Harangszó, 1940

1940-04-28 / 17. szám

126 HARANGSZÓ 1940. április 28 rendszer, amelyet védelmezni kell az igazság ellen. Mindaz, ami az igazság ellen van, minden életterületen elpusz­tul. Mert az élet az igazságból táplálko­zik, nem pedig a hazugságból. A hazug­ság atyja pedig az ördög. — A világ egyre sürgetőbben követeli a Megváltót. Ez is a világ helyzetéhez tartozik. Akik megváltóként lépnek fel, mindenfelé ta­lálnak híveket. A baj az, hogy az embe­rek ezekben a Krisztusokban csalódnak. Kiderül róluk, hogy önmaguk kenték fel magukat és nem az Isten kente fel őket. | AZ ÉN KIS TEMPLOMOM. Vadregényes Bükk tövében, Egy ódon vár közelében Van egy ház, az istenháza, Az én lelkem boldogsága. Ha megkondul a harangja, Elmúlik a lelkem búja És amikor közel érek, Szívemben már vigaszt érzek. * Mennyiben múlik keresztyén embere­ken az, hogy a világ nem akarja Jézus­ban a Megváltót fel- és elismerni? Nem azok miatt káromoltatik-e Isten a pogá- nyok között, akik ajkukkal dicsérik Istent, de a szívük távol van tőle? A keresztyénség feladata, hogy önvizsgála­tot tartson. Vájjon a papra azért harag­szanak-e az emberek, mert jó pap, vagy azért, mert nem pap? A keresztyénségre is azért haragszanak-e az emberek, mert igazi keresztyénség, vagy azért, mert nem keresztyénség? Vájjon az újjászü­letett embert nézik-e le bennünk, vagy azt, hogy keresztyéneknek valljuk ma­gunkat, de az igazi keresztyénséghez semmi közünk? Minden térd meghajol Jézus előtt. De ennek az időnek eljöttét éppen azok késleltetik, akik a szájukkal keresztyének, de a szívükkel pogányok. Kényelmes álláspontot foglalunk el, mi­kor követelünk másoktól csupán, azon­ban elfelejtjük őket abban részesíteni, amit ők követelhetnének. Az a lelkész, tanító, felügyelő, presbiter vagy egyház­tag megtalálja-e a gyülekezetben azt a szeretetet, gondozást, amit elvárhat? Az istentelenség azért terjed, mert annak hívei összefognak. * Miben kell hát foglalatosnak len­nünk? Az apostolok tudományában, az úrvacsorában, imádkozásban, és a közös­ségben. A hitnek és szeretetnek közös­ségében. Ezekben lehet összefoglalni a bennünket terhelő mulasztásokat is. Eze­ket elhanyagoltuk. A szeretetközösséget különösen ápolnunk kell. Nem keresz­tyén gyülekezet az, amelyben nincs meg ez a szeretetközösség. Iparkodjunk embertársainkkal testvéri közösséget te­remteni és élni. Ez a keresztyénségnek ebben a gyűlölködő világban a leg­nagyobb kötelessége. Ez a világhelyzet követelése. Mert a szeretetnek van dia­dalmas ereje és az fog győzni, aki ezt a szeretet viszi az emberekhez és adja nekik. Isten a szeretet. És csak addig tudunk szeretetet gyakorolni, amíg Isten­nel vagyunk kapcsolatban. A keresztyén­ség azért van a világon, hogy ezt a sze­retetet gyakorolja. Minden egyéb nem ér semmit. A szeretet az egyetlen erő, amely a világot építi. S erre a szeretetre van szüksége a nagy világnak. Hogy a világban szeretet legyen, neked kell, ott, ahol vagy, szeretetet gyakorolni. Ha van a világon intézmény, amely a szeretet nevében hívebben szolgál, mint mi, ak­kor az az intézmény a Krisztus teste és nem mi! Olvasd a Bibliát, megtalálod benne a mennyország útjátl Midőn ajtaja kitárul, Szívemhez a Jézus járul. Áhítattal telik lelkem, Ha küszöbét átléphetem. Közel vagyok itt az Űrhoz, A Megváltó Jézusomhoz, Ki vigaszt ád, ha bú emészt, Rám mosolyog, ha öröm ért. Ez a hely az én vigaszom, Ez a ház az imádságom, Ez a templom boldogságom, Szüntelenül idevágyom! Mert, ha itten leborultam, Áhítattal imádkoztam, Erő, béke gyűlt szívembe A kereszt viselésére. Mohácsi Anna. Mit visznek magukkal ? Minden nap közelebb vezet a konfir­máció felejthetetlen ünnepéhez. Ahol él a gyermekek iránti felelősségtudat, ott minden nap komolyabb kérdéssé válik az, hogy konfirmálandó gyermekeink mit visznek magukkal? Gyermekükért aggódó szülők, a ke- resztség alkalmával felelősséget vállaló keresztszülők, a gyermekeket oktató, nevelő tanítók, lelkűket pásztoroló lelki- pásztorok tűnődő nagy kérdésének kell ennek lenni: Mit visznek magukkal? Ez a kérdés elsősorban nem arra az ismeretmennyiségre vonatkozik, amit a konfirmációi oktatás ideje alatt elsajá­títottak, s amiről majd a konfirmációi vizsgán kisebb, vagy nagyobb készség­gel be fognak számolni, és amit a leg­többen évek múlásával el is fognak fe­lejteni. Ez a kérdés nem is azokra az érzelmi megihletődésekre vonatkozik, melyek a konfirmációt annyira felejthetetlenné te­szik, hogy évtizedek múlva is könnyezve emlékezik az ember s magában — Isten tudja hányadszor — újra megállapítja: milyen szép is volt, mikor én konfirmál- kodtam. Ez a kérdés nem azt kutatja, mennyi meghatódottságot tud a gyermek a kon­firmációi oltár elé vinni és onnan emlék­ként továbbvinni. Nem elég, ha az élet- útra csak emlékek kísérnek. Az emlékeken, ismereteken túl mit visznek magukkal az életútra? S ennek alapján hogyan felelnek majd ott, ami­kor az élet kérdezi ki őket a hitük felől? Egészen bizonyos, az útravalók kö­zött ott lesz a szülők áldása, akiknek felejthetetlen a gyermekük konfirmá­ciója. Ott lesz a tanítók, lelkipásztorok sok drága intése s komoly, szeretet­teljes figyelmeztetése. Ott lesz a gyüle­kezet oltalmazó, segítő szeretete, jóra- való útmutatása, templomba járó hívek sok szép példája. Ott lesz a konfirmá­ciói ünnepély sok könnyes szépsége, a szívet remegtető „Ma újra hűséget foga­dok“ kezdetű éneknek felejthetetlen dal­lama. Sok minden ott lesz az útravalók között. De mindez az életútra elég lesz? Vissza-visszaszáll a lelkem elmúlt esz­tendők konfirmáció előtti idejére, ami­kor nap-nap után jöttek híveim meg rendelni a gyermekük, keresztgyerme­kük, unokájuk, vagy rokonuk részére, aki akkor készült a konfirmációra, egy Bibliát, Énekeskönyvet, imádságos köny­vet. Mire közelértünk az ünnephez, nem volt gyermek, aki nem kapott útravalóul egy Bibliát, énekeskönyvet, imádságos könyvet. Még a legszegényebbnek is te­lett erre. Ha máshonnan nem, a jószívű emberektől. Szép szokás volt ez a gyüle­kezetben. Bár megmaradna mindvégig. Drága útravaló volt a konfirmációi oltár mellől. Ha megkérdezte valaki, mit visz­nek magukkal?, volt mire mutatni: íme, az élet kenyerét visszük! De ennél is többre gondolunk akkor, amikor ezt a kérdést felvetjük: Mit visz­nek magukkal a gyermekeink az élet­útra? Gondolunk arra, Aki nélkül nem lehet boldogan végigjárni ezt az élet- utat, Aki ha nincs mellettünk, elveszünk és a kárhozat gyermekei leszünk. Gon­dolunk az élet Urára és Királyára, Jézus­ra! Öt viszik-e magukkal? Ott van-e Jézus velük úgy, hogy azt mondhatják: sem élet, sem halál nem szakaszthat el minket többé őtőle? Éppen ez az élet, amelyik ezer kísértést rejt számukra nap­nap után, melyeknek olyan könnyen ál­dozatul esnek! Az az élet, mely a Benne való hitet és iránta való szeretetet akarja a szívből kitépni. Kérdezzétek meg magatoktól: Mit visznek magukkal a konfirmandusaink? S amennyire még lehet, adjátok nekik a drága útravalókat, mindenekelőtt és felett Őt, Jézust, az egyetlen útitársat, aki üdvösségre vezet. Nélküle, ha az egész világot nekik adjátok is, keveset adtatok, hamar kifosztja őket az élet, ha Őt nekik adtátok, mindent odaadtatok, aminél többet nem lehet adni. Legyen gyermekeink konfirmációja igazi vallás­tétel arról, hogy öt bírják és ővele men­nek a nagy életútra! A keresztyén népfőiskolák munkásai március 30—31.-én konferenciát rendez­tek Nagytarcsán, amelyen a kér. nép­főiskolái munka alapelveit és gyakorlati kérdéseit (vezetőképzés, nevelés, okta­tás, szervezés, anyagi ügyek) beszélték meg és több nagyjelentőségű határoza­tot hoztak, amelyek alapján a keresz­tyén jelzőre igényt tartó népfőiskolái nevelést országszerte egységes vezér­elvek mellett végzik. Ennek az elősegí­tésére folyamatos munkaközösséget ha­tároztak el az összes kér. népfőiskolák és népfőiskolái tanfolyamok munkásai között.

Next

/
Oldalképek
Tartalom