Harangszó, 1941
1941-05-11 / 19. szám
150. HARANGSZÓ 1941, május 11. a magyarság egységes, erős, fegyelmezett, jólvezetett hadat tudott volna harcba állítani. Külföldi segítség pedig nem jött. A Pest mellett összegyűlt sereg megindult észak felé. A király aggódott, mert nem bízott a hevenyészett seregben, a főurak pedig elbizakodottan szólták le az ellenséget. A Mohi pusztán, a Sajó torkolatánál történt a végzetes találkozó. A magyar sereg szekértáborba barrikádozta el magát. 1241. április 11-én volt az első tatár-támadás. Ezt Béla vezérei visszaverték. Ez a felszínes „győzelem“ lett a beteljesedni közelgő végzet csirája. A magyar sereg és vezérei biztonságuk és győzelmük tudatában pihenőre tértek, a tatárok pedig az éj leple alatt bekerítették a szekértábort. Ki kellett törni minden áron a szorongató gyűrűből. Ez a kitörés azonban az egyénre nézve a halált, a magyar seregre nézve a teljes pusztulást jelentette. Az átkos széthúzás megtermetté rettenetes gyümölcsét. Hullahegy emelkedett a felgyújtott szekértábor helyén. Bélát vitézi környezete kimentette ugyan, de újabb kelepcébe került. Frigyes osztrák herceg álnok módon megzsarolta a nála menedéket kereső magyar királyt. Béla ezért a Dalmát tengerpartra, Trau várába menekült. A négy irányból az országba özönlő ellenség a mohi győzelem után teljesen végigdúlta hazánkat. A tatár nem hódított, hanem ölt, rabolt, égetett, pusztított. így parancsolta ezt a mongolok harci törvénye, amely szerint a fegyveresen ellenálló népet mindenestül ki kell irtani. Az egész ország a véreskezű hordák martaléka lett a Dunántúl kivételével, melyet megmentett a nagy folyó. És most, mintha Isten keze végleg le akarta volna törölni országunkat Európa térképéről, utolsó csapásként a Dunántúlra is ráeresztette a vérszomjas tatársá- got az 1241—42 telén befagyott Dunán. De ahol legnagyobb a veszedelem, ott van legközelebb a segedelem is. Isten csodát tett. A mongolok nagykhánja meghalt s az önjelölt Batu visszaparancsolta seregét az országból, pedig azok akkor már Béla nyomában a tengerparton voltak. A tatár elvonult, Béla hazajött. Ha nagy feladatok álltak előtte uralkodása kezdetén, most még- nagyobb várt reá. Akkor színes álmok is voltak nagy feladatai között. Most egyetlen reális, de emberfeletti feladat: romhalmazból országot építeni. És Bélának sikerült ez a világtörténelemben szinte páratlan vállalkozás. Sikerült, mert Isten volt vele. így lett belőle második honalapító. Amikor mérlegre helyezzük a tatárjárás szomorú tényét, hallgattassuk el a feltörni kívánkozó keserű kérdéseket: „Miért kellett nekünk elpusztúlni Nyugatért? Hol maradt vagy miért nem jött a pápa és a nyugati hatalmak segítsége?“ E helyett nézzünk befelé. Kérdezzük meg: okult-e a magyar Mohiból, van-e üzenete Mohi-nak a mához? Az ördög nem aludt a tatárjárás után sem. Béla zsendülő vetésébe is elhintette a széthúzás konkolyát. A magyar nem okult. Osztályokra és rendekre szakadt s a belső feszültség akkor volt megint és mindig a legnagyobb, mikor egységes magyarságra lett volna szükség. Ezért tudta leigázni a török, ezért tudta járomba törni a Habsburg s ezért tudta bilincsbe verni Trianon. Isten keze most morzsolja szét egymás után a trianoni rablánc szemeit. Erőt ád a magyar karba, lelket az elkábult agyba. Üj országot épít a harmadik honalapító a trianoni romokon. A mohi pusztulás 700. évforduló ja, mint Isten fölemelt figyelmeztető ujja, belemutat a régmúltba s azt mondja: Hiába építette fel IV. Béla a második Magyarországot, a széthúzás rombadöntötte. De hiába épül fel a romokból Nagy- Magyarország is, ha minden ellentétet ki nem küszöbölünk az ország testéből s nem születik meg a Krisztusban eggyé, testvérré forrott magyarság! Zacher Lajos. Mártinké. — Elbeszélés. — Irta: Szirti János*). Fiatal volt, üde és szép. Szeme napsugárban viliódzó gyémánt, melyből mély és érzékeny lélek árasztotta sugarait. Gyermekien tudott hinni, pedig már mindenütt nagyi ányszámba vették. És ő mégis olyan kicsi, csacska gyermek volt. Akit szeretett, azt nagyon szerette. De azt sem ítélte el, aki nem volt szimpatikus előtte. Leginkább a kisgyermekeket szerette, mert anyáskodhatott fölöttük és szivének minden sugarát rájuk pazarolta. Nem volt neki fontos, hogy gondosan ápolt úrigyerek legyen, örömmel hajolt le és szívesen játszott masza- tosképű paraszt- vagy zsellér-gyerekekkel is. Hevesen dobogó szívét lobbanó vágyak és édes ingerek, apró, tovarebbenő indulatok és túlfűtött érzékenység töltötték el. A gyermekeken kívül szerette a költészetet, maga is írt, de nem az agya, hanem a szíve gondolatait vetette papírra. Karcsú, magas termete ellenére, ra- N«MTÍ| kait «el fiatal#«. gyogó-arcú, Jézuskaváró kis leányka volt mindaddig, amíg az életébe sodródott nagyok, felnőttek rá nem mutattak, fel nem hívták a figyelmét arra, hogy ő már nagylány. És itt kezdődött meg életének a szomorúsága, ami annyi gondot, annyi bánatot okozott neki, hogy nagy, okos, lélektől csillogó szemeiben megjelent az első átértett könnycsepp. Rájött, hogy most már nem úgy sír, mint előbb. Nem olyan gyerekes, sajnáltató sírás ez már többé, hanem a külvilág durva karcolása érzékeny lelkén, amely élességével könnyet csihol a szemébe ... Egyre többet kezdett foglalkozni magával. Gyakran állt meg a tükör előtt és figyelte változásait. Figyelte a bimbó virágba pattanását. Tudta magáról, hogy csinos, de nem volt beképzelt. Néha, amikor nagyon szép akart lenni, egy kis pudert is hintett az arcára. Már nagylány. Ahogy elmélázott a tükör előtt, gyakran eszébe jutott, hogy miért is kell neki megnőni, miért nem lehet örökké gyermek? Tiszta, ártatlan, mosolygó, gondtalan gyermek. Miért? Miért rángatták egyik napról a másikra a felnőttek közé, miért mondták, hogy ő már nagylány.? Mikor még olyan kicsinek, olyan boldognak érezte magát. Hiábal Nagylányi Komolynak kell lennie! Nem játszhat folyton apró kölykökkel, hiszen tényleg be kell látnia, hogy már megérett, hogy mégis igazuk van a felnőtteknek... Kezdett nagylányosan öltözködni és viselkedni. A szemével is tudott már játszani. És azok a szemek olyan melegen tudtak fényleni... egy egész jövő Ígérete muzsikált ki belőlük... Lassan a keblét is duzzadni érezte. Titkos erők indultak el valahonnan a mélyről és boldog érzések csiklandozták körül a szívét... Valami ébredésfélét érzett magán ... Elgondolkozott: talán ezek az apró érzés-mozaikok jelzik, hogy már nagylány? Még a fülében zsongott és egész érzésvilágát beharangozta, telezengette, ahogy becézték: Mártinkó. Most már nem lehet Mártinké! Most minden megváltozik! Pedig mennyire szerette ezt a nevet! Most is hallotta, amint dallamosan szólítják: Mártinkó! Mártinkó! És most egyszerre vége ennek a szép világnak. A nagyok csinálták ezt, a felnőttek. Becsapottnak, boldogtalannak, csalódottnak érezte magát. Ügy érezte, hogy mindent felforgattak benne, mindenből kifosztották a nagyok. A gyermekded hite, a szeretete, a csodálkozása mind-mind odavan. Miért?
