Harangszó, 1941
1941-05-25 / 21. szám
1941. május 25. HXKÄNGI1Ü 167. Grieszhaber Endre Henrik. 1887—1941. Az evangélikus tanítóságnak nagy gyásza van. Elvesztette a dunántúli egyházkerületi Tanítóegyesület elnökét s az Országos Tanítóegyesület egyik alelnö- két: Grieszhaber E. Henrik majosi igazgató-tanítót, 54-ik életévében. Amilyen hűséggel végezte népnevelői hivatásának s tanítói küzdelmeinek áldott magvetését, éppen oly hű fia volt egyházának s kimagasló munkása az evangélikus nevelőoktatás tágas mezejének. Egész emberként állott ott a kétnyelvű oktatás őrhelyein s azon fáradozott, hogy tankönyvei útján is megkönnyítse a kétnyelvű oktatást. Igazi munkaterülete volt a felnőttek körében a belmisz- szió és népművelői tevékenység is. Igyekezett jó evangélikusok mellett jó hazafiakká nevelni a népet. Nem a minden áron való felemelkedés vágya vitte előre. Mindig nemes célkitűzés, mindig szolgálat volt világító fáklyája. Egyesületi téren érte az első külső elismerés, amidőn a X. Egyetemes Tanítógyűlésen feltűzték mellére a TESz díszérmét. De nagyobb jutalom volt ennél számára a felsőbb hatóságoknak osztatlan megbecsülése, tanítótársainak s a népnek őszinte elismerése, szeretete. A közgyűlések vezetésében mutatkozott meg leginkább kiemelkedő szónoki készsége, meleg szíve. 1887-ben született Bonyhádon; hasonlónevű atyja ott szabómester volt. Anyai nagybátyja, Marhauser Imre tanár ébreszthette fel lelkében a nevelőoktatói pálya iránt érzett érdeklődést. 1906-ban szerezte oklevelét a soproni képzőben, ahol a mindig kedélyes és szolgálatkész ifjú zenei képességeivel is kitűnt társai Csillag lény — szeretet fény. — Elbeszélés. — Irta: Csite Károly. Csiza Gergő, a falu megöregedett, őszhajú csősze kint ült a hársfalombos udvaron s bámulta elmerengve, gyönyörködve a langy meleget árasztó tavaszi napsugárban tündöklő természetet. — Haj, haj, mégis csak szép az élet! De kár is megöregedni! — Mi kár kendnek?! — tipegett ki a konyhából Borcsa néni, az ör^g hitestárs s megállt görnyedten a pitvar szélén. — Az a kár, hogy nem sült meg még számomra a jó pünkösdi mákoskalács — felelte Gergő mosollyal, a szintén megfehéredett nagy harcsabajusza alatt. — Honnét tudja kend, hogy nem sült meg? — Csak onnét, hogy nem érzem a jó kalácsillatot. Ha megsült volna, érezném. — Haj, szegényem! — sóhajtott az öreg néni elkomorodva. — Üres a lisztesláda s üres az erszény is, hát azért nem sül számunkra kalács ... De, vigyázzon kend! Egy lepke szállt a fejére, galambősz hajára. Nem veszi észre kend? közül. Mucsfán 5, Szárazdon 9 évig működött s 1920-ban Majos választotta meg iskolájához. Tolna megyében, mindig kisebbségi helyen szolgálta hivatását s hogy milyen eredménnyel, mutatja az is, miszerint a Julián-Egyesülettől többször kapott kitüntetést: jutalmat és elismerést. 1935 óta tagja a Vas Gereben-Társaságnak. öt hét óta volt beteg. A szíve mondta fel a szolgálatot. Temetése nagy részvéttel ment végbe. Tíz Luther-köntösbe öltözött lelkész, számos tanító és nagy gyászoló sereg jelenlétében dr. Schlitt Gyula alesperes németül, Fábián Imre főesperes magyarul méltatta áldott életét. Somogyi Béla az országos és kerületi, Knábel Vilmos az egyházmegyei Tanítóegyesület nevében búcsúzott tőle. Tanítófia mellett neje, anyja, anyósa s egy testvére gyászolja. De siratjuk mind, akik ismertük s megrendülve álltunk ravatalánál. Milyen'rövid az emberi lét! Aki még oly sok áldással szolgálhatta volna hivatását: nincs többé. Grieszhaber E. Henrik áldott életének példája világít, nemes alakja előttünk áll s emléke int, lelkesít, magvetése pedig áldott gyümölcsöt terem. S. B. Papné-cvan°félizáció. Isten kegyelme lehetővé tette számomra, hogy résztvehettem az idei papné evangélizáción, melyet a Pest melletti Fóton május 5—8. között tartott Túróczy Zoltán püspök úr. A fóti evangélikus családok, akik megmaradtak népi viseletűkben (palotai viselet), a legnagyobb szeretettel fogadtak bennünket tiszta, magyaros otthonaikban. Megtekintettük az evangélikus árvaházat, melyet Jungmann Irma aján— Hadd szálljon, öreg párom. Bizonyosan azt hiszi a jámbor, hogy árva- lányhajra száll. Majd ha észreveszi, hogy csalódott, továbbszáll a párja után. — Miért nem csapja agyon kend, hogy ne szállhasson tovább? — Ugyan, édes párom! Hogyan tennék olyan pogányságot? Közeleg az óra, mikor a mennyei Atya elé kell állnom számadásra s ez a lepke lehet a tanúm, hogy nem voltam tán mégsem teljesen rossz ember. — No, ha nem olyan rossz ember kend, gondoljon akkor arra, hogy holnap pünkösd napja lesz s jönnek a kislányok pünkösdöt köszönteni. — Ha jönnek, itt lesznek, pünkösdi cseresznyével ajándékozod meg őket s örömmel várom őket. — Igen: pünkösdi cseresznyével ajándékozzuk meg őket. De a cseresznye nem jön le a fáról, nekünk kell leszednünk. Azért jöjjön kend, segítse a hosszú létrát kivinni a cseresznyefa alá. — Igazad van, asszony: Készülni keli a pünkösdi királykisasszony fogadására. Vigyük hát a létrát a cseresznyefa alá. Elől fogta Gergő, hátul Borcsa néni, úgy vitték nyögve, sóhajtozva a hét méter hosszú, súlyos létrát a cseresznyefa alá. Még jobban nyögtek, erőlködtek a létra felállításával, de hasztalan volt minden fáradozásuk: nem sikerült. dékozott az egyháznak. Művészi szempontból elismerésreméltó a fóti katolikus templom, néprajzi szempontból az itteni múzeum. (E két utóbbinak építője, illetve megalapítója a gróf Károlyi család.) A konferencia külső sikeres lefolyásáért ismételten köszönetét mondunk Zászkaliczky esperes úréknak és az otthont nyújtó fóti evangélikus családoknak. A konferencia színhelye az evangélikus iskola volt. Reggelenként bibliaórával kezdődött a nap, azután előadások és kérdések voltak. Hogy mit jelentett számunkra ez a konferencia, azt elmondani aligha lehet. Végigvonult lelki szemeink előtt egy kép, melynek címe: Asszonyok Isten embereinek oldalán. Az első csoport három szereplője az Ószövetségből való: Elká- na, Jób és Hóseás felesége. A második három nő-alak újszövetségi. A harmadik csoport a reformáció korában élt. Minden nő-alakban egy-egy papné típus elevenedett meg előttünk a maga életével, mint egy-egy tó, melybe amikor beletekintettünk, megláttuk a saját életünket bűneivel, sok javítanivalójával együtt. Kialakult előttünk Isten kegyelméből az igazi papné lelki arca. Befejezőül morzsaszedés volt. Elcsendesedtünk, visszatekintettünk eddigi életünkre. összehasonlítottuk az igazi papné életével. Hálát adtunk, hogy Isten kegyelmesen megmutatta számunkra az utat. Az Ür Szentlelkéért könyörögtünk, hogy adjon erőt az új elinduláshoz. Utána az Ür szent vacsorájához járultunk. Így indult haza az Ür kezét fogva 64 lélek otthonába. Adja Isten, hogy az itt elhintett igék sok gyümölcsöt teremhessenek az Ö dicsőségére. B. L. — Haj, haj! De nem jó az öregség! A kertaljai gyalogúton ment délcegen egy piros-pozsgás legényke vidám dalt fütyörészve, kaszával a vállán. — Hé, öcsém, Pista! Gyér ide, mutasd meg az öreg anyjukomnak: milyen erős legény voltam én húsz éves koromban, mert ő nem tudja ám! — szólította Gergő bácsi a Pista legényt. Pista szolgálatkészen ugrott s iramodott a két öreghez: — Jó munkát, áldott munkát adjon Isten, Gergő bátyám, Borcsa néném. Hogyan mutassam meg Gergő bátyám húszéveskori erejét? — Csak ezzel a létrával mutasd meg, édes öcsém. Ketten sem tudtuk a cseresznyefához felállítani, olyan nyomorult az öregség. — Szívesen, Gergő bátyám! — fogta meg Pista acélkarokkal a súlyos létrát s oly könnyedén kapta fel s állította a fához, mintha csak kis bot lett volna. — Ha ráérnék, leszedném az érett cseresznyét is, de sürgős a kaszálásunk, azért sietnem kell. No, a jó Isten áldja meg kendteket! — Óh, Pista! — hálálkodott Borcsa néni áradozva. — Köszönjük szívességedet. Nagy jót tettél velünk. A cseresznyét majd csak leszedegetjük valahogy, ugye apjuk?
