Harangszó, 1940
1940-07-07 / 27. szám
1&4Ó. julius 7. HÁRANGII» 207. Egyházi énekeink múltjából. VIII. Apóst. csel. 2:17. így értjük meg a Sztárai Mihályról feljegyzett történetet, akiről azt mondja rektora, Pathai Sámuel: „Ott énekel- gete Laskón (Tolna megye) a templom dombján az Isten embere szép piros hajnalban, mikor a dologtévő nép a mezőre mene. Ott énekelget magas tenóri hangján, mit hegedőjén kellemetes harmóniákkal kísérget vala nagy buzgóság- gal.“ (Lampe-Ember: Hist. Eccl. Ref. 796. I.) De Sztárai éneke minket is hívogat. Üssük fel énekeskönyvünket (Dt. 5.), megtaláljuk abban, amit énekel: „Mely igen jó az Úristent dicsérni, Felségednek, ó Uram, énekelni. Szent nevedet dicsérvén emlegetni, És mindenkor ez világon hirdetni.“ Apró töriéneteK. Bosszú öe/ye/í szeretet. A finn-orosz békekötés folytán nagyobb finn területek kerültek orosz kézre. Ilyen területen, Hangőben történt, hogy egy öreg asszony, amikor menekülni kellett neki, háza elé, amelyben az életét leélte, ezt irta: „Vigyázzanak az én kedves házamra, amit önöknek hagyok!"' Amikor tudtára adták, hogy egyik szobában gyermekjátékok vannak, bizonyára feledékenységből hagyta ott őket, azt válaszolta: „Akarattal hagytam ott, hogy örömöt szerezzek az esetleg odaköltöző orosz gyerekeknek." Általában Hangőben sok orosz nyelvre fordított bibliát hagytak a távozó finnek. Bosszú helyett íme, missziói felelősségből fakadó szeretet! Nem íjul meg a vallás. Az oroszországi Istentelenek Szövetségének sehogysem sikerül a vallást kiölni az emberek leikéből. Egyik most A 92. zsoltár alapján Irta Sztárai Mihály ezt az éneket, dallama Tinódi egyik dallamával rokon. Mire az ének 14. verse elhal a prédikátor ajkán, a nép megmozdul, kapa-kaszáját a templomkerítésnek támasztja, begyül a templomba, várván a szomjúhozott magyar igét. Sztárai beszéde kemény, hideg, de igazat mond: „íme Isten büntet titeket, mert pogá- nyok lettetek.“ A kérges szívek megpuhulnak, megtörtén görbéd az egész templom az Ür asztalához, térdre hullva, töredelmesen zengik nagy fennszóval a „deák diktátum után“ indulva, Luther szép énekét: „Atya Isten, tarts meg minket, És szent Igédben hitünket, Rontsd meg mi ellenségünket, És minden kegyetleneket.“ (Dunántúli énekeskönyv, 254.) Azután gyónást tesznek főhajtással s veszik az Úr vacsoráját két szín alatt, így énekelve: megjelent munkájukban maguk beismerik, hogy Szovjetföldön nem halt meg a vallás. Sokan vannak, akik minden alkalmat felhasználnak, hogy megőrizzék és terjesszék az istenhitet. A vallásosság ápolásának megható példáit lehet látni. íme egy ilyen példa: Egy lelkész észrevette, hogy a cipőtisztítók az utcán mindig sokat beszélgetnek „ügyfeleikkel" mindenféle tárgyról. Elhatározta, hogy ezt a tapasztalatot felhasználja. Cipőtisztító lett és az emberek cipőit súrolva és fényesítve most beszélhet nekik Istenről, krisztusról és annak egyházáról. Ahol így dolgoznak, ott nem halhat meg a vallás! 3 Karangszó evangélikus népünk lapja. — Dilit teszel azért,' hogy tényleg az legyen és az egész országban minäennft elferjeájen ? 7 TERJESSZÜK A „HARANGSZÓ“-t! OLVASSUK A BIBLIÁT Jövevények reménysége. V. Vigyázó reménység. (I. Pét 4:7—11; 5:1—14.) Júl. 7. — I. Pét. 4:7—9. Imádkozás, szeretet. A keresztyén reménység józanságát már megismertük, midőn általános világi kötelességtudásét számba vettük. A keresztyén embernek azonban, mint mennyei jövevénynek, mennyei kincseire külön is józanul vigyáznia kell. Ez a gyülekezetben történik! Éppen dicsérő reménységünk ösztönöz arra, hogy vigyázzunk imádkozásunkra, egymás iránti állandó szeretetünkre, a jószivve! való vendéglátásra. Ezek hiánya ne vádolhasson minket az utolsó napon! Júl. 8. — I. Pét. 4:10—11. Istent dicsérő sáfárkodás. Semmi ttágyobb zálrv ga a jövendő dicsőségnek, mint a Szentlélek sokféle kegyelmi ajándéka, szétszórva a gyülekezetben. Micsoda prédikátorok születtek ebből a közösségből! És mily csodálatos szeretet-szolgálat támadt belőle századok ámulatára! Ezekből az ajándékokból nekünk is jut. Jaj, ha a magunk dicsőségére igyekszünk felhasználni őket. Csak sáfárai lehetünk. Júl. 9. — I. Pét. 5:1—4. Példaadó pásztorság. A gyülekezetek vezetése kezdetben néhány kiválasztott idősebb keresztyénre, a presbiterekre volt bízva Ezeket inti az apostol: legyenek igazi pásztorok. Vagyis hűséggel, önzetlenséggel, felelősséggel gondoskodjanak a rájuk bízottakról. Kedvetlen munka, nyerészkedő szándék, se uralkodnivágyás ne találtassák közöttük, mert ez nem pásztori példaadás. Ma elsősorban lelki- pásztorokra illenek ez igék. De a többi egyházi tisztviselőkre is. Vigyáznunk kell egymásra! Júl. 10. — I. Pét. 5, 5. Alázatos engedelmesség. Az idősebbek vezetésére van bízva az ifjúság. Az ifjaktól meg kell kívánni az engedelmességet. Persze alázatos ifjúság csak alázatos gyülekezetben nő fel. Ezért a gyülekezet valamennyi vezetett tagjától megkövetelendő, hogy „felöltse“ az alázatosságot, mint ahogyan felölti, felköti a rabszolga a kötényét, jeléül annak, hogy szolga és nem úr. Jézus is azt tette, amikor megmosta tanítványa lábait. Ez már egészében áll a mi gyülekezetünkre is s valamennyiünkre. Júl. 11. — I. Pét. 5, 6—7. Hit a Gondviselőben. Míg reménységünk a föl- magasztalás napján be nem teljesedik, addig megnyugvással, bizakodó hittel kell elfogadnunk a Mindenhatótól sorsunkat. Bármi érjen, nincs okunk ideges aggodalomra, kapkodásra, homlok- ráncolásra. Gondok nélkül nem lehetünk. De gondjainkat bátran rávethetjük a Gondviselőre! Hiszen neki nem mindegy, hogy mi lesz velünk. Szívén viseli, hogy elérjük célunkat, az üdvösséget. Júl. 12. — I. Pét. 5. 8—9. Harc az ördöggel. Isten gondviselése nem jelenti azt, hogy nekünk már semmi tennivalónk. Az üdvösség közelsége nem jogosít fel a lankadásra. Ellenkezőleg, mennél közelebb az Istennek országa Hozzánk, annál súlyosabban kísért bennünket az ördög, hogy az utolsó perqEzt az éneket együtt énekeltük a reformátusokkal 1800-ig úrvacsoraosztás előtt. Végül a pásztor áldást mond s zeng az ének: ez is közös ének volt. A reformátusok ma is éneklik: rr\ Oszlik a nép, érzi, megtalálta Istenét, prófétát adott néki az Isten. Elefánty Sándor.
