Harangszó, 1941
1941-04-13 / 15. szám
118. 1941 ápriilis 13. HARANGSZŐ ff Oskeresztyének. Először gyermekkoromban hallottam róluk, a katakombák hivő népéről, a római cirkuszok porondján vértanú halált halt hősökről s olyan rajongó tisztelettel és szeretettel gondoltam reájuk, ahogy csak egy gyermeklélek tudja szeretetével átölelni a mesék hőseit. Azután ifjú koromban az egyháztörténetemből csillant felém s ragadott meg az őskeresztyének martiriuma s heves lelkesedéssel olvastam Sienkiewicz „Quo- vadis“-át, amelynek témáját az őskeresztyének életéből meríti. Az irántuk gyermekkorom óta táplált rajongó tiszteletem ifjú lelkemben csak erősödött, de egyúttal elültetett egy állandóan nyugtalanító, szomorú gondolatot; nem romlott-e meg a keresztyénség? Nézzünk széjjel napjainkban, ahol a szeretet helyett a gyűlölet dúl! Hova jutottunk Krisztustól és az őskeresztyénségtől időben, hitben és áldozatban. És most újra gyakran feltűnik az „őskeresztyén“ elnevezés, de ez az őskeresztyén már egy egészen más és új típus, nem a katakombák hívő népe, nem az agapék ajándékozó szívű embere, a cirkuszoknak nem a porondján vérzik, hanem a páholyban tapsol. Neve nem a templomlátogatók és építők névsorában szerepel, hanem a hírlapok apróhirdetéseiben, ahol mint „őskeresztyén“ ajánlgatja magát, szakértelmét és szolgálatait ipari és kereskedelmi nagy vállalatoknak, mintha bizony a nagyvállalat igazgatóját — sajnos — érdekelné munkaerején kívül az ajánlkozó hitélete és Krisztushoz való viszonya. Az „őskeresztyén“ elnevezéssel nem is lelkiségét, Krisztushoz való viszonyát, hanem fajiságát, biológiai hovatartozását akarja megjelölni. De akkor meg épen rossz elnevezést bitorol, mert az őskeresztyénség fajilag nem volt egységes, hisz oly helyeken vetette meg a Miattam — helyettem — értem szenvedett! lábát először, amely abban az időben a világ országútja volt, nagyon is kevert fajisággal bírt s a zsidótól kezdve a görögig igen sok fajt egyesített. Nagyon szép, ha valaki a keresztyén nevet méltón és alázatos szívvel viseli, de miért nevezi magát „őskeresztyénnek“? Hol kezdődik ez az „őskeresztyénség“? A nagyapánál? Vagy a dédapánál? Hisz az embernek még a névleges keresztyénsége is csak ott kezdődik, amikor a keresztelő víz reá hull fejére, illetőleg mikor a konfirmáción hűséget fogad Krisztus anyaszentegyhá- zának. Apám keresztyénsége nem az én ke- resztyénségem. Örökölhetem őseim vagyonát, hajlamait, véralkatát, arcvonásait, nemzetiségi és felekezeti hovatartozását, de hitét nem. A hitet minden embernek magának kelt kiküzdenie. Ezért t nem lehetek „őskeresztyén“. Vagy talán érdem az, ha őseim hosz- szu sorát buzgó, hívő keresztyének teszik? Vagy ha esetleg egy papi családban tett le Isten kegyelme? Ez nem az érdem, hanem az elkötelezettségnek, a felelősségnek a súlyosbodását jelenti. Nagyobb dicsőség egy hitet küzdelmek árán elnyerni, azt boldogan befogadni s abban hűséggel megállni, mint abba kényelmesen beleszületni s közömbösen élni benne, őseim keresztyénségéböl nem kovácsolhatok magamnak érdemeket. Csak a saját keresztyénségemmel takarózhatom, csak az lehet paizsom a bűn ellen s ajánló levelem Isten előtt. S ha erre gondolok, hivatkozhatom-e büszkeséggel keresztyénségemre, mint érdemre? Nem kell-e Pál apostollal felkiáltanom: „Óh én nyomorult ember! Kicsoda szabadít meg engem a halálnak testéből?!“ És az, aki az őskeresztyén nevet bitorolja, tudatában van-e annak, hogy az őskeresztyénség martyriumot jelentett, nem pedig jól jövedelmező közgazdasági elhelyezkedést? Krisztus követőinek kell, hogy fülében csengjen az Üdvözítő kijelentése: „Az én országom nem e világból való“, tehát ne akarja keresztyénségét felhasználni a közgazdasági pozíciók és állások elnyerésére. Keresztyénségem nem akkor mély és igaz, nem akkor sugároz rám fényt, ha állások elnyerése végett és üzleti érdekből vallom és hirdetem azt kirakatokban és apróhirdetésekben, hanem ha hívő élettel bizonyítom meg. Keresztyénségem nem azon múlik, hogy hány ősöm keresztlevelét sikerült összehoznom, hanem attól, hogy mennyire estem Krisztustól. Könnyű ma „őskeresztyén“-nek lenni Magyarországon, de ha ez a magát hirdető „őskeresztyén“ Észtországban, vagy a Szovjetban élne, hirdetné-ajj hangosan őskeresztyénségét s oda állana-e a hitvallók seregébe, vállalván az őskeresztyének martyriumát és szenvedését? A keresztyénséget ne tekintsük udvarképessé tévő ruhának, amelyet az időjárás és a „koreszme“ változásai szerint cserélgethetünk, hanem szent elhi- vatásnak, amelyet nem tudunk megtagadni akkor sem, ha szenvedünk miatta. Ne hivalkodjunk hát keresztyénsé- günkkel s ne alacsonyítsuk azt le üzlet- szerzéssé, faji megkülönböztetéssé, mert a keresztyénség nem vérségi, nem biológiai, hanem lelki megjelölés. Az igaz keresztyéneket nem azok között az „őskeresztyének“ között találjuk meg, akik kirakatokban és apróhirdetésekben vallják és hirdetik magukat, hanem akik bűnbánó lélekkel imádkoznak Krisztus keresztfája alatt. Keresztyénségünknek ide kell eljutni, mert csak úgy lesz feltámadásunk. Ysó Pál. NAGYPÉNTEKI REMÉNYSÉG !* Lesz még húsvéti Ne csüggedjetek Gondba-bénult, fáradt emberek! Kereszten függ a nagy biztatás: Higyjétek s jön a feltámadás! Pilátus szava: végrendelet semmiképpen, soha nem lehet! Bűnt keresett s bár nem talált, Gyáván mégis irta a halált! ítélt az ember. Az Ür közbelépett. Eloszlatta a szörnyű sötétet. A sir szájáról elgurult a kő! S feljött onnan a nagy Szenvedő'. lm hát: a halál mindent emészthet, Mégis előtör diadalmas élet. Feszítsdmeget zúghatnak ezrek! Igazak mégis életre kelnek! Lesz még husvét! Halott emberek Ébredjetek és ne csüggedjetek! Egy helyen van csak tiszta számadás: Istennél s nála van feltámadás! Krisztus halála nekünk: Élet! Diadalmas, mit por, enyészet El sem érhet soha, de soha! Testvér! Lásd meg! Ez a Golgota! Szirti János. *) Mutatvány a fiatalon most elhunyt költő Együtt megyünk c. verskötetéből.
