Harangszó, 1941

1941-11-02 / 44. szám

1941. november 2.

HARANGSZÓ

361

Reményik Sándor.

Nemzetmentő misszióját elvégezte, .ejárt a küldetése. Még egyszer utolsót lobbant világokat hordozó szíve. A nagy ílomlátó fáradtan lehunyta szemét. A völtőfejedelem hazament.

Reményik Sándor meghalt.

Végigfutott az árvánmaradt magyar élek sikoltása Kolozsvár utcáin s nyo- nában feketekeretes falragaszok, házakon lősötétlő gyászlobogók sírták, panaszol- ák, hogy meghalt a város szülöttje és >üszkesége. Azután a rádió hullámai, jságok hasábjai kapták szárnyra s rö- >ítették a megrázó hírt, hogy Végvári bresztő szava elnémult, a magyar éj- zakában legtisztább fénnyel világító >ásztortűz kialudt, csüggedt lelkek Isten zavával vigasztalója, sajgó sebek gyógyítója, a próféta másik hazába köl- özött.

Kolozsváré volt. Erdély fővárosában 890-ben született. A református kollé- iumban tanult s az itteni egyetemen igászkodott. Atyja építészmérnök, nyja gyengéd, mélylelkü asszony, öltészetében mindkettőnek érezhető hatása. A trianoni országcsonkítás tán Végvári néven szólalt meg s a zétesés minden kínja, az elszakított rdély magyarságának minden keserű- ége hangot talál az ajakén. Nemcsak fájdalmakat sírja. Tűzet gyújt a nagy lagyar sötétségben s a fellobogó lán- oknál tájékozódnak, csoportosulnak, gységbe' kovácsolódnak az árva ma- yarok.

„Egy lángot adok, — én is kaptam azt Messziről, mint egy mennyei vigaszt, Egy lángot, amely forraszt s összefűz!“ A láng átvilágít a határokon s biztató jellé lesz: Erdélyben élnek s reménykednek! A költő Kolozsváré volt, azután Erdélyé lett s hamarosan az egész magyarság egyik legnagyobb értékévé nőtt.

Akkor jött, mikor legnagyobb szükség volt rá. Lelkét áthatotta küldetésének tudata. Isten követe volt, ajakén a szavak próféciákká nőttek. Csontjaiba

tűz rekesztetett. Ezért lett a prófétákéhoz hasonló a sorsa. Lelke láthatatlan mélységeket és magasságokat járt. Ment, amerre a Lélek az utat mutatta. Költészete ezért volt evangéliumi s szavai ezért hatottak az igehirdetés erejével. Ez lehet a magyarázata annak, hogy a megszállás ideje alatt legszívesebben

fa!usi templomok ünnepélyein beszélt. Meg annak is, hogy annyira eszköznek érezte magát Isten kezében és adósnak az emberekkel szemben. Ezeket látva, ha nem tudnánk is, felismernénk, hogy Reményik Sándor az evangélikus egyháznak a gyermeke. Tiszta, nagy hite az evangéliumból táplálkozott s vele építette a tegnap romjain és a ma gyötrődésein a szebb holnapot. Hivatását betöltötte. Küldetése véget ért. A próféta küldőjéhez hazament.

Holttestét kolozsvári templomunkban ravatalozták fel s innen temették a múlt vasárnap országos részvét mellett. Sok ezren vonultak el ravatala előtt, melyet valósággal elborítottak a koszorúk. Köztük volt a miniszterelnöké és kultusz- miniszteré, az akadémiáé, a különböző irodalmi társaságoké. A temetést Járosi Andor esperes és Opfermann lelkész segédletével Túróczy Zoltán püspök végezte. „Vájjon mi lett volna velünk a trianoni éjszakában — mondotta — Reményik Sándor nélkül? Hány magyar kezdett volna kalandos vállalkozásba, ha ő nem fogalmazta volna meg világosan és határozottan az egyetlen lehetséges magyar politika jelszavát: „Ahogy lehet!1 Hány kifáradt magyar indult — volna meg a megalkuvás útján, ha Reményik nem állította volna eléje ezt a három szót: „Eredj, ha tudsz!“ Ajándék volt ő az erdélyi magyarságnak, vezérül, prófétául adatott nekünk, hogy Magyarországtól elszakítva is tudjunk lenni magyarok.“

A püspök beszéde után a különböző irodalmi társaságok búcsúztatták a nagy halottat. Óriási tömeg kisérte ezután a költőfejedelem koporsóját a házsongárdi

— Hát ugyan kiére?

— Nem láttad, ki járt itt az előbb?

— Én bizony nem tudok róla.

A fejés muzsikája is elhallgat, úgy gyei az urára.

— Hát az egyletmelléki Horváth ista volt itt a kisfúróért. Az övéké el- everedett, aztán az első kertnek a kerí- ■sét újítják.

— Mi köze ehhez a ludhúsnak?

— Csak annyi, hogy az Ilus meg fe- ér cérnára kért pénzt.

— Hát aztán?

— Hát aztán, én tudom, hogy most árom hete vett egy orsóval, mikor a orjut eladtuk. Azóta pedig rá nem ért arrni egy félórára sem, mert mindig tt volt velünk a krumpliszedésen, meg épacsirázáson. Csak azért adtam rá énzt, mert úgyis kell több cérna is nem jkára.

— De most már aztán beszélj ma- yarán, mert semmit sem értek! — faad ki az asszony.

— Én bizony még emlékszem anyjuk, ogy annakidején minálunk is elkevere- íett a kisfuró, aztán a tiéteket kértem |

el. Még arra is emlékezem, hogy neked meg ugyanakkor jutott eszedbe, hogy a keresztanyádhoz haza kell vinned a hurkatöltőt. Aztán épen olyan együtt mentünk, mint most az Ilus, meg a Pista.

— Három hét múlva meg is lett a kézfogónk.

Erre már Ilka asszony is elhitte, hogy lehet valami a dologban. Hiszen a szüreti bálon is sokat táncoltak együtt. Bizony, itt az ideje a kacsatömésnek.

— De az apjuk is neki lásson ám a kerítésigazításnak, a háztáj rendbehozásának! Meg aztán pénzárulásra is gondja legyen, mert az a két karika cérna nem lesz ám elég!

A gazda részéről nem lesz hiba. Istálló, ól is, hombár is jól áll. ő nem lesz készületlen. — Az anyjuk is rendben van a tollal is, meg a vásznakkal is.

Mire bejutnak a konyhába, az Ilus lány is haza kerül. Tes^-vesz a vacsora, meg a kisebbek körül. Megterül az asztal, hozzá is ülnek, mire megszólamlik:

— A Treszka ángyom káposztát szelni szólított. Elmehetek?

összenéz az anyjuk, meg az apjuk. Még ellenveti az apa:

— Hiszen Ferenc bátyád még- most lábadozik. Ki tiporja el azt a káposztát?

— Majd hívnak valakit.

— Hát csak eridj! De meg ne késsél, mert reggel jókor kelünk. Sütés is lesz, meg tömést is megkezdjük, — mondja az anyja.

Fölfigyel a lány, de csak vacsora után, a köténybe csavart szelőkéssel a hóna alatt, már mentében veti ellen az ajtóból:

— Miért olyan sürgős azt a tömést épen holnap megkezdeni?

Erre már az apja felel:

— Csak azért lányom, mert a kisfuró is, meg a fehércérna is elkeveredett. Meg alighanem a Horváth Pista tiporja el azt a káposztát.

Lángba borul a kislány arca. Hirte- lenül beteszi maga után az ajtót. Ne lássák az elpirulását! De most már nem mehet el ezek után. Vissza is megy egyszerre! Csak azért is! Csak az arcának a lángolása múljék el! Indul is már. De arról igazán nem tehet, hogy a lábai mégis az uccajtó felé viszik és tovább, a Treszka ángya, a Horváth Pista — a sorsa felé. R, S,