Harangszó, 1940
1940-02-04 / 5. szám
1940. február 4. címen a győri evangélikus egyház- megyei belmissziói szövetség ébresztő röpiratsorozatot indított. Az egyenkét 4 oldalas első három szám „Hiszek“, „Azt mondja a balgatag: nincs Isten“ és „Az Ür gondot visel“ címen már megjelent. A sorozat szerkesztője Kiss Samu nagybarátfalui lelkész. A röpirat ára darabonként 2 fillér. Megrendelhető a szerkesztőnél: Nagyba- rátfalu, Győr megye. Legalább 50 példányt kell rendelni. A röpirat rendkívül alkalmas tömeges terjesztésre. Ajánljuk a lelkészi hivataloknak. «■ következmények levonása kötelez. Például nem lehet egy egyesület a gyülekezet területén, amely semmiféle kapcsolatot nem tart az egyházzal. Nem lehet az egyesület vezetője templomkerülő. Az egyesületek nem külön egyházak az egyházban, hanem alázatos szolgálói a gyülekezeti életnek. Sok minden van, ami még leírásra kívánkozik, de a legfőbb kérdésekkel foglalkoztunk már. Néhány gondolatot adtunk, amelyeknek megvalósulása eredményesen szolgálja azt a bibliai gondolatot: hogy mindenek ékesen és jórenddel legyenek! Erős Sándor. Miről beszélgettek? Atyámfia, hadd kérdezzem meg egyszer Tőled: Miről beszélgettek? Mikor utcátokon végigseper a dermesztő hóvihar, jégbilincs rátok zár ajtót, ablakot, s ott ültök a kályha körül — férj, feleség és gyermek — drága alkalmat készít elő az Isten csendes együttléthez, meghitt közösséghez. Bizonyára nem hallgattok ilyenkor állandóan! Vájjon miről beszélgettek?! Esik-e egyetlen szó arról, kinek megvalósult Ígérete ott .fehérük utcán, háztetőn, ott csillog az ablaküvegen és ott didereg fázós testeden? Istenről, kitől való az ígéret, hogy „amig föld lészen, nyár és tél, hideg és meleg meg nem szűnnek“? Talán zsebretett kézzel és zuzmarás bajusszal tanakodtok a szomszéddal, hogyan telelhet a vetés? Avagy ott ültök a községi korcsma padján és az újság legújabb jelentései alapján latolgatjátok: Meddig bírják még a hős finnek? Legyőzi-e Dávid újra Góliátot? Szavak, bölcselkedések pergőtűzébe veszitek a Siegfried- és Maginot-vonala- kat, hiszen tél van, szobafogságra ítélő kemény tél, — lehet beszélgetni. De mondogatja-e olykor-olykor valaki közületek, hogy Isten ott virraszt az alvó természet fehér hótakarója fölött és ott áll szent akaratával és megfellebbezhetetlen végzéseivel a történelem mögött? Beszélgettek-e néha-néha Istenről, Krisztusról, Egyházról és a bűn posványába süppedő emberiségről is? Beszélgettek-e csendes téli esték áhítatos magányában a Lélek nyelvén saját leltetekről is? Fázik kezed-lábad, szinte némává fagy az utcán ajkad, mire odabujsz a meleg kályha mellé. Azonban meleg kályha közelében is didereg, fagyosko- dik az ember lelke. Hiányzik néki a Lélek melege, az Ige, az új élet, — az Isten. Mindenütt azt hallod, olvasod és érzed, hogy nagy időket élünk. Nagy idők nagy eseményein keresztül mindig nagy dolgokról beszél az Isten. Nagy idők, nagy események idején csak nagy, komoly és szent dolgokról beszélgessen az ember. Ne fecsegjetek hát, hanem beszélgessetek! Az alkalmatosságot áron is megvegyétek, mert az idő amaz egyetlen kincs, ahol irigység erénynek számít. Weltler Rezső. A gyermek és a munka. Irta: Zacher Lajos. Amikor az ember kimondja ezt a szót, munka: képek sorozata vonúl el szeme előtt filmszerűen. Néhány kép címét ragadjuk ki a sok ezer közül. Bányászok a tárna mélyén, kubikosok a gátépítésnél, olvasztómunkások az acélöntődében; gyári munkások gépóriások acélkarjai mellett, munkára várók az emberpiacon, zsákolók a malomban, szántóvető a pacsirtadalos ég alatt, aratók az égető nap hevében, kifutó a rohanó biciklin, édesanya a foltos ruhadarabbal a kezében, gyermek a könyvére hajolva, tudós a kísérleti tárgy fölé hajolva, orvos a műtőasztalnál, tanító a gyermekek előtt, gyermekek a tanító előtt. Ezer és ezer képet lehetne felsorakoztatni, melyeknek egy közös főcíme van: munka. Ha a munkások seregét vonultatjuk el magunk előtt, különböző ruhában, különböző szerszámokkal lépnek el lelki szemeink előtt. Csákány és balta, kapa és kasza, kard és toll, műszer és motor vonulnak el előttünk változatos tarkaságban. Ha a lelkekbe tudnánk belelátni s osztályozhatnánk ezt a végeláthatatlan hadsereget, új?y érzem, két nagy csoportot lehetne belőlük alkotni. Egy boldog sereget, melynek öröm, angyalarcú jóltevő szellem a munka és egy elégedetlen, lázadó, boldogtalan sereget, melynek robot a munka, szörnyeteg az arca, mely polipkarjaival átöleli az embert és kiszívja erejét, velejét, vérét, elsorvasztja ifjúságát. Az egyik embercsoportban mindenkinek ragyog az arca, csillog a szeme a munka után is. A ráncos homlok alatt, a fáradt agyból tüzes lélekszemek csillognak elő; a kifáradt izmok csak az áldott pihenésre várnak, hogy új erőre kapva, új munkára indulhassanak. A másik embercsoportban csupa letört alakok állnak, összetörött emberek, akik gyűlölettől izzó tekintettel, átkot szórva dobják el maguktól a munka eszközét. Nyilvánvaló, hogy a két ember- csoport közt, bár mindegyikben találunk mindenféle szerszámmal, munkaeszközzel ellátott embert, óriási lelki szakadék tátong. Az egyik csoport a munkában Isten legnagyobb áldását látja, a másik Isten átkának tartja a munkát. Az is nyilvánvaló, hogy a boldogtalan tömeg elesett- sége onnan van, hogy nem tudja helyesen értékelni a munkát, mert nem ismeri annak igazi célját. A magunk egyik legközelebbi problémáját, gyermekeink boldogságát tekintve, természetesen felvetődik a kérdés: hol szeretnők látni a mi gyermekeinket? Minden bizonnyal, csak egy feleletet adhatunk rá mindannyian: a boldogok seregében! Jól tudom én, hogy amikor a munka és a gyermek problémájáról akarok szólni, nem tudok egy kulcsot adni mindenkinek a kezébe: ime, itt van. ezzel ki fogod tudni nyitni a gyermeked boldogságának az ajtaját! Azt is jól tudom, hogy nem elég csak ez az egy a boldogsághoz, amiről én fogok szólni, még inkább tisztában vagyok azzal. hogy nemcsak a földi boldogság az, amire törekedni kell az embernek, de azt is tudom, hogy százak és ezrek és milliók életének útja vezetett itt a földön a boldogtalanságba és a bűnbe s vitte őket oda át a kárhozatba, mert a munka nem tisztítótűz volt számukra, nem Isten áldását látták benne, hanem Isten átkát. Amikor így áll előttünk a munka és munkások két csoportja, nézzük a munkát egészen közelről, a gyermek szempontjából. A gyermek első termékenysége: játék. Legalább is mi felnőttek így nevezzük. Nézzük meg azonban a gyermeket az úgynevezett játék közben. Nézzük meg a gondoktól összehúzott szemöldököt, azt a lázas sürgés-forgást, azt a fontoskodást és azt a halálos komolyságot, mellyel az egész játékot kezeli: meg kell állapítanunk, hogy ez munka, mégpedig a legodaadóbb, leglelkiismeretesebb munka! És itt álljunk meg néhány percre. Tisztáznunk kell ugyanis egy olyan kérdést, amely 14 év óta kísért a nevelés berkeiben, mely sok félreértésre ad alkalmat. 1925-ben jelent meg az u. n. új tanterv, mely gyökeres változtatást hozott be az iskola életébe. Behozta az iskolai életbe a játékot. Nem mintha addig nem ( lett volna ott. Igen is, ott volt, egyes órákon. Azonban most a tanítási órák majdnem mindegyikébe bevonult és ott
