Harangszó, 1940
1940-02-04 / 5. szám
1940. február 4. HÁftANCItÓ 39. polgárjogot nyert. Szülök megbotránkoztak, tanítók méltatlankodtak. Mit keres ott a játék, ahol halálos komolyan az életre kell készülni? Sok tanító a kezdetben túllicitált a szabadságon, mig megtalálta azt az utat, amelyen a játék a gyermek számára a legodaadóbb és leglelkiismeretesebb munkává vált. Mig ez a visszakozás megtörtént, addig a szülők hozzászoktak a játékos iskolához és bizony sokan kérdezik mostanában: hol az új módszer, hol a játékos tanítás? Csak egyet mondhatunk: az arany kö- zépúton. A sallang elmaradt, a tévedések, melyek minden újítással velejárnak, korrigálást nyertek. Egyébként is a helyzet az, hogy ha játékos is a munka, akkor is a munkán van a hangsúly, nem a játékon. Arról talán szólnom sem kell, hogy a felső osztályokban igenis komoly már a munka és dolgoznia kell a gyermeknek az iskolában is, otthon is, a tudásért erejét megfeszítve, némelyiknek talán fogcsikorgatva. Igen, mert ezt kívánja az élet, s ezt kívánja a gyermek érdeke, jövője, boldogsága is. De ezt kívánja a „közerkölcs“ is — hogy ezt a rossz szót használjam. Ezt kívánja különösen ma, amikor a könv- nyű munka és a nagy kereset, a léhűtő naplopás és a könnyű vagyonszerzés lebeg ideálként az emberek szeme előtt. Szinte megdöbbentő, hogy milyen megmételyezett már gyermekeink lelke ebben a tekintetben is. Hadd mondjak el egy esetet erre vonatkozólag. Egyik magyar-nyelvi órán (népiskola VIII. o.) az irodalmi műfajokkal kapcsolatosan a meséről tanítottam. Elmondtam egy kis mesét. A gyermekeknek természetesen nagyon tetszett. Azután boncolgattuk a kérdést. Megállapították a gyermekek a mesének, mint műfajnak vonásait, többek közt azt is, hogy gyönyörködtet. Azután azt is, hogy tanít. A két szóból megszületett a mondat: A mese gyönyörködtetve tanít. Mikor ezt a mondatot kiejtettem, az egyik kislány szeme huncutul, sőt mondhatnám: lekicsinylőén, rámvillant. Lecsaptam rá egy mondattal, mint sólyom a maga áldozatára: —- Tudom, mit gondoltál! A gyerekek nem értették mindjárt a váratlanul jött közbeszólást. Érthetetlen volt számukra a közbevetett mondat is, meg az is, hogy csak úgy abbahagytam a munkát. Újra szóltam a kislánynak; aki először elfehéredett, majd elpirult: — Tudom, mit gondoltál! (Folytatjuk.) Magyarországról— Finnországba! Ez a cím nem a magyar szabadcsapatokat toborozza a muszka ellen, hanem a magyar szellem csatarendjének kezébe ád önműködő, csodálatos fegyvert: finn-magyar nyelvtant. Zongor Endre, gecsei (Veszprém m.) h. lelkész írta, aki Suomi nyelvét s földjét tapasztalatból ismeri s ebben a könyvben törleszti az adósságát finn testvéreink sze- retetéért. örülhetünk, hogy északi véreink élet-halál harcának idején egyházunk a második, jó finn nyelvtant adta magyar kézbe. (Véreinknek mondom a finneket, mert azt a „túlbuzgónak“ látszó feltevésemet egyre több tudós kezdi igazolni, hogy a finnek nékünk nem egyszerűen rokonaink, hanem egy nép a finnekkel a magyarságnak jó része. Tehát nem rokonaink, hanem véreink a finnek!) — Aki elkezdi tanulni Zongor Endre könyvéből is a finn nyelvet, úgy érzi magát, mint aki gyermekkorában elszakadt falujától s öreg korában visz- szakeriil: először minden idegen, megváltozott gyermekemlékeinek világa, de mikor jobban körülnéz, egyre boldogabb- ban ismeri fel az elválás után a régi egyiittlét drága emlékeit. — Minden ember végtelen múltnak örököse és végtelen jövendőért felelős. Magyarságunk végtelen múltját vé- reink romlatlanabb nyelvéből kell megismernünk, hogy fajtánk „végtelen“ jövőjéért több legyen a felelősségünk. Véreink nyelvét nekünk nem hangulat- változásnak alávetett rokonszenvből kell megismernünk, hanem a régi közös nyelvből saját életünk jövendő feladatait kell kiolvasnunk. Történelmi jussunkat dobjuk el, ha a szépen megírt nyelvtanokat könyvtárcsemegének vesszük meg é,s nem esszük ki belőle és nem szívjuk fel magunkba a nyelvben, mint magban bennerejlő nemzeti életcsirát. Zongor Endre könyvéből több-kevesebb szorgalommal — csak Pápán — harmincán tanulunk finnül. Nagy írók és szakértők véleményét és dicséretet olvasom róla. Nem akarok ezeknek felsői akoztatásával „reklámot“ csapni Zongor Endre könyvének, mert finnül megtanulni minden reklámozás hiábavaló lenne, ha nem lenne magyar, nemzeti, faji ébredés közöttünk, amely megláttatja véreink nyelvében nemzetünk múltját és jövendőjének feltételeit. Nem nyelvtehetség, hanem elsősorban magyar szív kell hozzá. Magyar szívnek pedig többnek kell lenni, mint amennyi finn-nyelvtant eddig magyar földön megvettek! Bácsi Sándor. Bocsáss meg, hibáztam . . . Tudom, sok büszke arra, hogy Igaza van, — nem téved, S másnál nem is keres soha Tanácsot, bölcseséget, De inkább az az emberem, — Ilyenre is találtam — Ki bánatosan vallá meg: „Bocsáss meg! Hisz' hibáztam." Ah, oly nehéz bevallani Embernek, hogyha téved ... Üt at vesztett.. megsérte mást... Hogy sokszor bűnössé lett. Oly ritka az, ha félrevonsz Valakit, s szólsz szent lázban: „Barátom, nézd el, tévedék. Bocsáss meg. Én hibáztam." Pedig kik igy cselekszenek: Ezek a lelki épek; Szívemre vonom őket én, S megyünk királyi széked Elé, Uram, együttesen ... S majd az örök hazában Szólunk egyenként: „Istenem, Bocsáss meg, mert hibáztam." Kutas Kálmán. Ifjúsági téli tábor. Január 22—27-ig volt a győri egyházmegyének ifjúsági téli tábora, amilyent mostmár a KIÉ több helyen is rendez, hogy ifjúságunkat, ill. az ifjúsági munka iránt érdeklődőket összegyűjtse és az ifj. egyesületi munkára előkészítse. Ezekre a táborozásokra fel kell figyelni olyanoknak is, akik eddig közönyösek voltak az ifjúsági munka iránt. Nemcsak azért, mert az idő mindig jobban megláttatja az ifjúsági munka komoly kézbevevésének a szükségét, hanem azért is, mert mindig több és több helyről, mindig többen és többen lesznek,' akik egy-egy ilyen táborozásra összejönnek és hazamenve ennek a munkának otthon híveket szereznek. Győrbe 32-en jöttek össze 13 gyülekezetből. Voltak, akik nagy unszolásra lépték át falujuk határát, voltak, akiket hajtott a kíváncsiság, s voltak, akiket valami lelki éhség hozott ide. Az első órák idegenkedése után meghitt testvéri közösség szálai fűzik őket ösz- sze szétszakíthatatlanul. Az utolsó nap — hogy beszélgetek velük — kiérzem a szavaikból, haza se igen akarnak menni. Szakasztott úgy vannak, mint az én volt gyülekezetem 2 kiküldöttje a .celldömölki táborozáskor. Nehezen mentek, végül haza nehezen jöttek. Az idegen arcok hamar testvér-arcokká szépültek ... Mégis van ebben az ifjúsági munkában valami!... Ez is az Egyház kinyújtott keze az ifjúság felé... Aki rábízza magát a vezetésére, olyan áldott lelki hatások alá kerül, amelyektől nem akar többé szabadulni. Evangélikus ifjak! Menjetek az ilyen téli táborokba! Szülők! Küldjétek fiaitokat ilyen téli táborokba! Ne féljetek, hogy bibliás és imádkozó fiaitok lesznek! Ez a megmentett ifjúság! /Is ismeretlen Katonánál Karácsonyra a finn iskolás gyermekek csomagokat készítettek az „ismeretlen katonának“. Mindegyikhez írtak egy kis levelet is. Az egyiket itt közöljük: Az ismeretlen katonának! Jó napot! Mi újság arrafelé? Ki Maga? Én csak 9 égés kislány vagyok. Remélem, hogy örömmel fogadja csekély ajándékomat! Isten minket őriző Isten, efelől nem kell nyugtalankodnia. Szeretem ezt a Finnországot mindenek fölött, ami csak van e földön. De Istent még jobban, önnek is így kell tennie, megígéri-e? Én itt vagyok Säynät- saló iskolájában. Hát maga hova való? Legyen csak örvendező s hagyja magát Isten gondviselésére, őrizze meg az Isten! Säynätsalo, 1939. dec. 18. Järvinen Erzsébet Cím: Säynätsalo, Havula Kérek választ.
