Harangszó, 1941

1941-10-26 / 43. szám

350.

HAIANGIltf

1§41. október'26.

1517 október 31-én? Mi a döntő a te számodra minden kérdésben? Ha nem Krisztus és az ige, akkor nem vagy a reformáció gyermeke!

Térjetek meg! Ez nemcsak Krisztus szava, hanem az ítélet szava is. Az a Jézus, aki evangéliumnak jött a világra, ítélettel kezdi igehirdetését. A reformáció is evangéliumnak jött a világra, de neki is ítéletté kellett először válni, ítélet volt az egyház felett és ez alapjában rendítette meg a középkori egyházat, melynek tartó oszlopait Sámson erejével rázta meg a nagy reformátor.

De nemcsak az egyház felett volt Ítélet a reformáció, hanem az egész emberiség felett is, mely tévútra engedte magát vezettetni, s beleolvadt abba a nyájba, amelyet járszalagon vezetett a .középkori egyház.

De a reformáció a legnagyobb ítéletet az ember felett mondotta ki. Luther szerint a megtérés nem egy nagy irányváltoztatás, amelynek következtében az ember elhagyja eddigi bűnös életét és elkezd Istennek tetsző életet élni. Luther világosan látja, hogy az embernek minden nap újra meg újra be kell igazítani élete iránytűjét a helyes irányba, az Ür Jézus Krisztus felé. Ez az a mindennapi megtérés, amit el kell végeznünk, különben hiába tértünk meg egyszer, nem fogunk soha célhoz érni. Kell-e ennél súlyosabb ítélet az ember felett?

Diákok Luthernél.*)

A nagy szobában terített ünnepi asztal.

A főtisztelendő asszony vendégséghez tessékeli a hű barátot, Melanchtont. A tornyos kandalló mellett sugárzó arccal ülnek a gyerekek. A nagyobbik fiú hasábfát vet a duruzsoló tűzbe. Az ólomkarikás ablakok mögött lélekzetét visszafojtott csenddel hallgatózik az este.

Melanchton homlokán gondolatok árnyéka ül. Még mindig a templomi események hatása alatt remeg a hangja, ahogy mondja:

— De szépen beszéltél megint, édes Mártonom.

— Ahogy adatott nékem, — feleli szerényen Luther.

—■ Nem bírok a szívem indulatával, te Márton. Olyan tüzet gyújtottál a szívemben, hogy szeretném, ha az egész életre kiragyogna a fénye. Milyen meleg van melletted, Márton! S óh, ne gondold, ez nem a thüringiai erdők fenyőjének édes, illatos gyantaszagú melege. Az éggel jársz, testvér. Az égből van itt nálad mindig egy fényes felhőnyi s itt marad örökre.

*1 Mutatvány Hegyaljai Kisa Géza Kék hegyek közt s. nunkájábál.

A középkori egyház is beszél a bűnről, az ember romlottságáról, de úgy, mint amit ki lehet javítani és jócselekedetekre lehet szert tenni. A reformáció széttépte ezt az álmot, lerántotta az álarcot és megmutatta a kegyesség színe alatt is elveszett és elkárhozott embert. Ezért olyan természetes, hogy egyházunk igehirdetése a legkeményebb igehirdetés. Az a célja, hogy az emberek meglássák a bűneiket és kétségbe essenek elveszett és elkárhozott voltuk felett.

Térjetek meg, mert elközelített a mennyek országa! Ez az evangéliumnak a szava. Csak ítélet után jöhet a fölmentés. Bűnnel való szembenézés és leszámolás után jöhet a kegyelem. Törvény után az evangélium. A reformáció világosan megmutatja, hogy hirdetni akarja a kétségbeesett bűnösöknek a kegyelmet. Térjetek meg, mert elközelített a mennyeknek országa! Ez azt jelenti: Térjetek meg, mert Isten a Krisztus keresztjén megtért hozzátok! Luther nagyon jól tudja, hogy a bűntudatra ébredt embert nem lehet mással megvigasztalni, csak a kereszttel. Minden emberi próbálkozás, amely menteni szeretné, kudarcot vall. Csak a kereszt, a rajta kijelentett kegyelem, az értünk ártatlanul hulló vér tud tisztára mosni és bizonyossá tenni, hogy Isten megbocsátott a bűnös embernek,

Kell-e neked a kereszt? Eleven

Luther a gyermekeire néz és boldog mosollyal mondja:

— Lehet, hogy úgy van, én jó Fülö- pöm.

— Papa, ma van az, mikor a Jézuskáról énekelnek az angyalok? — kérdezi a gyermek.

— Igen, édesem, — csordul ki Luther ajkán a meleg szó méze. A gyermek várja, hogy beszéljen neki. Luther egyik keze a gyermek fejét simogatja s talán már éppen a mesébe fogna egy kis fiúról, aki hidegben, hóesésben járt egyszer az utcán és ezüstös hangon énekelt a kegyes hívők ablaka alatt. De Luther most nem juthat szóhoz.

Odakint halkan, mintha mennyből alá- szálló angyalok éneke volna, megzendül az öröm-mondó ének:

Dicsőség mennyben az Istennek! Dicsőség mennyben az Istennek!

Az angyali seregek Vígan így énekelnek:

Dicsőség, dicsőség Istennek!

A szemek megtelnek könnyel. Melanchton szinte fél megtörni az áhítat csendjét, mikor az első vers után ezt mondja:

—■ Hallod ezt a prímet, Márton? Nem érzed, mintha új próféták bizalma szárnyalna benne az égre. S mintha valami

folytatása vagy-e annak a reformációnak, mely a 95 tételben, mint egykor Mózes a pusztában az érckígyót, ezt a keresztet emelte magasra, hogy aki ránéz meggyógyuljon?

Térjetek meg! Harci riadó ez! A kárhozat felé haladó bűnös embernek ezt kiáltja Luther: Fordíts hátat az útnak, amelyen jársz és indulj a Krisztus után, akárhova vezet! Halálon, poklokon keresztül is Krisztust kell követned. Val- lod-e, hogy ö a vezéred, s nem törődsz vele, hogy jobbról-balról miképpen csalogatnak, vagy fenyegetnek?

1517 október 31-én olyan ember állt a wittenbergi vártemplom kapuja előtt, aki még nem tudta, mi fog következni. Lelke mélyén sejtette, hogy nagy vihart vet el azzal a pár kalapácsütéssel, mellyel odaszegezte a 95 tételt. De neki mindegy volt, mert azt vallotta, hogy vezérét, a Krisztust halálon, poklon keresztül is követni kell.

Valid te is, vezéremet, a Krisztust halálon, poklon keresztül is követni akarom! Isten engem úgy segéljen!

“Jllerí mindaz, ami az 9stentől szüléiéit, legyőzi a világot; és az a győzedeh-m, amely legyőzte a vilá® got, a mi hKünk“. I. János 5, 4. v.

ezeréves, mélységes keserűség olvadna fel benne a Krisztusra találás könnyeiben.

— Ismerem, — búg a Luther hangja, könnyfátyolos megilletődésben. Nincsen több ilyen diákod, ugye, jó Fülöpöm? Heltai Gáspár ő. Hunnia fia.

— Az, — bólint rá Melanchton. — Heltai Gáspár, a magyarok reménysége. Húsz hónapja, hogy itt van közöttünk ez a fiú. Nem mondtam, Mártonom, soha senkinek, de úgy szeretem, mintha az édes fiam lenne.

Halkan, szinte bocsánatkérő szerénységgel nyílik meg az ajtó. A diákok lépnek be küszöbén. Tizenketten vannak. Szálas, nyurga, szőke német fiúk.

Luther mind a két kezét nyújtja feléjük:

— Isten hozott, aranyifjúság!

Kezet fog mindenikkel s tessékeli őket sorban az asztalához. Hanem annak, akihez utoljára ér, nagyon remeg a keze.

S amint a reformátor kitárja jobbját, hogy megáldja, leomlik előtte a kemény padlóra s féltérden állva fejére vonja ura kezét:

— Atyám, áldj meg ma engem, mert el kell mennem.

Ekkor már Melanchton is ott remeg felette: