Harangszó, 1940

1940-04-28 / 17. szám

1910. április 28. HARANGSZÖ 125 masodása mintha mind arra vallana, hogy a keresztyénség a maga tanításá­val sarokba szorult. Mintha a kultúra, politika mindjobban kivonná magát a keresztyénség hatása alól és külön életet élne távol a keresztyénségtől, Krisztus­tól, magától az Istentől is. Egyes or­szágokban az egyházat kizárták a ne­velésből, politikából, s csak a jelen­téktelen területeken engednek szere­pet neki. De a keresztyénség nem évtize­deknek, hanem az örökkévalóságnak él és dolgozik. Ez a keresztyénség már átélt nagy vihart, az útja már vezetett sivatagokon keresztül. Min­den akadály arra való, hogy legyőz­zük. A keresztyénség olyan emberek­ből áll, akik nem a meghátrálás em­berei, hanem a hité és ez a hit le­győzi az ellenséges világot is. * A háború mutatja, hogy milyen óriási hatalomként jelentkezik a bűn. Óriási hibának kellett valahol be­csúszni, hogy háborúra, rombolásra mindig telik, ellenben a nyomor eny­hítésére nincs pénz. Rá kell ébredni arra, hogy a hiba az emberben van és pedig minden emberben. Tehát nem a rendszerekben, hanem az em­ber lelki alkatában és ennek a hibá­nak a neve a bűn, Isten akaratával való szembehelyezkedő*. Akármilyen rendszert hoznak be, amíg az embe­ren a bűn uralkodik, minden rendszer a rombolás eszközévé lesz. A világon csak a megváltás, jobban mondva a Megváltó segíthet. Bűnök választa­nak el embereket, politikai rendsze­reket egymástól. Nem maradhat meg az a berendezkedés, mely a nyomoré­kok véréből táplálkozik, sem az a Az egyház örökké a jövendőnek dolgozik. Az anyaszentegyház munka- területe az egész világ. Önmagunkat áltatnánk, ha azt gondolnánk, hogy a keresztyénség valami elzárt életet élhet. Jézus az egyházat kovásznak szánta, amelyet a lisztbe elegyítenek, hogy az egész tésztát átjárja. Vilá­gosságnak szánta, a föld savának szánta, amely a rothadástól meg­menti. A keresztyénség ebben a vi­lágban van, erre kell hatást gyako­rolni. * Gondolatok a keresztyénség világhelyze­téről és a mi feladatainkról. (Németh Károly esperes presbiteri kon­ferenciai előadásából.) helyzete. Csak azt, hogy ne gondoljuk, hogy méltánytalanság történik velünk, ha a világ nem adja meg a tiszteletet. # Üj vallások keresése, az istentelenség propagandája, az anyagi életelv elhatal­Milyen a keresztyénség világhely­zete? A keresztyénségnek semmi oka és joga nincs arra, hogy panaszkod­jék, hogy a világ részéről bántalma­zásban van része. Urunk egyáltalában nem festette rózsás színekkel a ke­resztyénség jövőjét ebben a világban, övéinek nem ígért hatalmat, gazdag­ságot és dicsőséget. A keresztyén em­bert a világ ellenségeskedése nem lepheti meg, mint olyan, amire nem volt elkészülve. A keresztyénség fel­adata a Krisztusról való bizonyság­tevés. Amíg ez megtörténik, addig a keresztyénség megfelelt hivatásának, tekintet nélkül arra, hogy a világ ho­gyan viseltetik azok irányában, akik ezt a bizonyságot teszik. Ez nem je­lenti, hogy közömbös a keresztyén- ségre nézve, hogy milyen a világ Az ég és a föld találkozása. — Kú-vik! kú-vik — visították kétoldalt is az erdők. — Ocsmány vészmadarak! — haragudott Mihály, aki ke­resztfiával a katonák között baktatott. — De mi ez? A vonuló sereg élőiről türemlett vissza. Egymás hegyén- hátán álltak meg a katonák. A két első darabont lova megtorpant. Mintha a földből nőtt volna ki, kis tömzsi ember állta el az utat. Tartásán, gúnyáján nem volt semmi kísérteties. Nyugodt, higgadt kéz­zel markolta meg a két paripa kantárát. — Olyan gyönyörű ez a holdfényes völgy — kezdte ba­rátságosan. Csevegjünk egymással! A katonák bután néztek rá és hallgattak. Hefler izgatottan és bosszankodva ugratott előre. Szem­ügyre vette a váratlan idegent. — Szerencsés jó estét parancsnok uram — köszöntötte őt illendőképpen a kis ember. — Épp ajánlottam e két jó embernek, hogy beszélgessünk, de ők, amint látom, némák. Azonban kegyelmed, Hefler kapitány, bizonyára megért, hogy kedvem szottyant egy kis tereferére! Ezalatt Mihály is előkerült. Módfelett megriasztotta ez a tervüket keresztező megállás. Ki vehette neszét jövetelük­nek? Oly szépen kifőztek mindent, s most itt megzavarják a hadjáratot, ö jutott legelőször szóhoz. — Mit locsog össze-vissza? Nekünk sietős az útunk! — Tudom Deter gazda! Tudom, hogy sürgős az ügyük! De hát a tisztesség szavát fogadni szokták. — Mit akarsz? — Oly sötét az erdő s ha már ennyi jó embert látok egycsomóba, mondok, megállók már velük egy Isten hozottra. Hová, merre Mihály gazda olyan nagy garral? — Kendnek semmi köze hozzá! — Én csak jó szándékkal tettem a kérdésem! Mert akár hová tartanak, ez nem megfelelő irány! Tudják-e hol vannak? Hefler az egészből nem sokat értett. Kardjához kapott, hogy a jövevényt az útból félre hajszolja. Mihály a korbácsát markolta meg. — Hogy hívnak? — kiáltotta. Fenyegetően megrázta os­torát. — Azt is megtudjátok. De hogy szavamat össze ne ke­verjem, nézzetek csak körül, hol vagytok? A többiek akaratlanul is szemügyre vették a völgyet. De azon semmi különöset sem lehetett észlelni. A patak cso­bogó zúgással folydogált, a hold ezüstös fénye szétterült a fákon, bokrokon, a domboldalon, a szél változatlan erővel süvöltött. — Ugy-e, hogy nem tudjátok? Ha csak kevés eszetek is volna koponyátokban, észrevennétek, mily félelmetesen tá­tong előttetek a pokol kapuja. Különben a nevem Ádám Pál. Én vagyok a Szuhay István úr kurucainak alvezére. — Meghalsz, haramia! — heveskedett Mihály. — Hátrább az agyarakkal, dicső hóhér. Azért vagyok itt, hogy e kies völgyben a tündöklő ezüstös ragyogásban egy kissé csevegjünk. — Kendhez nincsen szavunk! Takarodjék, vagy széjjel tiporjuk! Ádám kedélyesen folytatta, mintha a fenyegetés nem is neki szólt volna. — Tehátlan drága barátaim — a becézést Szuhaytól ta­nulta el — tudjátok már hol vagytok? Átsétáltok a pokol kapuján, vagy inkább élni akartok még? Megadjátok maga­tokat? — Mutasd hát az utat! — rivalt rá a gazda — légy te az első'Belzebubnál! — Pisztolyt rántott elő és feléje lőtt. Ekkor azonban hirtelen, váratlan olyan ügyességgel, me­lyet tőle senki sem várt volna, Ádám félre ugrott. Közben meg torkából az igazihoz megtévesztésig hasonló sikoltás tört elő: — Kú-vik, kú-vik! Erre mintha az égből pottyannának, minden oldalról ku­rucok teremtek elő. Két oldalról, mint a lavina zúdultak rá a meglepett császári seregre. Ahol Ádám előbb egyedül állt, szempillantás alatt húsz alak mozdult. Folytatjuk.

Next

/
Oldalképek
Tartalom