, az erdőn kívül meredeken a völgybe futó, esőmosta, az agyagos partba vájt mély tagút várja és az egy félóra múlva tele lesz hóval. És Bánkuta fölött, az oldalban az őszi eső lecsúsztatta a tagút felét. Mélységes szakadék nyílt meg alatta. Errefelé jövet is csak nagy vigyázva tudott ott elhajtani. Talán nem is kellene arra menni. Jobb lenne bizony elkerülni a szomszéd falunak. De megint csak eszébe jutott az édes otthon, az aggódó asszonyka — és megindult Bánkuta felé. Kiért az erdőből. Ott látta igazán, hogy micsoda ítéletidő ságú és rendkívül gazdag életműve. Mint püspök nemcsak adminisztrátor, nemcsak anyagi javak szerzője, nemcsak a közjogi birtokállomány védelmezője, nemcsak egyházpolitikai vezér, nemcsak rendtartó felvigyázó, hanem mindenek felett az evangélikus anyaszentegyház egyik nagy történelmi egységének, ez egység minden intézményének, tiszthordozójának, és tagjának pásztora. Pjsz- • tor, aki az egészet nézi,-de az egyént is látja s úgy akarja egy életen át terelgetni népét, hogy Gazdájának tiszta tekintettel beszámolhasson róla. Ezért püspöki szolgálatát a lelki gondozás uralkodó eszméje határozza meg. Megszervezte, munkába állította egész egyházkerületének missziói munkáját. Többtermelést hozott létre a cura animarum (lelkek gondozása) terén. Ha végignézzük, milyen elhagyatott, tanácstalan volt egy átlag-ielkipásztor Kapi Béla előtt és látjuk azt, hogy most mennyi segítséggel, tanáccsal, módszeres utasítással látja el püspöke személyesen, hogy tartja benne a lelket, hogy hevíti át, lelkesíti, tanítja és jutalmazza, azt kell ynondanunk: Kapi Bélának sikerült lelkipásztortársaiban egyéniségét megszáz- szorozni és a maga pásztori charismáját annyi darabra osztani, ahány gyülekezet tartozik hozzá. Ez a pásztori elem uralkodik Kapi Béla igehirdetésében is. Mindig az Isten népéhez, a szentek gyülekezetéhez szól. Mindig egy erőtlen, megkísértett, válságba jutott nyájat, lelket lát maga előtt. Mindig azért beszél, hogy valakin segítsen, ezt felemelje, azt megvígaszkerekedett. Nem látott előre tíz métert. A szél vágott, mint az éles borotva. S a ésikók már itt is, ott is térdig gázoltak a fúvásban. A falu pedig jó úttal is még jó egy órányira. — Isten segíts! — röppent el Péter ajkáról a maga kicsinységének alázatos, komor ijedtségbe remegő megvallása. Keztyűje ott maradt a maradék rakáson, dermedt kezét véresre marta a rövidre fogott gyeplő. De nem érezte. A lelke otthon járt, az agya a lovak körül. A szeme erőlködve fürkészte az utat. Harcolt. A lovaiért, magáért — és azokért, akik otthon várnak rá. — Isten segíts! Haza kell jutnom!... És biztatta, erőltette, hajszolta a két lovat. Nem indult el félórája az erdőből, de úgy érezte, hogy már egy örökkévalóság óta birkózik a viharral. Egy kanyarodóban megállította a szánt. Ügy sejtette, hogy a bánkutai szakadéknak már itt kell lennie a közelben. Rádobta a gőzölgő lovakra a pokrócokat és leszállt a szánról. Körül akart nézni. Minden lépésnél mélyebbre süllyedt a tömött hóba. Az egyik hófúvásból kivergődött, a másik állt eléje. Azután a harmadik, a negyedik. De Bánkutának hírét sem látta. Az ötödik buckán arcra esett. Amikor fel akart tápászkodni, elfogta valami szörnyű, zsibbasztó fáradtság. Ügy húzta vissza a hó, olyan jól esett volna beletemetkezni puha, fehér ágyába és pihenni, nyugodni csak egyetlen percig. Sírt, sikoltott felette a szél s fenn a parton, egy tépett vadkörtefán fekete madarak rikoltoztak bele a szélbe. Péter döbbenten figyelt fel, a fa felé: — Halálmadarak,., (Folytatjuk.)
