Harangszó, 1942
1942-04-05 / 14. szám
1942 április 5. HARANGSZÓ 1137 röptűkben ott fennt a magasban cgymásközt beszélgetnek, csicseregnek. Eleinknek minden javuk között legdrágább volt húsvéti hitük, a sírokat és egeket megnyitó erős hit. S ezt a hitet reánk hagyták mint drága örökséget. Nem vesztegettük el ezt az Örökséget? Ha sokszor kezembe kerül olyan gyászjelentés, amelynek szövege szerint az elköltözöttet „örök nyugalomra helyezik", akkor azt kell gondolnom: elvesztettük a feltámadás hitét. Ha látom, hogy még „hívő“ keresztyének is hogyan tördelik kezüket a sír partján s a szülők hogyan panaszkodnak az öreg Jákobbal: „Sírva megyek az én fiamhoz a koporsóba“ (I. Mózes 37, 35) és a hitvesek hogyan keseregnek hitvestársuk elvesztésén, akkor ismét azt kell megállapítanom, hogy még ezeknek a „hívő“ keresztyéneknek szíve is távol van akkor, amikor az egész keresz- tyénséggel együtt vallják: „Hiszem a testnek feltámadását és az örök életet.“ Ha látom, hogy az emberek és a népek hogyan törik magukat „hiábavaló“ dolgok után, akkor a nagy világépület fölé olyan igéket szeretnék írni, mint amilyeneket idehaza is, idegenben is egyes házak ormain olvastam már: Húsvéti harangszentelés. — Elbeszélés. — írta: Gyarmathy Irén. — Mehetünk — mondta Márta s a két asszony elindult. A keskeny mezei ösvényen át vették útjukat, melyet úgy lengett körül a tavasz elé táruló természet illata, hogy az ember legszívesebben beleölelt volna. Ameddig a falu zaja elért, úgy mentek egymás mellett sokszoknyás fekete ünneplőjükben, hogy aki csak találkozott velük, tisztelettudóan megemelte előttük kalapját. A pirospozsgás arcú Erzsébet volt a fiatalabb. Kissé már nehézkes járású, zsörtölődő, de áldottlelkű teremtés. Szuszogva lépkedett Márta mögött, akinek ■a szeme mindig mosolygott és szőke haját már fehérre festette az idő. A szél valami könnyű, tavaszi dalt dúdolt halkan, játékosan, a földeken fiatal arcát a nap felé tárta a zöldülő vetés. Erzsébet halkan dúdolni kezdett. Maga sem tudta, mi indította el benne a dalt, csak úgy jött magától, nem is vette észre. Lent, a fűben bogarak hancúroztak, a kék égen lomhán úszott néhány fodros felhő. Valahonnan sárga lepke röppent fel. — Halál! — borzongott fel bennük babonás félelemmel. De már egy pirosszárnyú pillangó röppent-el mellette s az asszony dala is új szárnyakat, új „Idelenn csak vendégek vagyunk... Győzni mégis testben akarunk, Pedig rejtve testünkben: a lélek Számára fenn készíts — menedéket.“ „Ez csak a szállásunk, örök otthon ránk odafenn vár.“ Igen, ma az egész emberiségnek azt szeretnénk mondani: „Az oda- felvalókkal törődjetek nem a földiekkel.“ (Kol. 3, 2.) Az új szellemi áramlatok, amelyek napjainkban oly félelmetesen csapnak össze fejünk felett, megfosztani akarják az embereket a húsvéti hittől, a feltámadás és örök élet hitétől, éppen akkor, amikor arra olyan nagy szükségünk van, mint talán még sohasem. 1848 tavaszán forradalmi láz fogta el az öreg Európát. Egyik éjjel halálos ijedelem szállta meg Berlin városának lakóit is. És íme akkor — egyik nagyhírű teológiai tanárnak, Hengstenbergnek elbeszélése szerint — egyszerre, hirtelen az egyik torony harangjai, mintha láthatatlan kezek indították volna meg a mennyből, harangjátékkal eljátszották a mi korálunkat: „Jézus én bizodalmám ...“ Hengstenberg úgy mondja, hogy ez a harangjáték különösen mély hatással volt a lázongó és halálra rémült berliniekre. színt kapott. A nap lassan feljebb kúszott az égen, s a két asszony meggyorsította lépteit, hogy idejében ott legyen a harangszentelésen. * * * A dolog ott kezdődött, hogy a mindig lassú Erzsébet szokatlanul gyors léptekkel, kipirult arccal jött be egyik este a konyhába, ahol Márta éppen az ünnepi kalácsot dagasztotta a kemence mellett. — Harangszentelés lesz Karácson! — mondta s a szeme mosolygott a lelkesedéstől. A másik nem felelt. — Elmehetnénk — bökte ki titkos vágyát Erzsébet s ráncos, öreg arca belepirult. Márta sokat betegeskedett az utóbbi időben, félt a hosszú gyalogúttól, de nem akarta*a másik kedvét szegni, azért inkább hallgatott. — Meglátod, de szép lesz — bíztatta Erzsébet. — Elmegyünk a templomba, az út is járható, aztán húsvét van, úgy érezném, hiányzik valami, ha nem mehetnék el a templomba. De téged sem akarlak egyedül hagyni. Te, Márta, harangszentelés lesz, húsvéti harangszentelés! Addig beszélt, addig unszolta Mártát, míg az megígérte, hogy elmennek, de a lelke mélyén rettenetesen félt ettől az úttól, mert tudta mennyire gyönge, csak nem mert róla beszélni. És Isten csodát művelt, mint annyi sok esetben. A beteges, gyenge MártáAzóta 94 asztendő telt el s most az egész világ sohasem látott háborús, forradalmi lázban ég s a mindenünnen beígért nagy tavaszi offenziva előtt halálos félelem szállja meg a népeket és embereket. óh, vajha ezen szent húsvéti ünnepen a hitnek, szeretetnek és reménységnek örök szép igéi, úgy amint azokat húsvéti szép énekünk tartalmazza, angyalszárnyon terjednének. óh, vajha azokat angyalajkak hirdetnék barátnak, ellenségnek, otthonlevőknek s odakünn küzdőknek, hogy végre megint új életre támadna fel a Krisztusban ez a sokat gyötört világ s mi megint rendíthetetlen erős hittel el- énekelhetnők, mint boldog gyermekkorunk idején: „Jézus én bizodalmám, Örök életre vezérem, őbenne van nyugalmam, Mert vele azt mind elérem, A mi itt vigasztalhat, Holtomban boldogíthat.“ Nagypénteken és ^úsuét^or keresel fel a templomot l\áz- népecláel együtt! élj az úrvacsorával és arra készülj' elő bűnbánattal! nak adott erőt arra, hogy elmehessen a szomszéd falu templomába. És amikor ott ült az egyszerű templomi fapadon s remegő hangja beleolvadt a fiatalok bizakodó énekébe, mikor a nagy csendben a pap ajkán egyetlen imádsággá sűrűsödött mindenki fohásza, amikor a szószékről meg-megújulva felhangzott a húsvéti örömhír: bizonnyal feltámadott, — úgy érezte, hogy többet, sokkal többet kapott, mint bárhol máshol. És az új harang megáldása! Nem felejti el, amíg él. Ahogy a felvirágozott harang a magasba emelkedett, s amikor először megszólalt s beleharangozott az emberi szívekbe, óh az elmondhatatlanul szép pillanat volt. Mintha hangjától megkönnyebbült volna a földi fájdalom, az ember megfeledkezett gondjáról, bajáról, csak hallgatta, hallgatta, a harang meg csengett-bongott, csodás üzeneteket hozott s aki megértette, annak felragyogott tőle a szeme. Templom után összetalálkoztak a rokonokkal, ismerősökkel. Elbeszélgettek velük. Délután hozzánk jöttök, erőszakoskodott az egyik sógorasszony. Ma viszem a lányomat először a Koronavendéglőbe, táncmulatság lesz, elvárom, hogy eljertek. A lányomat csak megnézitek. És a legények is mennek már holnap katonának. Márta tiltakozott. — Még gyenge. — Aki át tudott jönni a szomszéd faluból, az nem lehet gyenge.
