Harangszó, 1941

1941-11-02 / 44. szám

360 HARANGS2Ó 1941'november, é, saim és már elfeledték őket. Lebe­tűzöm az egyik kidőlt sírkövön az írást, amelynek utolsó mondata: „Emléked örökké élni fog.“ Kér­deztem a temetőőrt, mi lesz a ki­dőlt, elfeledett sírkövekkel? El­adják a kőfaragónak, az a régi írást lecsiszolja, új név kerül rá, de rajta marad a hazug felírás: „Emléked örökké élni fog.“ Ez a mi hitünk, ez a mi keresz- tyénségünk: az örök életnek a földi emlékezetben való balga ke­resése. * Pompás síremlék előtt állok meg. Nagyszerű pálmák között gyönyörű gránit, márvány és bronz. A középen egy kedves, mosolygó gyermek márványszobra, kinyúj­tott kezekkel, mintha anyjáért nyúlna esedezve, alatta arany be­tűkkel csillámlik a felírás: „Imá­dott gyermekünk.“ Az első parancsolat: „Én vagyok a te Urad, Istened, ne legyenek tenéked Én előttem idegen istene­id,“ s hogy ne legyen, elvette az „imádott“ gyermeket. A gyerme­ket nem imádni kell, hanem isten­félelemre nevelni, imádságra taní­tani. Ezek a gazdag, gyermeket „imá­dó“ szülők, hogy ki lettek fosztva az első parancsolat megszegése miatt. * Egy másik sír. Fekete gránit építmény, rajta két név, két év­szám és a kereszt. Itt talán nem is annyira a szenvedésnek, mint in­A kisfuró. Elbeszélés. Erősen estefelé van már. Minden­szentek táján hamar esteledik. Esznek az állatok. Már a második vetetnek is a fogyatékán rágódnak. Rendben van az almuk is, csak az itatás, meg fejés van még hátra. Már ballagna is a kút­hoz vizet merni a Péter Lajos, de kety- tyenik az uccajtó. Még megvárja, ki fordul be rajta. Hát a Horváth Pista az egylet mellől, aki szeptemberben hagyta ott a Horthy kenyerét. Jó szál gyerek, meg kell adni. Hogy arra látja a gaz­dát, egyenesen az istálló felé tart. — Jó estét adjon Isten, Lajos bá­tyám! — Adjon Isten, Pista öcsém! — Hát csak az egyes van befogva! Nincs segítség? — Hát ugye, a Lajos gyerek bevo­nult. Aztán, hogy a marhákat is bekö­töttük, a gulyásgyereket elbocsátottuk a múlt héten. Dehát most már ritkul a dolog is. Aztán az Ilus, meg az anyja is mellém állnak. Az Imre gyerek is jó kább a megváltásnak a szimbólu­ma. Erre enged következtetni a sír gyönyörű felirata: „Atyám, ne érdemeik, hanem jóságod szerint ítéld meg őket.“ Nem tudom, hogy milyen vallást követett az, aki ezt a mondatot íratta, de bizonyos, hogy meg­érezte a keresztyénség lényegét, amikor szülei sírjánál nem fogad- kozott, hogy „Emléked örökké élni fog“, nem hirdette a „legjobb“ szülők rangját, címét, érdemeit, de az ítélő Isten jóságát és kegyelmét kérte elhalt szülői számára. Ezek a szülők bizonyára keresz­tyén szellemben nevelték gyerme­küket, ezt hirdeti sírkövük felirata s ez a legszebb érdem és életiga­zolás. * Általában sok a síremlékek kö­zött az olyan, amelyen az elhalt szobra ékeskedik. Ismeretlenül le­tűnt emberek, akik csak a temető­ben jutottak a szobor dicsőségéhez vagyonuk révén. Szomorú dicső­ség! A nagyoknak, Kossuthnak, Batthyánynak, Deáknak, Aranynak, Jókainak, Eötvösnek sírja felett nem áll ott a szobruk. Az ő dicső­ségük nem fér meg a temetőben s azt nem a múlandó szobor őrzi. * Az első magyar miniszterelnök, Batthyány Lajos síremlékéhez közel van egy nemrég hántolt, ma­gányosan álló sír, egyszerű kis fa­kereszttel. A magyar ősz sárga és rőt hárslevelekkel szórta be a sírt. Emberek mennek el a sír előtt, el­olvassák a kereszten lévő nevet, leveszik kalapjukat s imádkoznak. A tragikus sorsú Teleki Pál sírja az ott a martír halált halt első magyar miniszterelnök kriptája közelében. Mintha a nehéz magyar sorsot jelképeznék s mikor a sír előtt megállók imára kulcsolt kézzel, arra gondolok, akiért ők küzdöt­tek s meghaltak: a magyar nem­zetre, s kérem az Istent: „Atyám, ne érdemeik, hanem jóságod sze­rint ítéld meg őket.“ pxi Köti ja kasarmi. Idegen szavak. Egy finn újság címe ez, melyet a finn katonalelkészek szer­kesztenek. Magyarul ezt jelenti: „Otthon és kaszárnya.“ Ennek a lapnak az áldá­sában a finn testvérnép a magyar hon­védeket is részesíteni szeretné s ezért el­határozta, hogy 10.000 példányban kiadja a lap egy számát a magyar honvédeknek szánt ajándékul. Most jelent meg ez a lapszám. 12 nagy oldal, képekkel gazda­gon díszítve. Benne van a köztársasági elnök köszöntése a magyar honvédekhez, Lehtonen püspök cikke. A Magyarorszá­gon járt finn lelkészek közül Raivio Yrjö tábori lelkész és Salomies Ilmari egye­temi tanár írt a lapba cikket. Molnár Rudolf, jelenleg Finnországban tartóz­kodó magyar lelkész is írt cikket. Szá­munkra külön öröm az, hogy az egész lapból árad az evangélium szelleme. Az ajándék-újság nyomdai költségeit két finn egyesület fedezte. Érdemes nevüket megtanulni: Paulig Gustav részvénytár­saság és Rettig P. C. részvénytársaság. A napokban indul el a hatalmas újság- csomag a helsinkii követségen keresztül Magyarország felé, hogy onnan a fron­ton küzdő honvédek kezébe is rövidesen eljusson. segítség már az iskolán túl. — A te édesapád is egyesbe húzta a múlt esz­tendőkbe’, most én rajtam lesz a sor, én leszek az „egyes“-be. Csak a Lajos ne kerüljön bele! Újítja a figurás szót a gazda. — Óh, Lajos bátyám nem az ilye­neknek találták ki az „egyest“. Hamaro­san észreveszik azt, rövidesen bekerül az a tisztes iskolába. — Hát iszen ne is hozzon szégyent sem az apjára, sem a falujára! Hát kü­lönben mi jót hoztál? — Inkább vinnék Lajos bátyám. Nagy dologba’ vagyunk. Az első kertnek a kerítését újítjuk. Már a szeglábokat le­raktuk, a hevedereket is fölszegeltük, most már a lécezés következnék. Akác­fából metszettük őket, a szeg nehezen járja, elibe kéne fúrni. Magunk ácsol- gatjuk csak, a kisfurónk meg elkeve­redett. Ha nélkülözhetnék, holnapra el­kérném a magukét — rukkol elő a kí­vánságával a legény. — Hogyne! Igen szívesen! Ki is hozza izibe a kamarából. Át is veszi a Pista köszönettel. — Aztán meg- I beszélik még, hogy mennyire vannak Horváthék, meg a Péterék is a szántás­sal, trágyahordással. Szó esik arról is, hogy most már majd itt lesz az ideje az „elöljárók“ ríkatásának. Már bucsuzóban van a Pista, amikor az Ilus lány jön az apjához, hogy adjon pénzt egy orsó fehér cérnára. Pista elkövetkezik, hogy akkor együtt mennek a boltig. El is ménnek szépen együtt, olyan szívesen formán. — így látta a Lajos bácsi is, aki azután sza­porán megmerte a vizet. Míg itatott is, közben-közben hümmentett egyet-egyet és bele-belemosolyodott a bajuszába. Mikor már a teheneket tereli vissza a vályúról, beszól a konyhába: — Anyjuk, lehet fejni! Ahogy a fejés megindul, megszólam- lik a gazda: — Van-e a tömőben ludad, récéd? — Már hogyan lenne! Hiszen három hétig krumplit szedtünk, répát csíráz­tunk mi is. Ki ért volna rá a tömésre! — Hát mégis jó lesz, ha holnap el­kezditek — tódítja az apjuk. — Mi esett beléd, hogy ilyen hirte- lenében rákivántál a ludhúsra? — No nem a magam szintjére.

Next

/
Oldalképek
Tartalom