Harangszó, 1942
1942-04-05 / 14. szám
(IARÄNGSZÖ 1942 április 5. Érdemed lön boldogságom És halálod életem, Áldlak érte szüntelen! Hova mennék e világon, Mint tehozzád Jézusom, Nélküled elkárhozom! D. Kovács Sándor. m ______________________ K özelebb a kereszthez! A kereszt lehet nagyon tanulságos a tárgyilagos tudománynak, lehet nagyon érdekes a szemlélődő művésznek, — de a kereszt nem tanulság és nem érdekesség akar lenni, hanem váltság akar lenni a számunkra és nem tud mást megváltani, mint csak azt, aki egészen közeljön hozzá. Jöjj hát közelebb, még közelebb, mint most vagy. Állj egészen oda a kereszt tövébe, hogy hulljon rád a piros vér, mert senkin máson a kereszt segíteni nem tud, csak azon, aki egészen a tövében áll, csak akire ráhullhat az a forró, égetően forró piros vér. Távolállók! Akik oly messze álltok Krisztus egyházától, akiket nagypénteknek csak természet szerint visszatérő erkölcsi kényszere hoz Isién nélkül. Elbeszélés. Irta: Dr. Schlitt Gyula. (Folytatás.) Dermesztő csend. Vihart várnak erre a gorombaságra, de csalatkoznak. A lelkész a legnagyobb nyugalommal válaszol: — Enyje, András, tudja maga nagyon jól, hogy szúnyog mindig több van, mint tehén és hogy egy darabka gyémánt fölér akár száz talicska kaviccsal. Hát én csak darabka gyémánttal vesződöm. Jóéjt kívánok, emberek. Még csak any- nyit, András, a szúnyog csak csíp s legföljebb piszkot hord, semmi mást nem tud. Jóéjt. Ezzel a lelkész kis bibliás csoportjával el is tűnt. De széjjelhullt a csoport is, mint a korhadt hulla, mikor belefúj a szél. El se köszöntek. Szó nélkül. Csak egy valaki jegyezte meg: — Köllött ez nekünk? Ezért otthon maradhattunk volna. Ellopták magukat András mellől, mintha sohse látták és hallgatták volna. András egyedül maradt. Dúlt-fúlt dühében. önhittsége alig bírta ezt a szégyent. Úgy támolygott be a lakásba, mintha részeg lett volna. Szerencséje volt, hogy Jóskát is kudarc érte. Itthon volt már. A kertek felől jött. Nem akart az utcán senkinek a szeme elé kerülni. Ágnes ép vallatta a fiút, s ez lefoglalta minden erejét. Ennek köszönhette András, hogy ma este nem került szőnyegre az ő gyalázata. Legalább nem veszik el az éjszakai gyugalmát. közelebb a kereszthez, jertek közelebb a kereszthez, mert a keresztet távolról nézni nem használ sem nektek, sem Krisztusnak. Túróczy Zoltán. Jézus én bízodalmam... Irta: Ziermann Lajos esperes-lelkész. „Jézus én bizodalmám, örök életre vezérem, Őbenne van nyugalmam, Mert vele azt mind elérem, A mi itt vigasztalhat, Holtomban boldogíthat.“ (Keresztyén Énekeskönyv: 213. 1.) Ezt a szép húsvéti énekünket régen porladó, jó szüleimtől hallottam legelőször. Tőlük is tanultam meg, tőlük — akiknek szíve is, háza is tele volt lelkiénekkel. Szüleim nem hallgattak teológiát vagy más hasonló magas tudományt. Két kezük munkájából éltek, arcuk verejtékével ették mindennapi kenyerüket. S míg lepergett küzdelmes életük, nyolc gyermeküket kísérték ki a temetőkertbe. Sokszor jártak a halál árnyékának völgyében és így jól Képzeld, András — fogadja éles kelepeléssel az asszony férjét — az a zöldfülű Böske koldusnak mondta Jóskát. A mi Jóskánkat. Mégis csak hallatlan! A szemét szeretném kikaparni annak a perszónának. András nem mutat semmi különösebb felháborodást, amin aztán Ágnes felbőszül s rázúdul: — Semmi szavad ehez ... ehez a gyalázatossághoz? Persze ez neked semmi! — Mondtam én, ne dörgölődzünk a nagyok bársonyához — mondja atyai- lag András —, de majd eljön az idő, mikor mi beszélünk. Eljön, Ágnes, s akkor aztán!... Ha majd győz az igazság. — Ne beszélj bolondokat —- hurrogja le az asszony —, ne ezeken a marhaságokon járjon most az eszed, mikor a koldustarisznyát vágták a fejedhez. Szé- gyeld magad. Nekem bosszú kell. Bosz- szú! Meg akarom magam bosszúlni. Meg akarom bosszúlni a fiamat, a gyalázatot. Érted?!! — Ne spekuláljon már megint, édesanyám — könyörög szinte Jóska —, hogy tudnánk mi magunkat megbosz- szulni Bodóékon. Nem árthatunk nekik. De semmivel. Szegények vagyunk mi ahoz. — Hát majd én megmutatom. Lesz, ami lesz! — ordítja magából kikelten az asszony. — Szeretném tudni, hogyan fogod te magad megbosszulni — kérdi ártatlanul András —, ahoz aztán igazán koldusok vagyunk. — Vagyont fogsz szerezni — vágja oda Ágnes élesen, határozottan — vagyont s akkor majd meglátjuk. András úgy nézett Ágnesre, mintha megtanulták énekünket, melyet szerzője: Lujza Henriette brandenburgi fejedelemasszony akkor írt, mikor elsőszülött és egyedüli gyermekét a halál elragadta tőle. Gyakran hangzott el otthonunkban húsvétikor és nem húsvétkor, télen és nyáron ez ének. Így érthető, hogy most, sok esztendő után is még mindig fülembe cseng a szülők ajkáról szívembe szállt ének: „Jézus én bizodalmám ...“ Bizonyára e sorok olvasói között is sokan vannak, akik rég elpihent, jó szüléikről hasonlót tudnának mondani. Igen, a mi áldottlelkű jó apáink, anyáink bizonyosak voltak húsvéti szent hitünk felől. S a feltámadásnak és örök életnek hite apáról -fiúra szállt és az édesanya szinte már a bölcsőben fekvő gyermekének belecsepegtette azt szívébe. A tanítómester mint valami természeteset tanította az iskolában és az Ige szolgái mint valami magától értetődőt hirdették a szószékről. Szülők, tanítók és lelkipásztorok erről a hitről oly bizonyosak voltak, mint a vándormadarak a maguk másik hazájukról, amelyről hajókötelet nyomott volna a szájába, hogy átharapja, ö szerezzen vagyont? Ö? Az öntvenöt évével? Azzal a bősz- szúval, mely ebből a gazdagságból ke! életre, alig hűti le Ágnes a vérét. — És hogyan gondolod mégis? — kérdezi bárgyú képpel. — Kimégy Németországba, dolgozol, s hozol annyi márkát, hogy Bodóékat a penész eszi. Érted. Penésszel etetem azt a porosfülű leányt. A szobában csönd lett. Csöppet sem hangzott olyan lehetetlenül. Annyit keresnek kint Németországban, amennyit épen akarnak. Csodákat mesélnek róla, micsoda pénzeket fizetnek ott kint a munkásoknak. A két férfi összenéz. Az ő lelkűkben is felsötétlik a bosszú fekete szárnyának az árnya. Ágnes látja, hogy telibe talált, s diadalmasan hordja körül a fejét, mint a horgász a klubban, ki tizenegy kilós pontyot fogott. Jóska nem igen szólhat, nem ért hozzá, de érzi, hogy a szándék, a terv nem ügyetlen. Andrásnak tetszett az eszme. Nem mintha komolyan gondolta volna, hogy az ő munkája nyomán penész burjánzik Bodó örzsének az etetésére, de mert régóta izgatja az új rend odakint Németországban, s támadtak már többször is vágyai, hogy egyszer közvetlen közelről nézzen bele annak a szervezetnek az eleven gyomrába. Nem a márka izgatta. Tudta, azért meg kell dolgozni, még pedig keményen. De nem is ez a fontos. A fontos az, hogy ő kirándul. Bizonyos tekintetben tanulmányútra megy s tágul a gondolatköre. Lát, tapasztal. Ha márka nélkül is kellene hazajönnie, nem baj, majd elüti valahogy a dolgot. Majd talál valami kifogást. (Folytatjuk.)
