Harangszó, 1939
1939-01-22 / 4. szám
26. HARANGSZÓ 193§. január 22. A kártya. Komolyan gondolkozó, finoman ítélő emberek között is száz pártfogójára akadtam már. Védelmező szavukkal így beszéltek: Istenem, hát micsoda veszedelmes és kárhoztató van abban, ha a falusi magány nyomasztó, téli csendjében a falu jegyzője, doktora, bérlője meg a tanítója, vagy éppen a papja néha napján összejönnek és a családikor kerek asztalánál tarokkozásba kezdenek! Lerázzák napi gondjaikat, felüdülnek. Azután gyorsan elszalad az idő, már is 11 óra, meggyújtják a viharlámpát és hazamennek. Mi volna ebben olyan veszedelmes? Vagy hát nem egészen ártatlan dolog az, amikor a diáktanyán, megkopott kártyalapokkal gondtalan szombatestén diákfiaink gyufa-alapon durákoznak? No meg azután vannak jótékonykodó kártyaklubbok is! Az asztalon ott a „hivatalos“ persely, és mindig jut valami az elhagyott özvegyeknek, árváknak, vagy a szegény gyermekek téli cipőjére. Máskor egymást segítő, meleg barátságok szövődnek, egymásra agyarkodó nézeteltérések békülnek össze a kártya- asztalnál. Hát mi kifogást lehet felhozni ezek ellen...? A kártya egészen ártatlan szórakozási forma. Nem szabad mindjárt a pokolra kívánni azt, aki a kezébe veszi. Vagy hát álljanak elő azok a kevesek, akik azt állítják, hogy sohasem volt kártya a kezükben?! Így védelmezzük a kártyát!... Most már csak azt nem értem: miért nevezi jó magyar nyelvünk a kártyát az ördög bibliájának? Nagyon gyanús már az eredete is! VI. Henriknek, az őrült francia királynak a mulattatására találta ki az udvari bolondja. Nem tudom, hogy még egy udvaribolond találmánya csinált-e olyan nagyszerű karriert, mint a kártya? A francia király palotájából eljutott a világ minden zugába. A magyar társadalom széles rétegeit is rabságába hajtotta a kártya-szenvedély. Urikaszinók, melyeket alapítójuk a nagy Széchenyi István „eszmeváltó díszes körnek“ szánt, majdnem egészen a kártyázásból élnek. Füstös ge- rendázatu falusi csapszékek felé talán még a bornál ,s nagyobb erővel vonz a kártyajáték szenvedélye. Vasúton a „vi- gécek", kórházban a lábadozó betegek, erdők mélyén a kirándulók, uszodákban a fürdőzők, lövészárkokban a holnap rohamra indulók — mind mind kártyáznak. Nem is lehet nyomon követni a kártya hódító útját. Áttörte az országhatárok sorompóját, megtanult mindéi} nyelven, hatalmába kerített műveltet és műveletlent, férfit, nőt, fiatalt, öreget. Mindent elsöpört maga előtt, kidöntötte a tilalomfákat, semmi szent sincs előtte... 1934-ben a „keresztyén Magyarország“ bridgezői bódult lélekkel éppen Nagy- •pénteken tartották döntő versenyüket Budapesten. íme az ártatlan kártya keresztülgázolt a Nagypéntek áhítatán is. Pedig Kapisz- trán János óta hányán mennydörögtek már a kártya ellen. De voltak még gonoszabb idők is. Valamikor a németeknek törvényt kellett hozni, hogy senki emberfia el nem kártyázhatja sem feleségét, sem gyermekeit. Mégis csak valami rosszat sejttetnek velünk ezek az adatok! De a kártya nemcsak e világot hódította meg. Hallottam már evangélikus ifjúsági egyesületről is, amelyik azt gondolta, hogy a szebb evangélikus és magyar jövendőt kártyacsatákkal lehet és kell kiverekedni. Az ellenkezőjéről persze csak hatalmi szóval lehetett meggyőzni evangélikus ifjúságunkat. A kártya hódítóútjárói feljegyzek még néhány adatot. Egy ének. története. — E. Fritze nyomán. — Leszáll a városra az alkony homálya. Egy ódon kis boltban pislogott a lámpa. A zálogház öreg gazdája tűnődve, Kiváncsi szemekkel nézett ki a ködbe. Kit kerget a szükség ma még a boltjába. Mielőtt leszállna újév éjszakája? S amint néz kifelé el-elgondolkozva, Egy ifjú toppan be hegedűjét hozva. — Jó estét kívánok — köszön izgatottan. — Neumark György a nevem. Egy hegedűt hoztam. Bár a szívem, lelkem hozzája van nőve: Meg kell válnom tőle egy darab időre. — összes vagyonom ez s egyetlen barátom. Tizenöt tallérért ime felajánlom! De mintha a hangszer nem volna kedvére, Ügy tett Náthán s csak hét tallért ígért érte. — Legyen hát! — szólt amaz s szeme könnybe lábadt. — Kedves hegedűmön még egyszer hadd játsszak! Egyszer tán megszűnik bús nyomorúságom, Kedves hangszeremet akkor visszaváltom. Hegedűjét aztán álla alá fogta S felsírt a kopott húr, mintha lelke volna. Az ócska helyiség megtelt lágy zenével, Szent mennyei hangok csodás zengésével. A becsüs is könnyet morzsolt szét szemében: — Itt a pénze! Menjen az Isten nevében! Lassan elhalt a dal, mély csend lett utána S az ifjú kilépett a bús éjszakába. Alig halad néhány lépést a homályba: — Álljon meg! — Kiáltja valaki utána, Majd hozzálép egy úr s kérdi tőle sebten: — ön játszott oly szépen abban az üzletben? — Szép volt az a dal, mint angyalok zenéje. Másolja le nekem. Megfizetek érte! — Ingyen is megteszem — szól az ifjú nyomba’ — Csak jöjjön el holnap érte lakásomra. — Kicsoda ön, Uram? — kérdezi csendesen. — Gütig János vagyok — felel az idegen. — Házmestere vagyok a svéd követségnek ... óh nagyon megtetszett nekem az az ének! A háború előtti Magyarországnak évenként félmillió arany koronát jelentett a kártyaadó... Dunántúl evangélikus népének összes évi egyháziadója alig tehetett ki többet. Csonkamagyarországon kártyabélyegben és a kártya utáni luxusadóban évenként 300.000 pengő a bevétel... A Luther szoborra való országos „nagy sikerű gyűjtés“ csak 100.000 pengőt eredményezett. A világon egy-egy esztendőben 1.300 vágón papirost használnak fel kártyalapok készítésére ... Ugyanakkor a Biblia nyomására évenként csak 230 vágón papirost ad a világ. íme az udvaribolond „ártatlan találmánya" az ördög bibliája messze előtte jár az Isten beszédének! Hátha még leleplezzük ezt az ártatlan szórakozási formát és elmondjuk róla, hogy a kártya a legnagyobb tolvaj a világon. Ki sem tudom számítani, mennyi időt lop el a kártya az emberektől. Csak egyetlen faluban, városban, vármegyében szabad esték hajnalba átnyúló drága óráiból egy életen keresztül, milyen nagy idő kerekedik ki. Pedig angol példabeszéd szerint — az idő pénz! Egyik szent énekünk meg így figyelmeztet: „Gyorsan folyó időmet az Ur nem adta hiába!“ Életünk minden óráját sáfárkodásra, elszámolásra kaptuk. A kártya meg lopja, rabolja tőlünk Istentől kapott drága időnket. Ezért járnak közöttünk azok az emberek, akiknek kártyázásra mindig jut idejük bőven, de ha a családjuk, az egyházuk kér tőlük néha-néha egy rövid órát, ha az elfelejtett imádságos könyv, a porlepett Biblia csak néhány percre meg akarná állítani őket, akkor egyszerre panaszkodnának, hogy nekik nincs idejük. Vigyázz, jól gazdálkodj az idővei! Vigyázz, míg időnk vagyon! Ej, ha az elkártyázott időnek csak egy hányadát fordítaná is a magyar A jó Gütig János aztán elbúcsúzott S másnap az éneknek birtokába jutott. Átvette és így szólt: — Köszönöm, barátom, Ha alkalom nyílik, egyszer meghálálom. Két hét telt el s Gütig ismét jelentkezett, Mert a követségnek írnoka beteg lett. Ő beajánlotta az ifjút helyébe S vígan indult vele a svéd követségre. Nyájasan fogadta Neumarkot a követ, Ő is ismerte már azt a szép éneket. Az irnoki állást az ifjúnak adta S gazdag előleggel megajándékozta. Boldog volt az ifjú, mert célhoz érkezett. Azonnal az ócska kis boltba sietett. — Itt van a hét tallér. Hegedűm kiváltom. Fél tallér ráadás. Vedd s Isten megáldjon! Ment haza boldogan, ragyogott az arca. A háziasszonya ámulva hallgatta, Mikor elbeszélte, mily szerencse érte: Van már hivatala s biztos fizetése. — Most pedig — szólott György — egy óhajom volna:
