Harangszó, 1941

1941-10-26 / 43. szám

350. HAIANGIltf 1§41. október'26. 1517 október 31-én? Mi a döntő a te számodra minden kérdésben? Ha nem Krisztus és az ige, akkor nem vagy a reformáció gyermeke! Térjetek meg! Ez nemcsak Krisz­tus szava, hanem az ítélet szava is. Az a Jézus, aki evangéliumnak jött a világra, ítélettel kezdi ige­hirdetését. A reformáció is evan­géliumnak jött a világra, de neki is ítéletté kellett először válni, ítélet volt az egyház felett és ez alapjában rendítette meg a közép­kori egyházat, melynek tartó osz­lopait Sámson erejével rázta meg a nagy reformátor. De nemcsak az egyház felett volt Ítélet a reformáció, hanem az egész emberiség felett is, mely tévútra en­gedte magát vezettetni, s beleolvadt abba a nyájba, amelyet járszalagon vezetett a .középkori egyház. De a reformáció a legnagyobb ítéletet az ember felett mondotta ki. Luther szerint a megtérés nem egy nagy irányváltoztatás, amely­nek következtében az ember el­hagyja eddigi bűnös életét és el­kezd Istennek tetsző életet élni. Luther világosan látja, hogy az embernek minden nap újra meg újra be kell igazítani élete irány­tűjét a helyes irányba, az Ür Jézus Krisztus felé. Ez az a mindennapi megtérés, amit el kell végeznünk, különben hiába tértünk meg egy­szer, nem fogunk soha célhoz érni. Kell-e ennél súlyosabb ítélet az ember felett? Diákok Luthernél.*) A nagy szobában terített ünnepi asztal. A főtisztelendő asszony vendégséghez tessékeli a hű barátot, Melanchtont. A tor­nyos kandalló mellett sugárzó arccal ül­nek a gyerekek. A nagyobbik fiú hasáb­fát vet a duruzsoló tűzbe. Az ólomkari­kás ablakok mögött lélekzetét visszafoj­tott csenddel hallgatózik az este. Melanchton homlokán gondolatok ár­nyéka ül. Még mindig a templomi ese­mények hatása alatt remeg a hangja, ahogy mondja: — De szépen beszéltél megint, édes Mártonom. — Ahogy adatott nékem, — feleli szerényen Luther. —■ Nem bírok a szívem indulatával, te Márton. Olyan tüzet gyújtottál a szí­vemben, hogy szeretném, ha az egész életre kiragyogna a fénye. Milyen meleg van melletted, Márton! S óh, ne gondold, ez nem a thüringiai erdők fenyőjének édes, illatos gyantaszagú melege. Az ég­gel jársz, testvér. Az égből van itt nálad mindig egy fényes felhőnyi s itt marad örökre. *1 Mutatvány Hegyaljai Kisa Géza Kék hegyek közt s. nunkájábál. A középkori egyház is beszél a bűnről, az ember romlottságáról, de úgy, mint amit ki lehet javítani és jócselekedetekre lehet szert ten­ni. A reformáció széttépte ezt az álmot, lerántotta az álarcot és megmutatta a kegyesség színe alatt is elveszett és elkárhozott embert. Ezért olyan természetes, hogy egyházunk igehirdetése a legke­ményebb igehirdetés. Az a célja, hogy az emberek meglássák a bű­neiket és kétségbe essenek elve­szett és elkárhozott voltuk felett. Térjetek meg, mert elközelített a mennyek országa! Ez az evan­géliumnak a szava. Csak ítélet után jöhet a fölmentés. Bűnnel való szembenézés és leszámolás után jöhet a kegyelem. Törvény után az evangélium. A reformáció világosan megmutatja, hogy hir­detni akarja a kétségbeesett bűnö­söknek a kegyelmet. Térjetek meg, mert elközelített a mennyeknek országa! Ez azt jelenti: Térjetek meg, mert Isten a Krisztus kereszt­jén megtért hozzátok! Luther na­gyon jól tudja, hogy a bűntudatra ébredt embert nem lehet mással megvigasztalni, csak a kereszttel. Minden emberi próbálkozás, amely menteni szeretné, kudarcot vall. Csak a kereszt, a rajta kijelentett kegyelem, az értünk ártatlanul hulló vér tud tisztára mosni és bizonyossá tenni, hogy Isten meg­bocsátott a bűnös embernek, Kell-e neked a kereszt? Eleven Luther a gyermekeire néz és boldog mosollyal mondja: — Lehet, hogy úgy van, én jó Fülö- pöm. — Papa, ma van az, mikor a Jézus­káról énekelnek az angyalok? — kérdezi a gyermek. — Igen, édesem, — csordul ki Luther ajkán a meleg szó méze. A gyermek várja, hogy beszéljen neki. Luther egyik keze a gyermek fejét simogatja s talán már éppen a mesébe fogna egy kis fiú­ról, aki hidegben, hóesésben járt egyszer az utcán és ezüstös hangon énekelt a kegyes hívők ablaka alatt. De Luther most nem juthat szóhoz. Odakint halkan, mintha mennyből alá- szálló angyalok éneke volna, megzendül az öröm-mondó ének: Dicsőség mennyben az Istennek! Dicsőség mennyben az Istennek! Az angyali seregek Vígan így énekelnek: Dicsőség, dicsőség Istennek! A szemek megtelnek könnyel. Me­lanchton szinte fél megtörni az áhítat csendjét, mikor az első vers után ezt mondja: —■ Hallod ezt a prímet, Márton? Nem érzed, mintha új próféták bizalma szár­nyalna benne az égre. S mintha valami folytatása vagy-e annak a refor­mációnak, mely a 95 tételben, mint egykor Mózes a pusztában az érc­kígyót, ezt a keresztet emelte ma­gasra, hogy aki ránéz meggyó­gyuljon? Térjetek meg! Harci riadó ez! A kárhozat felé haladó bűnös em­bernek ezt kiáltja Luther: Fordíts hátat az útnak, amelyen jársz és indulj a Krisztus után, akárhova vezet! Halálon, poklokon keresz­tül is Krisztust kell követned. Val- lod-e, hogy ö a vezéred, s nem törődsz vele, hogy jobbról-balról miképpen csalogatnak, vagy fenye­getnek? 1517 október 31-én olyan ember állt a wittenbergi vártemplom ka­puja előtt, aki még nem tudta, mi fog következni. Lelke mélyén sej­tette, hogy nagy vihart vet el azzal a pár kalapácsütéssel, mellyel oda­szegezte a 95 tételt. De neki mind­egy volt, mert azt vallotta, hogy vezérét, a Krisztust halálon, pok­lon keresztül is követni kell. Valid te is, vezéremet, a Krisz­tust halálon, poklon keresztül is követni akarom! Isten engem úgy segéljen! “Jllerí mindaz, ami az 9stentől szüléiéit, legyőzi a világot; és az a győzedeh-m, amely legyőzte a vilá® got, a mi hKünk“. I. János 5, 4. v. ezeréves, mélységes keserűség olvadna fel benne a Krisztusra találás könnyei­ben. — Ismerem, — búg a Luther hangja, könnyfátyolos megilletődésben. Nincsen több ilyen diákod, ugye, jó Fülöpöm? Heltai Gáspár ő. Hunnia fia. — Az, — bólint rá Melanchton. — Heltai Gáspár, a magyarok reménysége. Húsz hónapja, hogy itt van közöttünk ez a fiú. Nem mondtam, Mártonom, soha senkinek, de úgy szeretem, mintha az édes fiam lenne. Halkan, szinte bocsánatkérő szerény­séggel nyílik meg az ajtó. A diákok lép­nek be küszöbén. Tizenketten vannak. Szálas, nyurga, szőke német fiúk. Luther mind a két kezét nyújtja fe­léjük: — Isten hozott, aranyifjúság! Kezet fog mindenikkel s tessékeli őket sorban az asztalához. Hanem annak, aki­hez utoljára ér, nagyon remeg a keze. S amint a reformátor kitárja jobbját, hogy megáldja, leomlik előtte a kemény padlóra s féltérden állva fejére vonja ura kezét: — Atyám, áldj meg ma engem, mert el kell mennem. Ekkor már Melanchton is ott remeg felette:

Next

/
Oldalképek
Tartalom