Harangszó, 1941
1941-05-18 / 20. szám
1941 május 18, HXRXNGIfd viszásságainak megszüntetésében, feszítő ellentéteinek kiegyenlítésében, égető szociális kérdéseinek megoldásában nagy feladatok várnak erre az újszerű mozgalomra. Különböző társadalmi rétegek munkásait az evangélium zászlaja alá gyűjteni, mikor egy másik zászló alá akarják őket szegődtet- ni, sereget toborozni, mely társadalmat rendező programmját az evangéliumra építi, mikor sokan az evangélium nélkül akarnak a társadalom újjáépítése számára programmot csinálni, a munka fogalmának bibliai értelmezést adni, benne Istentől adott feladatot látni, mellyel Isten országát vagyunk hivatva munkálni, mikor az verejtékező milliók keze alatt keserves robottá, csak kenyérszerzési eszközzé silányodott, mindez olyan feladat, amit nem lehet lekicsinyelni, nem lehet csak az egyház feladatának tekinteni, hanem amihez minden társadalmi mozgalomnak hozzá kell nyúlni. Ennek elvégzése azonban csak úgy lehetséges, ha az evangélium zászlaja alatt felsereglő munkásoknak az evangélium Urával, Jézus Krisztussal van találkozásuk. Hisszük, a Magyar Evangéliumi Munkásszövetség május 25.-i első közgyűlésére sereglők nemcsak egymással, hanem Krisztussal is fognak találkozni! a szíveket és a veséket vizsgálja és eljut a velőknek a megoszlásáig is. A bűn sötét mélységekbe rántja az embert. Az ember legtöbbször tudja, hogy bűnös, de nem képes a bűneitől szabadulni. De nem is szabadulhat, mert emberi erő kevés ehez. Krisztusra van szükségünk, az ő erejét kell birtokba vennünk, csak akkor tudunk szabadulni, csak akkor nyílik meg számunkra a kegyelem. Mártinkó egyszerre látta, hogy menynyire nem helyesen élt. Újra kezdte visz- szanyerni gyermeki bizodalmát és hitét. Üj világ tárult eléje, az isteni kegyelem csodálatos világa. A kereszt fényében fiatalon is, de jól látta önmagát. Már nem állt a tükör elé, már nem érdekelte az önmagának való tetszelgés, nem érintette a külvilág, illetve most már a sátán csábítása. Lemondott mindenről és leveleiben, amiket Dénesnek írt, folyton Krisztusról, a megváltásról, a kegyelemről értekezett, mert minden vágya az volt, hogy Dénest is odavezesse a kereszt tövébe. Sikerült is, Dénes kereste és építette a kettőjük boldog jövőjét. Mártinkó tudta, hogy Dénes őt nagyon szereti és anyja ezentúl már hiába erőltette a bálozást, hiába tűzött ki célt eléje és kovácsolt terveket. Mártinkó most már a maga belátása szerint csele- I kedett. Egyik reggel szomorúan ébredt 1 Anyák napja után. Anyák napjáról jöttem haza. Hazajöttem és szégyenkeztem. Szégyenkeztem először is azokért a gondolatokért, amelyek bennem ezen az ünnepélyen felébredtek. Igen, amíg ott ültem és hallgattam az előadókat, olyan jó anyának éreztem magam. Hogyne volnék jó, amikor gyermekeimért annyi fájdalmat, szenvedést, munkát, gondot vállaltam, hogy kockára tettem életemet azért, hogy életük legyen, hogy mindent megtettem azért, hogy felnövekedhessenek s hogy most is kész vagyok mindenre az ő jólétükért. És még azt is elgondoltam, milyen jó lenne, ha itt lennének a gyermekeim és hallanák mind azt a sok szépet és jót, amit itt rólam, rólunk, édesanyákról elmondanak. Milyen | más szemmel néznének reám, mennyivel többre értékelnének s hálájukat menynyivel jobban ki tudnák fejezni, s milyen jól esne ez az én anyai szívemnek. De amikor hazajöttem és még egyszer végiggondoltam a hallottakat, de főképpen a gondoltakat, pirulnom kellett. Valóban ilyen jó anya vagyok én? Vájjon mindaz, amit eddig tettem gyermekeimért, nem a legelemibb kötelességem volt? Vájjon nem tehettem volna sokkal többet is? A mulasztásom, a hanyagságom, a gondatlanságom nem volt-e sokkal több a gyermekeimmel szemben, különösen a lelki nevelésük terén? Óh, ha ezekre gondolok és arra, hogy egyszer az Ür tőlem fogja számonkérni a gyermekeim lelkét, hogy állok majd meg előtte?! Felfelé kellett volna mutatnom s ők azt kellett lássák, hogy beleveszek a földi gondokba, elől kellett volna járnom a szeretetben, a megbocsátásban és hányszor voltam igazságtalan, szeretetlen és bűnöket számontartó! Az igazság az, hogy nem, semmiképpen sem tartfel és panaszosan mondta el édesanyjának, hogy mit álmodott. Rossz álom volt. Egész napon a hatása alatt állott. Anyja vigasztalta, de ő makacsul érezte, hogy valami történni fog. Délután Mártinkó már negyvenfokos lázban feküdt. Nem mehetett az esti igehirdetésre sem, pedig elhatározta, hogy mindvégig ott lesz. Ez volt az ötödik nap és még kettő volt hátra. Ügy várta ezeket az estéket és most nem mehetett mégsem. Gyötörte a láz, hánykolódott az ágyban, az orvos súlyos tüdőgyulladást konstatált és a diagnózis igaznak bizonyult. Hiába volt a priznic, hiába volt minden. Senki sem tudta, csak az orvos, hogy mennyire válságos a helyzet. Szegény Mártinkó lázálmában mindig Dénest emlegette. — Itt vagy, Dénes? Nincs semmi bajod? Ugye nincs? Most már nem var gyünk messze a boldogságunktól, ugye most már megesküszünk? Kezével kapkodott, mintha Dénes kezét keresné és meg akarná szorítani. Súlyos percek voltak ezek. Persze a bál. A bál az oka mindennek. A táncteremben felhevült, aztán kiment lecsillapodni, lehűlni és — megfázott. Anyját is kezdte vádolni a lelkiismeret, bár a reménység nem hagyta el pillanatra sem. 159 hatnak sem a gyermekeim, sem az uram, sem az én mennyei Atyám engem jó édesanyának. A másik, amiért szégyenkeznem kellett, az volt, hogy az urammal együtt egy másik szégyenletes dologra döbbentünk rá. Arra tudniillik, hogy hol maradt és hol marad anyák napján, szülők napján az Isten dicsőítése. Ezen a napon nem a gyermekek kellene, hogy az anyákat, szülőket — (nem is beszélve arról, hogy eléggé kisajátítják ezt a napot csak az édesanyák dícsérgetésére) — dicsérjék és értékeljék, hanem az édesanyák és édesapák kellene, hogy nagy örömmel és hálaadással dicsérjék Istent gyermekeikkel együtt azért, hogy őket arra választotta ki Isten, hogy az ö teremtő és gondviselő munkájában részt vegyenek. Azért, hogy olyan csodálatosan teremtette az embert, hogy családi körbe helyezte, édesanyai és édesapai szívek gondjaira bízta és nem vetette ki a rideg és puszta egyedülvalóságba. I Hogy úgy gondoskodott róla, hogy amiképpen az Ő országában az Atya teremtő és gondviselő munkája és a Fiú magát- feláldozó, életetadó kegyelme folytán tartatunk meg, úgy a családban is az apa, az anya önmagukat áldozó, gondoskodó szeretete tartja meg és készíti elő a gyermeket arra a hivatásra, hogy majd tudatosan Isten gyermekévé lehessen. Tehát nem nekem, az édesanyának és nem az édesapának kell előtérbe kerülnünk, hanem Istennek. Az édesanyának meg kell látnia, hogy ő csak egy gyenge erőtlen eszköz és — nem is elsőrendű eszköz. Hiszen áz ő élettársa nélkül nemcsak, hogy nem lehetne édesanya, de férje munkája, gondoskodó szeretete és irányító erős keze nélkül még gyermekeit is csak egyoldalúan tudná nevelni. S mint ilyen másodrendű eszköznek a magatartása sem lehet más, csak az alázatos meghajlás, semmivoltának teljes Másnap délelőtt Mártinkó címére jött a távirat: „Rövid szabadságot kaptam, délutáni gyorssal érkezem, Dénes.“ Mártinkó felvidult. De csak pár percre. Aztán újra visszahanyatlott. Dénes nem is sejtette, hogy Mártinkó beteg, sőt több ennél. Vidáman lépett be, de egyszerre elsápadt, amikor a leányt az ágyban látta. — Szervusz, Mártinkó! — köszönt, de nem jött semmi válasz. — Mártinkó ... Mártinkó ... — harangozott Dénes hangja. A lány bágyadtan húzta fel szempilláit: — Dénes... — mondta nagyon halkan. — Mondd a nevemet, Dénes, hadd halljam. — Mártinkó ... — Ugye most már csak te mondod nekem így? Ugye? — Igen. Eddig mindenki mondta, de most már csak én. Mártinkó! Csend lett. Odakint fehéren megindultak a pelyhek a szürke magasból. Mártinkó is fehér lett az ágyon és Dénes hiába ismételte meg százszor, Mártinkó ... Mártinkó ... Mártinkó ... Mártinkó hallgatott... — Vége. —
