Harangszó, 1941
1941-04-13 / 15. szám
1941, április 13. HARANGSZÓ 117. Gróf Teleki Pál Nincs többé közöttünk. Nagy magyar életfája zúgó viharoktól tépázva hirtelen kidőlt és egy nemzet szíve jajdult fel a zuhanására. Halála az egész nemzetet gyászba borította. Teleki miniszterelnök az egész nemzeté volt, mert a nemzet az övé volt. Rajongásig szerette a magyar földet és halálosan féltette a magyar népet. Történelmi küldetéssel járt közöttünk® Az volt Istentől adott feladata, hogy vezessen, minden magyar terhet magára vegyen, a nemzet gyermekei közül a legnyomorultabbal is törődjön, a jelenért felelősséget hordozzon, sötét éjszakában világítson, a jövőért erejét nem kímélve dolgozzon. És ő a vezéreknek ezt a küldetését boldogan teljesítette. Nagy tehetségével mióta az élre került, nemzetét építette. A világháborúban, mint katona szolgálta nemzetét. 1920-ban a trianoni béke- szerződés idején lesz az ország külügyminisztere. Még ebben az évben a kormány elnöke. 1921-ben amerikai útra indul, hogy Magyarország igazságát hirdesse. Mint cserkészek vezére, fiatal magyar lelkekben a jövendőt építette. 1938- ban lesz az ország közoktatásügyi minisztere. A komáromi tárgyalásokon a Felvidék visszaszerzésében van óriási része. 1939-ben ismét miniszterelnök lesz. 1940-ben Erdély egy részét hozza haza. Nagy tudása, bölcsesége, megfontoltsága, tiszta keze, lelkiismeretessége, önzetlensége, hite nevét nemcsak itthon, hanem világszerte ismertté és tiszteltté tette. Hogy a körülöttünk évek óta tartó vihardúlásban mi magyarok itthon biztonságban lehettünk, országunkat növelhettük, azt Kormányzónk után neki köszönhetjük. Valami határtalan biztonságérzés töltött el, amíg rátekinthettünk. Felmérhetetlen nemzetszolgálat volt élete. Ki tudja, nem az lett-e váratlan halála is! ? Válságos időkben ránksza-' kadó nagy bánatunkban köny- nyes szemmel nézünk távozása után és erős húsvéti hittel ragadjuk meg az élő Isten kezét, aki husvétkor a halálból életet fakasztott az ő Fia feltámasztása által. Nincs itt! Feltámadott! Nagypénteken és Husvétkor minden evangélikus ember úrvacsorával él. Stenburg szorgalmasan dolgozott tovább ecsetjével és szót se szólt. — Miféle emberek vannak körülötte a keresztnél? — Hallod-e, — szólt a művész, — ne kérdezz és ne beszélj olyan sokat. Csöndesen és nyugodtan kell tartanod magadat. A cigánynő sokáig nem mert szólni csak egy szót is. Szeme azonban szüntelenül a Fájdalmak Emberén pihent. Ahányszor csak a műterembe jött, a kép hatása egyre nagyobb lett. Olykor újra meg merte kérdezni, mert a kíváncsiság majd elemésztette. —1 Miért feszítették keresztre? Igazán gonosz volt? — Nem, Ő jó volt. A lány vágyakozása nem ösmert határt, hogy ezt a csodálatos történetet egészen tudja. ' — Ha Ö jó volt, miért tették ezt? — Azért történt, mert — a művész megállt, egy lépést tett előre és valamit igazított Pepita ruháján. — Mert — ismételte az lélegzetét visszafojtva. A festő visszalépett a lépcsőhöz, aztán a lányra nézett és amikor látta az égő vágyakozást, hogy többet is megtudjon a haldokló Megváltóról, így szólt: — Hallgass ide! Egyszersmindenkorra elmondom neked, hogy megnyugodjál; de aztán nem szabad tovább kérdezősködnöd. . - — . Stenburg most elmondta a lánynak az Ür egész szenvedéstörténetét, ami sajnos, egyáltalán nem érintette az ő szivét; de Pepita számára valami új, csodálatos dolog volt! Figyelme mindig feszültebb, szíve megindultabb lett és amikor a művész befejezte, nagy könnyek csillogtak fekete szemében. A művész le tudta festeni az Üdvözítő halálfélelmét és egy idegszála se rándult meg, míg Pepita szíve a puszta gondolatra is majd megszakadt. Az oltárkép és a spanyol táncosnő egyidőben készültek el. Pepita utoljára jött a műterembe. Közönyösen nézett a róla festett szép képre; aztán megfordult és úgy állt az oltárkép előtt, mintha nem tudna tőle elszakadni. —■ Jöjj, — sürgette a művész, — itt van a pénzed és még egy arany ráadásul, mert bátran viselkedtél és szerencsét hoztál nekem; a táncosnőt már eladtam. A lány lassan elindult és miközben elbúcsúzott, mély megindultsággal így szólt: — Ugye uram, maga is nagyon szereti öt, mert mindezt megtette magáért? Stenburg arca sötétpiros lett; mélyen megszégyenült. — Már régen egyedül volt és mégis úgy tetszett neki, mintha még mindig hallaná a cigánylány komoly kérdését: — Ugye nagyon szereti őt, mert mindezt megtette magáért? Végül már nem tudta elviselni szíve gyötrelmét. Végét akarta vetni és ezért gyónásra ment. Jeromos atya néhány kérdést intézett hozzá és mivel hitte az egyház összes tanait, megadta neki a föloldozást és biztosította, hogy minden rendben van. A művész sokkal olcsóbban adta el az oltárképet, mint ahogy akarta és egyideig megkönnyebbültnek érezte magát. Aztán a kérdés újból föléledt: — Nagyon szereted-e öt? — és válaszát követelte. Stenburg egyre nyugtalanabb lett és nem tudott dolgozni. Sokat járt-kelt a városban és közben sok mindent megtudott, amiről azelőtt sohse hallott. Egy nap több embert látott bemenni egy kis házba, a városfal mellett. Majd észrevett másokat is, akik ellenkező irányból jöttek és ugyanabba az alacsony kapusikátorba fordultak be. Megkérdezte mi történik ott, de akihez fordult, az nem tudott megnyugtató föl- világosítást adni. Ez annál jobban fölizgatta kíváncsiságát. Néhány nappal később megtudta, hogy egy idegen „reformált“ lakik ott; tehát egyike ama megvetett embereknek, akik minden alkalommal Isten igéjére hivatkoztak. Már ösmeretségük sem illett művelt emberhez; de a festő szíve békesség után vágyakozott, tehát nem kérdezősködött a világ tisztessége és az emberek véleménye után. Talán látta az ebbe a házba bemenőkön, hogy birtokában vannak annak, amit ő keresett és ami után sóvárgott. (Folytatjuk.)'
