Harangszó, 1940
1940-03-24 / 12. szám
ÍÜ40. március 24, HARANGSZÓ 83. háttá le. Ki is mondták a kovács fejére a halálos ítéletet. De a kovácsot egyébként mindenki szerette. Különben is: csak ez az egy kovács volt hét vármegyében. Mi lesz, ha kivégzik? Asztalos azonban, lám, van kettő. Végezzük ki hát a kovács helyett az egyik asztalost, így is lett. Ugy-e milyen igazságtalanság! Minden hasonlat sántít. De any- nyi talál belőle, hogy a bűnt mi követtük el, Isten a mi fejünkre volt kénytelen halálos ítéletet szabni s mégis az Ártatlan halt meg miattunk, helyettünk, érettünk a kereszten. Ez is igazságtalanság! Más szóval kegyelem. A kereszt a kegyelem fája. S a legnagyobb kegyelem az, hogy nekem is a kegyelem fája. Ám függeszd szobád falára, ám hord gomblyukadban Luther-rózsa- ként, de el ne feledd, hogy a kereszt nem dísz, nem jelvény, nem szólam, hanem véres oltár, amelyen bűnödért lett engesztelés. Kegyelem, ha elfogadod! Ítélet, ha megveted!! Nagypénielcen, vagy ßus- vétHor az evangélikus ember úrvacsorával él. Ha a templomban nem tud, akkor otthonában. A feltámadott Krisztus. Irta: D. Kapi Béla püspök. A húsvéti történet angyalizene- tének van egy elfelejtett mondata. Az angyal ezt a szót intézi az üres sír szájánál megálló asszonyokhoz: „Mondjátok meg az ő tanítványainak és Péternek, hogy előttetek Az élet Királya. megyen Galileába, ott meglátjátok őt, amint megmondotta néktek.“ Boldogító izenet a tanítványok számára, hogy a feltámadott Krisztus előttük megy Galileába és megláthatják őt. Boldog izenet minden ember számára, hogy Jézus azért lép ki sziklasírjából, hogy élő személyként vándoroljon mindnyájunk előtt a földi élet mezőségén. Állandóan előttünk megy és mi egészen világosan láthatjuk útjelző nyomait. Előttünk megy hű vezetőként. Nem sírboltba és mennyekbe zárt vallási fogalom, hanem örök élő személy. Hitünk szemével világosan 'látjuk. Lelkűnkkel elérjük. Imádságunkkal megragadjuk kezét, igéjében meghalljuk hozzánk intézett szavát. Döntő jelentőségű mindez életünk irányára, berendezkedésére és tartalmára. Nem lehet helytelen életünk, ha őt magunk előtt tudjuk. De viszont nem lehet helyes a mi életünk, ha nem látjuk magunk előtt Jézus nyomdokait. Az élet ma is megmutatja a feltámadott Krisztust. Tartsunk szemlét ebből a szempontból a nemzetek felett. Szokásaik, szellemük, hitük, erkölcsük, lelkiségük bizonyságot tesz arról, hogy áthala13. Liedemann Ákos. Vad, kegyetlen szélviharok, zivatarok, tán egy-két villám- csapás is, erősen megtépázták már a Zátony-csúcsot. Hatalmas sziklákat málasztottak le belőle, melyek súlyuknál fogva különböző távolságra gurultak alá. Egyik-másik egészen a fák közé jutott. A levált szirtek idővel olyanok lettek, mintha kezdettől fogva ott álltak volna. Aljukban fű és erdei növények burjánzottak, oldalaik pedig elmohosodtak. Gyurka világosan tudta, hogy Csillag őt ide nem hiába hozta. Valami csodálatos, ösztönös megérzés sarkantyúzta. Terepszemlét tartott. A csúcson távoli alakokat látott mozogni, akikről csak annyit állapíthatott meg, hogy császári katonák. Ép tűzrakással voltak elfoglalva. Nagy halom rőzsét hordottak már előbb össze, abba csiholták a tüzet, mely csak lassan éledt. A gallyak nedvesek voltak. A fák közül mohos, sziklák fedezékében lopakodott Gyurka fölfelé. A nyugati oldalon lovakat pillantott meg. Vígan ropogtatták az abrakot. Farkukat lóbál ták mintha legyet kergettek volna. Nevetségesnek látszott ez a mozdulatuk a hideg márciusi reggelen. Inkább jókedvüket juttatták így kifejezésre. A leselkedőnek lovacskája jutott eszébe. Bezzeg neki nincs mit rágcsálnia! Pedig, hej, rászolgált nagyon. Ezért a mai éjszakáért kettős adagot érdemelne! Gyurkának vad gondolata támadt. — Mi lenne, ha egy keveset vinnék neki? Senki sem venné észre. A lovak sem éreznék meg azt a hiányzó pár zabszemet. Már-már nekiindult, hogy süvegébe összemarkolásszon egy kis abrakot, de valami belső hang megszólalt lelkében. Feddőn felelősségre vonta: — Tiéd az az eleség? Tudod mi az, ha valaki a másét veszi el? — De én csak egy egész keveset akarok összeszedni! Senkinek sem ártok vele — próbált védekezni. — A körülmények kényszerítenek. Inkább éhezni hagyjam lovacskámat? — Mindegy! A másét veszed el — felelt a belső hang. — Tolvaj lennék! — riadt rá Gyurka a valóságra. — Istenem, segíts! — fohászkodott. Ahogy elnézte a vidáman reggeliző ménest, csodálkozva hunyta össze szemét. Jól lát? A többiek közé ékelődve, egy ismerős szürke paripa is jókedvűen emeli fel értelmes fejét és ropogtatja az abrakot. Homlokán ragyog a fehér folt. Segített magán a maga módján. — Köszönöm, Atyám, hogy nem kellett vétenem ellened — rebegte buzgó hálatelt szívvel a fiú. A sziklák mögé lapulva, mind közelebb jutott a csúcshoz. A nap első, gyenge sugarai, mintha nagy, vörös legyező nyílt volna ki, beragyogták a keleti égboltot. Gyurka nem egyszer száraz ágra hágott, mely recsegve tört össze lába alatt. Meghúzódva figyelt fel ilyenkor, nem veszik-e észre ott a csúcson. A katonák nevetgélve, tréfálkozva heverésztek a már javában pattogó, lángoló tűznél. A sólymok is zavarogtak. Senki sem gondolt rá, hogy valaki meglesheti őket. Gyurka közben egészen a házikóig jutott. Meglepetten fülelt egy ideig. Hátulról került a kunyhóig és a nem túlságosan vastag falon keresztül zokogást, szívettépő sírást hallott. Nyugatról kerülte meg a faalkotmányt hogy a katonák figyelmét elkerülje és a félig zárt ajtó hasadékán nézett a szobába. A nap ragyogó sugarai az ajtó nyíló oldalán hullottak befelé. — Hát ezt ki tehette? — ismerte fel a helyzetet egyszerre. — Csak nem a katonák szúrták le Józsi bácsit? Szegény, szegény Józsi! Nagyon megértette a másik bánatát. Magát képzelte az ő helyébe. Mi lenne, ha neki kellene így saját jó atyja élettelen teste fölé hajolnia! — Azt nem — lett Gyurka határozott — Azt én nem engedem, Isten kegyelmével élve, egészségben hozom őt vissza. —- Eszébe jutott előző nap tett fogadása. — Én kitartok amellett!! (Folytatjuk.)
