Harangszó, 1941
1941-05-11 / 19. szám
1941. május 11 HARANGSZŰ 151 A ml iaKolálntc. Minden iskolai év vége felé oda- vetítődik a gyermekeket taníttató szülők lelki szemei elé a jövő év homályfedett képe s a jövő évi taníttatásnak felelősségteljes kérdése: Hol fogjuk a gyermeket taníttatni? Melyik iskolába kellene járatni? — Ez természetes is. A szülőnek féltett kincse a gyermek s nem mindegy, hogy hol tanul és nevelkedik. Hiszen az iskolának levegője van, amit a gyermek magábaszív, lelke van, amely alakítja a gyermekleiket. Ezért szeretnénk a szülők figyelmét a mi iskoláinkra irányítani s őket arra kérni: Evangélikus iskolába adjátok gyermekeiteket! Ezek az iskolák a mieink! A mi egyházunk tartja fenn őket. A múltból örökségként kapott drága kincseink! Meg kell becsülni őket. Az édesanyánk lelke, él és hat bennük, az evangélium levegője árad szét a falaik között. Ezt a lelket, ezt a levegőt pedig semmi más nem tudja adpi, vagy pótolni. Ezért adjátok, evangélikus szülők, a mi iskoláinkba a gyermekeiteket! Sxórványhiveink gondozása céljából többen segítségünkre jöttek már nemcsak azzal, hogy e célra adakoztak, hanem azzal is, hogy lapunk kiolvasott régi példányait elküldték és azoknak szórványterületre való továbbítását kérték. Ezeket legutóbb a zalaegerszegi és siklósi gyülekezetek nagy szórványaiba továbbítottuk. Bizonyára lesznek, akik — ha szegénységük nem engedi az előfizetést — örömmel fogják ezeket a példányokat olvasni, s lesznek, akik ezeket olvasva — ha anyagilag módjukban áll — maguk is elő fognak fizetni. Nagyszerű példát látunk erre a galántai szórványterületen, ahol a lelkész a multheti sajtópropaganda alkalmával 10 szórványelőfizetőt tudott szerezni. A napokban ismét egy köteg régi Harangszót hozott a posta, hogy azt továbbítsuk a szórványba. íme, azt a munkát, amit a Harangszó eddig is komolyan végzett, hisz hetenként közel ezer ingyenpéldányt küldött szerte az országba, így fogjuk elmélyíteni s ebben a munkában a szórványhíveink sorsáért való felelősséget s velük törődő testvéri szeretetet így fogjuk megmutatni! A Délvidék gazdaság;! jelentősége. Ha a hazatért Délvidékről még nem tudunk is átfogó képet alkotni, gazdasági jelentősége máris szembetűnik, ha meggondoljuk, hogy a Muravidéken, Baranya déli részén kívül a Duna-Tisza- közét teljesen magában foglalja ez a 21.000 km*-nyi terület. Ez a terület csaknem teljesen sík, ki' tűnő talajjal rendelkező, termékeny föld. A sokat emlegetett Bácska volt a régi Magyarországnak is egyik fő éléskamrája. Főterménye a búza és a tengeri. Ezeknek a vetésterülete — dr. Kerék Mihály adatai szerint — közvetlenül a világháború előtt meghaladta a 900.000 kát. holdat, az ötévi átlagtermés pedig 6.9 millió, ill. 11.5 millió métermázsa volt. összehasonlításként megemlítjük, hogy Magyarország 1940. évi termése búzában 20.6, tengeriben 34.4 millió mázsa volt. Jelentős ennek a területnek cukorrépatermelése is, mely az anyaországi 17.5 millió mázsával szemben évenként kb. 3 millió mázsa volt. Ugyanennyi a takarmányrépáé is. Különösen gazdag e vidék állatállományban. Nagyszerű legelői, melyeknek kedvez az éghajlat, valamint az öntözés is, lehetővé teszik a nagyarányú állat- tenyésztést. A világháború előtt ezen a területen 442.000 szarvasmarhát, 296.000 lovat, 733.000 sertést és 675.000 juhot tartottak. Nagy gazdasági jelentősége van a Ferenc-, Ferenc József- és a Béga-csator- nának. Ezek a csatornák teszik lehetővé a vidék nagymérvű öntözését és elősegítik a kereskedelmi forgalom lebonyolítását. Az egyetemes magyarság gazdasági élete számára nagy nyereség a Délvidék hazatérése. Nem tudott magának megfelelni. Nem tudott mást, mint amit a nagyoktól tanult, hogy nagylány lett. Táncolnia kellett és tűrni, hogy fiatalemberek különös szavakat suttogjanak a fülébe. Nem értette az egészet. Pedig tetszett neki, amit hallott. Jóleső érzéssel hallgatott, míg egyszer majdnem otthagyott táncot, mulatságot, amikor egy fiú a különösnél is különösebb dolgokat mondott neki. Anyjához menekült: — Anyukám, én nem jól érzem magam, menjünk haza. — De miért, kislányom? — Az a fiú nekem mondott valamit! — Mit mondott? Melyik? — Pöttyös Gábor. Azt mondta, hogy megkéri a kezemet. — Ugyan, hát e miatt akarsz hazamenni?! Mártinkó! Mártinkó lehajtotta a fejét, szégyelte magát. Talán sírni is tudott volna, ha a dac nem nő benne nagyobbra az önérzeténél ebben a pillanatban. De nem sírt, többnek érezte magát Pöttyös Gábornál és nem is táncolt vele azon az estén. Nem akarta Gábort megsérteni, de minek mondott neki olyanokat, amiktől ő még nagyon távol érzi magát, ö már jobban elmondhatja, hogy nagylány, mint Gábor azt, hogy nagyfiú ... Hiszen még alig csöppent ki az iskolából... De ugyanakkor, amikor Gábort elkerülte és nem akart vele táncolni, beleütközött egy jólöltözött, komoly kinézésű fiatalemberbe, aki gyors bocsánatkérések közepette bemutatkozott és felkérte Mártinkét a következő táncra. Aztán már nem sokáig voltak együtt, de még mielőtt elváltak volna, Mártinkó bemutatta a fiút az édesanyjának és a fiú néhány szó után látogatásra kért engedélyt. Mikor először lépte át Már- tinkóék küszöbét, valami meleg áram szaladt rajta végig. Jólesett neki ez az érzés. Kedvesen fogadták, enni-innivaló- val kínálták, sőt a néni volt olyan figyelmes, hogy magukrahagyta a fiatalokat és a kertbe ment dolgozgatni. Ketten maradtak. Most először történt meg, hogy Mártinkó egy fiatalemberrel kettesben volt. Most kezdte megérteni, hogy miért is nagylány ő, amikor Dénes, ez a szomorúan okos fiú komolyan a szemébe nézett. Érezte, hogy szereti. Dénes elmondta, hogy árva és senkije sincs. A maga erejéből tanult és így szerzett állást is, noha kevés fizetéssel. Valami állandó szomorúság kísérte a szavait. Látszott rajta, hogy komolyan gondolkozik és reálisan nézi az életet. — Ügy szeretném, ha valaki szeretne és én is szerethetnék valakit! — mondta Dénes álmodozó, szomorúzengésű hangon. — Van! — mondta Mártinkó. — Van, akit lehet szeretni és van, aki szeret! — A jó Istenen kívül senkim nincsen. Próbáltam már könnyű életet élni, jártam színházba, moziba, táncolni is, de nem találom fel magamat. Nem nekem való, hiába erőltetem. Szeretetre vágyom! Látható, megfogható, érzékelhető szeretetre, amelyik az enyém és amelyikből én adhatok korlátozás nélkül. Dénes megállt a beszédben, messze- néző tekintettel bámult a semmibe. Odakint sápadt, őszi fénypászmák hullottak át a sok színben égő lombkoronán. A felhők gondolkozva álltak egyhelyben, mintha ráérnének a tétovázásra. Aranyszegélyes szélük szelíd és köny- nyű volt, de középütt sötéten nehezedtek. Hol egyenkint, hol csoportokban levelek hullottak le a fákról és színes zize- gésük, mintha búcsúintés lett volna, mintha tudták volna, hogy meghalni mennek ... —• Miért olyan szomorú, Dénes? — kérdezte Mártinkó. (Folytatjuk.) IV. Béla király.
