Harangszó, 1940
1940-10-13 / 41. szám
1940. október 13 HARANGSZÓ 317 azon a régi, kemenesszentniártoni téli napon, de most lehulló őszirózsák kósza kis szirmával szaladt a szél. Csillagok fénye gyulladt és a csillagszemből jövőt sugárzott az Isten. III. Az időt nem lehet megállítani. Kilenc- száznegyven. A templom mellett nyílnak az orgonák, vágykeltő mámoros tavasz játszik a világgal, de az öreg Bokor József bácsit nem tudja semmiből kimozdítani. A többieket sem. Dr. Pap Endre, akit ezernyi bajában áldjon meg az Úristen, megnyitotta kőfejtőjét a magyar nyomorúság álomgyermekei előtt. Sárszentmiklóson épülnek a házak. Csillogó, lázas, kiváncsi szemek lesik a fészkek megrakását, százan és százan, hiszen angyaljárás volt Budapesten. Az angyal odaült a dobogó diákszívek mellé, mesélt nékik kuckókban lakó, mosolygós szemű, maszatos kis magyarokról, meg sok mindenről és a pesti evangélikus diákok teletömték a mesélő angyal markát. Az angyal beröppent hozzám és elém tette az ezreseket. A házak meg épülnek, épülnek és ha valaki nincstelen és szegény, odaszáll hozzá az angyal. Nagy hófúvásokból, a térés élet botorkálásaiból apró családi házakba iramodnak a lelkek. Egy év alatt nem lesz, aki hajléktalan, aki meg ne érezné, mit jelent ez a szó, evangélikus szeretet. Mert az angyalok előtt nincsen korlát. Pestről elszállnak Dunántúlra, Tiszántúlra, bekopogtatnak Rozsnyó és Kassa kapuján, én tudom, addig járnak, míg pusztulásra ítélt, agyongyötört falucskám fölött ragyogni fog a nap. És most hófúvásban botorkáló régi vándor ember, kicsiny életem boldog partjai mellől megüzenem tenéked, nékem ’volt igazam, másokban fogant álomgyermekeidet fölnevelte, fölneveli az Isten. Mert az én Uram hatalmas nagy Úr és azokra, akik hozzáfordulnak, rámosolyog az arcá. . ív. A szerkesztő novellát kért tőlem, színes áldott kis mesét, hogy az olvasó bent, a sötétségtől vakon egymást verték agyba-főbe. Lábaik közt mászott át Józsi. Nemsokára jött a másik kettő is, — A lovakhoz — tanácsolta Ákos — meneküljünk. — Megszöktek! — hallatszott a kiáltás belülről — utánuk! Gyurkáéknak alig maradt annyi idejük, hogy lovaiknál teremjenek és nyeregbe vessék magukat. Döngve csapódott ki az ivó ajtaja s izgatott lármával tódult ki a sok katona. — Itt maradunk! — mutatott Gyurka a tágas udvar sarkán felhalmozott hasáb farakásra. Elrejtőztek mögéje. Újra leszálltak és lovaikat simogatással nyugtatva bújtak el. A fiss levegő kifújta fejükből teljesen a borgőzt. A labancok bosszúsan tódultak ki az udvarra. — Már elfutottak! — kiáltozták — gyorsan utánuk! Kigomolyodtak az utcára és két csoportra oszolva kutatták fel a környéket. Gyurkáék még a lélekzetiiket is visszatartották. Nem tudhatták, egyedül vannak-e? Hátha visszamaradt valaki a katonák közül és most őket lesi. Hátha meghallja a lovak nehéz fújását. A vendéglő épülete felől ajtó csikorgása jajdult fel. Gyurka előkémlelt két hasáb között egy résen. Szemei már megszokták az éjszaka sötétjét. A konyhaablak áramló világába szürke tömeg lépett. — A vendéglős — suttogta társainak. Az tétován állt meg az ablak előtt. Széjjel nézett. Fülelt. Csend. Néhány lépést tett előre. Fejét mereven erőltette jobb- ra-balra. — Úgy látszik, mindnyájan elmentek — hallotta Gyurka. Könnyebbülten nézett a többiekre. — Csillag! — kiáltotta Gyurka ijedten. A szürke észrevette, hogy a gazda előre lépeget és ijedt remegő nyerítéssel felhorkant. A vendéglős visszariadt. Egy ideig még hallgatódzott. — Anyjuk, hozd a kulcsot! — kurjantott hátrafelé. Kis sovány asszonyka tipegett elő. — Kinyitom a pajtát — magyarázta neki, miközben átvette a kulcsot. — Jó széna akad ott az éjszakázáshoz. — Bolondnak tartasz? — csodálkozott a kis néne — úgy mondod, mintha nem tudnám! — A szép és jó sokszor is jó — burkolódzott közmondásba és tért ki egyenes válasz élői a férje. — Minek ez a komédia? — fortyant fel az asszony. — Éjszakára nyitod ki a pajtát, hogy reggelre a szénának hült helyét találd! — Sohase ellenkezz — védekezett a férje. — Emlékezz Pál apostol szavára: „Ti asszonyok engedelmesek legyetek uraitoknak“ — szelíden tuszkolta be maga előtt az ivóba. — Mi akar ez lenni? — állt feli Ákos. — Csapda! — szögezte le Palkó. Odacsal bennünket, hogy azután a katonákat uszítsa ránk. (Folytatjuk) A vándor ember, akit úgy neveztem el, Nincstelen Ádám, tova tűnt az estében, én pedig fogádást tevék, ha még egy ilyen gyermeket találok, odaviszem az én Uramhoz és fölneveltetem véle. II. Pettkó Szandtner alezredes úr Kisbérre küldött kórházba. Leestem a lóról. Keserves pillanat vqlt, a jajgató kis huszárénál is keservesebb, aki miatt elfeledkeztem arról, hogy az én lovam se bárányka. Mire meggyógyultam volna, robogott velem a vonat Sárszent- miklósra. Ez hát pz új állomás, ahol munkába állít az Isten? Haniffel tiszte- letes uram és a hívek szeretettel fogadtak. Nemsokára egyedül maradtam. A szobáimba nem sütött be a nap, a oap- lakra mindig homály borult és sohase fény, sohase fény. Szétnéztem a hívek múltján, jelenén. Ugyanez a homály mindenütt... Sohase fény, sohase fény. A híveim 38 községben, illetve lakott helyen, házcsoportban élnek elszórva. Idehaza alig lélegzik 270 lélek, ezek is didergő, fázó emberek jószerint, akiket a lassú pusztulás levegője úgy leng körül, mint kopott feifákat a temetés után ott maradt fekete fátyol. Ránéztem magamra. Szegény, fáradt életemben nem volt himnusz, se diadal. Hogyan fogok kiáltani a nyíló hajnalba s szétvetett ölelő karommal hogyan ölelem a szirmos jövőt? Valahol a miklósi szőlőkön túl álldogáltam, mikor ez a gondolat felfakadt bennem, közel az országúthoz, úgyhogy megismertem az arra szekerezőket. Vitéz Láng Mihály bíró uram kocsija előtt táncoltak a pe.ikók, ahogy elhaladt előttem. Nem is vett észre, őszre hajlott az idő, a szőlők mintha csak a fürtjeiket siratnák, sápadtan, sárjgán integettek felém. A szőlők között bandukolt egy ember. A mindszenti kőfejtő felől érkezett, arcán a kőtörők komolysága és szomorúsága. Reám köszönt. Sohasem láttam eddig, de ahogy rátámaszkodott a csákányára, meggörbült fáradt háttal, mintha már láttam volna. Nem az arcát, hanem a lelkét. Ennek se volt semmije, olyan volt, mint a vasmegyei vándor, az a bizonyos nincstelen Ádám, akinek a lelkét magamban hordom. Ennek a lelkében is mosolygott a Gyermek. Ismerős volt az arca; meséje régi és örök volt, mint a kintornákban forgó kopott kis dal. Kicsiny ház, padocska az ablak előtt, pöttömnyi kert, málnával és piros eperrel, csak a vidék, az évszak volt más, mert az mindig változik, de a szegény élet arca — körforgás ide vagy oda — mindig ugyanaz marad. Ballagtunk hazafelé, a Béldi főjegyző Csatári gyerekek munkában. Töltik a házat! úr „harangjai“ kondulni kezdtek a kőtemplomban. A lelkem kérdést bontott, tétovát és mégis bízót s ahogy fölröppent belőlem, tudtam már, hogy nem hullik vissza. Szerettem volna megsímo- gatni a kőtörő ember álomgyermekét, a vállaira szárnyat kötöttem, a kőtörő meg sírni kezdett. Még akkor is patakzott a könnye, amikor ő jobbra ment, én meg balra. Most is este volt, mint
