Harangszó, 1941

1941-10-19 / 42. szám

342. HXIXNG1I3 szellemét hozták a magyar nép zenéjébe. A reformációi kor korál­jainak méltóságteljes dallamait a lelkesedni mindig tudó magyarság örömmel vette át s ezek az énekek olyan lendületet adtak a magyar protestantizmusnak, hogy ellene való védekezésül a katolikus egy­ház is az énekek erejéhez nyúl s 1651-ben kiadja az első népnek szánt énekgyüjteményt Cantus Chatolici címen. Hogy a korálzenével kapcsolat­ban gyakran esik szó a népi zené­ről, hogy most, amikor egyházi éneklésünk megújulásáról ábrán­dozunk, a népi zenét is figyelemre méltatjuk s fokozottabb művelés­re fogjuk: mindez természetes azok előtt, akik tudjuk, hogy ez a kettő a koráléneklés hajnalán is egymás mellé tartozott. A korái és a népi zene, különösen a korái és a históriás ének álltak egyforma rangban a nép lelkében. Mégis, ta­lán a magyar udvariasság rovására vágy pedig az idegent tisztelő lel­kiség rovására írhatjuk az évszá­zadoknak azt a gyakorlatát, hogy míg a reformáció idegen földből szakadt dallamai mind jobban ter­jedtek és mind nagyobb helyet foglaltak el a magyar vallásos lé­lekben, addig Tinódi dallamai és más ősi históriás dallam és korál- ének az évszázadok alatt kiszorult az általános gyakorlatból s félre­Légy hű mindhalálig! — Történet az életből. — Völgyesi Tibor kedvetlenül hagyta el főnöke szobáját, váratlanul érte az a hír, hogy egy félévre el kell távoznia a bank egyik vidéki fiókjához. Nem a főváros örömeit és szórakozásait sajnál­ta, — mert csendes, szelíd életet élő em­ber volt, — csupán a megszokott kör­nyezetből való kizökkentés bántotta. Üj, eddig még ismeretlen környezet­ben mindig teljesen új világ vár ránk. Ezt érezte Völgyesi Tibor is, amikor a csendes, hegykoszorúzta kis városban megállt a vonata. Míg az idegen utcákon járkálva a bank épületét kereste, elhatá­rozta, hogy itt még kevesebbet fog szó­rakozni, mint otthon, egyedül a munká­nak él majd. Teltek, múltak a napok. Völgyesi összemelegedett kollégáival, megismerke­dett a kis város utcáival, de legszíve­sebben a tavaszi köntösbe öltözött he­gyekben szeretett kóborolni. Egy ilyen hegyi barangolás közben maga sem tud­ta, hogyan, vígan mulatozó, majálisozó társaság közelébe jutott. El akarta ke­rülni a vigadozó embereket, de késő volt, kollégái észrevették és nem engedték, hogy eltávozzon. Bár ő nem igen szere­tett táncolni, mégis úgy érezte, itt nem vonulhat vis»za, azért kérölnézett, hogy a téve húzódott meg egészen a leg­újabb időkig egyes kézzel írott gyűjteményekben, főképen Kolozs­várott és Debrecenben őrzött írá­sokban. (Folytatása a következő számunkban.) Kormány sónk dicsérő távirata t)onvédeinki)GX. Az első magyar ember dicsérő táviratot intézett honvédeinkhez i abból az alkalomból, hogy már negyedéve hősiesen harcolnak a bolsevizmus ellen. Honvédeink hő­siességéről nagy elismeréssel szól­tak már itthon is, külföldön is. Most Magyarország Kormányzója szólt a legnagyobb elismerés hang­ján. Többek közt ezeket mondotta: „E három hónap alatt minden magyar itthon féltő gonddal és meleg szeretettel követte a had- banálló csapatok küzdelmeit és azon fáradoztunk, hogy sorsukat az óriási távolságok folytán elő­állott minden nehézség dacára — minél jobban biztosítsuk. Egyben mindent elkövettünk, hogy a kint- lévők itthonmaradt családjait meg­óvjuk a nélkülözéstől. Örömmel és büszkeséggel álla­pítom meg, hogy harcos fiaink a rendkívül nehéz viszonyok dacára mindig a régi magyar katonai hír­sok új ismerős közül, kit is vigyen elsőnek a táncba. Egy pár pillanatig nézett, az­után határozott lépésekkel elindult, majd megállt és táncra kérte Marosi Katát. — Bocsásson meg, én nem szeretek táncolni, inkább, amíg velem táncolna, azt az időt beszélgessük át, — szólt Kata s szinte ijedten nézett, vájjon nem sértette-e meg a fiatalembert. Völgyesi szemében azonban nyoma sem volt a sértődésnek, látható örömmel foglalt he­lyet Kata mellett, kifejezvén, hogy ő sem tánckedvelő. Kata és Tibor között megindult a be­szélgetés. Sok mindenről szó esett és egyikük sem vette észre, hogy azóta már tíz táncnak is vége van. Csak azt vették észre, hogy megértik egymást, hogy jól­esik egymással beszélni, mert egyforma szemmel nézik az életet, egyformán vágynak egy bensőséges lelkiélet után, egyformán rajonganak a szépért, jóért, nemesért és — mert csodálatos, de itt a táncolók mögött erről is szó került — egyformán szeretik, félik, imádják az Istent! •— A majálisnak vége lett, Völ­gyesi Tibor hazakísérte Marosi Katát, de ő még nem tért haza. Sokáig sétált a csendes utcákon. Szívében eddig nem ismert, tiszta, szent lángok gyulladtak í meg, halkan rebegte: Köszönöm Istenem, I hogy ide, ebbe a kis városba vezéreltél, i készönem, hogy elém vezetted Őt, kit névhez és dicsőséghez méltóan ál­lották meg helyüket, sőt az egész világ által elismerten új babérokat szereztek épp azokon a vidékeken, amelyeken egykor őseink ontották vitézi vérüket, amikor útban vol­tak a Haza felé.“ A legelső magyar ember köszön­tötte hős honvédéit. Köszöntésében benne van az egész nemzet hálája, fiai iránti forró szeretete. Áldott kézsimogatás ez a köszöntés. Örömtől csillog annak a szeme, akit megérint. Legfelsőbb elisme­rés ez a köszöntés. Büszkeségtől dobog annak a kebele, akinek szól. Nagy jutalom ez a köszöntés-. Gazdagabbnak érzi magát az, akit kitüntetnek vele. Honvédeinknek ezt jelenti Kormányzónk köszön­tése. _____________1941. október} 19. A miniszter — munkáit uhában. Mátyás királyról mondják, hogy sokszor rangrejtve utazott az or­szágban, járt-kelt a nép között s így egészen közelről ismerte meg alattvalóit. Hasonlóképen cseleke­dett az új közellátási miniszter ha­marosan, hogy a bársonyszéket el­foglalta. Mielőtt még beleült vol­na, államtitkárával együtt munkás­ruhába öltözött s végigjárta a bu­dapesti piacokat. Beállt a vásárlók közé, megpróbált vásárolni úgy, mindig kerestem, akit úgy hittem, hogy ebben a mulatni vágyó világban soha meg nem találhatok. S íme, mégis meg­találtam! — Ezen az estén Marosi Kata is sokáig nézett bele a csillagos éjsza­kába és az estvéli imájába belefűzte ezt az igét: „Találtam szívem szerint való férfiút.“ (Apóst. Csel. 13, 22.) Ezentúl gyakran látták együtt Marosi Katát és Völgyesi Tibort. A két szerető szív egymásra talált. Oly igaz, oly tiszta szeretet fűzte egymáshoz ezt a két rokon lelket, amilyen tiszta és igaz szeretetet csak Isten olthat a szívekbe. Még alig ismerték egymást, máris úgy tűnt mind­kettőjüknek, mintha régen, örökké is­merték volna egymást. — Elérkezett is­meretségük óta az első szombat, arról beszélgettek, hogy holnap templomba mennek, s akkor Tibor megfogta a Kata kezét, mosolyogva mondta: egy hét alatt teljesen egymásra találtunk és nem cso­dálatos, még meg sem kérdeztük, hogy milyen vallásúak vagyunk. — Evangélikus vagyok! — mondá édes büszkeséggel Kata. — Én meg római katolikus! — feleié Tibor. Mintha tőrt döftek volna egymás szí­vébe, oly hirtelen engedték el egymás kezét, pillanatokig csend követte e val­lomást. Végül Tibor keze újra megfogta a Katáét ég halkan kérdezte:

Next

/
Oldalképek
Tartalom