Harangszó, 1939
1939-07-30 / 31. szám
1939, jdllus 30. HARANGSZÓ 249. Néhány vélemény dr. Győrtfy Béla „Tanuljunk finn- nül" című nyelvkönyvéről: Rinne Károly Helsinki, misz- sziói lelkész: A „Tanuljunk finnül" c. nyelvkönyv korszakalkotó munka a finn és magyar testvérnépek érintkezésében. Erdődy József egyetemi tanársegéd: Ez a könyv elsőrendű segédeszköz a finnül tanulók kezében. Kitűnő gyakorlati érzékkel összeválogatott szókincse lehetővé teszi a tanulás utáni azonnali alkalmazását. A könyv másik előnye az egyszerű és világos összeállítás. Győri János segédlelkész: Közel egy éve vesződöm a németül írt és nehézkes finn tankönyvekkel, de a „Tanuljunk finnül" c. könyv két havi tanulása sokkal közelebb vitt a finn nyelv megismeréséhez, mint a német könyvek hosszas és nehézkes használata. Voipio A. Helsinki, egyetemi tanár: Ez a könyv nem csak arra jó, hogy a magyarok tanuljanak belőle finnül, hanem elsőrendű tankönyv a magyarul tanulni akaró finnek számára is. vözlik a kedves magyar ismerősöket. Rinne Károlv és Ylönen Reino elkísértek bennünket Helsinkiig- és az ő társaságukban az utolsó kézszorításig állandóan éreztük, hogy a finn-magyar testvériség nem divat, nem frázis, hanem Istentől adott szent és komoly valóság, drága ajándék, amelyért mindnyájan felelősek vagyunk és Istennek hálával tartozunk. Ezeket a gondolatokat erősítette meg lelkűnkben az a 180 finn cserkészlány, akikkel egy hajóra kerültünk Helsinkiben s akiktől megtudtuk, hogy ők is Magyarországra, a gödöllői leánycserkésztáborba tartanak. Megható volt az a szeretet, amellyel Magyarországról beszéltek és talán még meghatóbb az a bámulatos kitartás, amellyel a magyar nyelv egyes kifejezéseit megtanulni igyekeztek tőlünk. Ismerkedésünk és barátságunk eredményeként meghívtak bennünket estéli és reggeli áhítatukra és mellünkre tűzték a finn színeket képviselő kék és fehér búzavirágot. Isten szent kezében a 180 finn cserkészlány magyarországi táborozása folytatása és kibővítése lehet a mi finnországi táborozásunknak. Megismerjük egymást, megtaláljuk egymásban a testvért és mint jó testvérek, közösen dicsérjük Isten nagy kegyelmét. (Folytatjuk.) Az ember legnagyobb tévedése az, hogy itt a földön keresi a boldogságot, pedig azt itt soha senki meg nem találhatja. Ha el érjük is céljainkat, ha boldogoknak érezzük is magunkat, ez csaK ideig-óráig tart. Az ember alaptermészete, hogy sohasem megelégedett. Nem lehet olyan különös kegyeltje a sorsnak, hogy ezt valóban elismerné, nem érheti annyi szerencse, hogy ne volna még mindig egy-egy vágya, amelyet nem tud elérni. S ha már mindent elért, ha már nincs mit kívánnia, mit gondolsz testvérem, boldog akkor az ember? Nem! Akkor sem az, mert rettegve gondol a halálra, az elmúlásra s ez a gondolat megkeseríti minden örömét. Testvérem! Te is a földi boldogságot keresed. Neked is az a vágyad, hogy azt megtaláld. Azt hiszed, hogy talán te mégis elérheted. Avagy nem vágyói rá, mert érzed, hogy az bűnösséged miatt úgyis elérhetetlen? Vizsgáld meg magadat! Nem azért ismered-e el méltatlanságodat, mert arra gondolsz, hogy így talán mégis méltóvá lehetsz rá? Oh testvérem! Ne akard megtéveszteni önmagadat! Ismerd el, hogy téged is vonz az a távoli gyönyörű kép, mert te sem hiszed, hogy az múló délibáb csupán. Vigyázz! Káprázat ez! S ha közel látod is néha magadhoz, ki ne nyújtsd érte kezedet, mert el sohasem éred ... Ha pedig már csalódtál, ha már megértetted, hogy a szivárvány nem híd, amely égbe vezet, ha már eltemetted hitedet, reményedet, oh, nyisd fel azt a lezárt koporsót s meglátod, feltámadnak halottaid, most már egy magasabb- rendű életre... Újból tudsz maid hinni, remélni a boldogság elnyerésében, de most már nem a múlandóságban, hanem a végtelenben keresed azt és megérted, hogy tulajdonképpen szükséged volt erre az átvonuló zivatarra, mert ez letépte lelked vad hajtásait, eloszlatta azt a sűrű ködöt, amely már-már teljesen eltakarta előled Napodat s lehetővé tette, hogy odaláthass, ahol a tartós boldogságod keresheted ... Ha ide már nem köt semmi, akkor megérted, hogy azért kellett mindent elveszítened, hogy mindent megtalálj, hogy könnvű szívvel tudd majdan elhagyni csalódásaid színhelyét s bizalommal menj oda, ahol nincs bánat, nincs keserűség, ahol igazi béke, örök boldogság vár rád... D. E. Három leány története. Egy padban ültek az iskolában. Állandóan nemes versenyben álltak az első helyért. A legtöbbször az első hely mégis az elegáns és karcsú Annusé volt, de volt benne része a csinos, szőke Ellának és a kicsi, kerek arcú Emmikének is. — Ha ennek a három leánykának az alakja emlékezetembe idéződik, akkor úgy tetszik, mintha még tegnap is iskolám padjában ültek volna. Pedig jó péhány esztendő elmúlt azóta. De valahányszor reájuk gondolok és a padban magam előtt látom őket úgy, mint egyszer, boldogan és vidáman, mindannyiszor egy halk sejtelem húzódik át a szívemen és csendes fohászt mondok értük. Annus, Ella és Emmike, három friss, vidám teremtés voltak és ha bárki kérdezte volna akkortájt tőlem, melyik az én legkedvesebb diákom, alig tudtam volna megmondani. Egyformán megvoltak a tehetségeik. Csak egy-két jelentéktelen vonásban különböztek egymástól. A karcsú Anna határozottan a legügyesebb és legélénkebb volt. Az ő jókedve gyakran túllépett a gáton és ilyenkor korlátozásra szorult. Nemcsak szép, fekete, villogó szemei voltak, hanem a pattogásra mindig kész nyelve is, amit ő gyakran nem tudott megzabolázni, s ilyenkor lekerült az első helyről. Nem állt messze mögötte tehetség és nyelvesség dolgában a szőke és kék szemű Ella sem, aki ezeken kívül szembetűnően szép is volt. Sajnos maga is tudatában volt ennek és így idővel nagy adag hiúság és gőg fejlődött ki benne. Egész más természete volt a kis kerek arcú Emmikének, aki az első padot csak nagy szorgalmával és állhatatos kitartó munkájával tudta kiérdemelni. Ruházatában is egyszerűbb volt és nem csinált soha nagyratörő terveket s nem táplált elérhetetlen ábrándokat mint a másikak. Mindig pontos és kis dolgokban is hűséges volt. A számolás kissé nehezen ment néki, de például szép költeményekkel, elbeszélésekkel, soha nem tudott betelni és ő írta a legszebb dolgozatokat. Mikor eljött az utolsó vizsga és tőlük búcsút kellett vennem, szokatlan keserűség szállta meg a telkemet. Bíztam ugyan, hogy minden életnehézséget tisztességgel és becsülettel lefognak küzdeni; az elbúcsúzás mégis nagyon nehezemre esett. Most elmondom, hogyan alakult ennek a három leánynak a sorsa. *** Anna mint gépírónő irodába került. Ella iparművésznő lett. És Emmike diakonissza. Az első időkben az elvállás után még néha-néha csak találkoztak, de csakhamar messze kerültek városkánkból és azután nagyon sokáig nem láttam őket és semmit sem hallottam róluk. Egyszer aztán vakáció alkalmával egy nagy kikötő városba érkeztem és pár napig időztem ottan. Az utolsó este, mert az idő esős és ködös volt, elmentem egy előkelő kávéházba. A kivilágított, tágas termekben élénk volt az élet. Vidám zene gyönyörködtette a közönséget. Magányos asztalnál foglaltam helyet és elkezdtem szemlélni a jelenlévőket. Különösen egy csoport vonta magára a figyelmet, ahol fiatalemberek társaságában feltűnően divatos öltözetben, magukat alaposan megszépített, lányok voltak. Magaviseletük szinte bo- szántó volt. Teljesen fesztelenül, szinte önfeledten, viselkedtek és mosdatlan vicceket mondottak egymásnak. Az. egyik lány karcsú volt és fekete hajú. Az ő viselkedése különösen bántott. Amint néztem, egyszer csak rám tekintett. Rettenetes! Nem akartam hinni a szememnek. Indulat fogott el. Ez a nagyvilági hölgy, ez a divat-piperkőc, ez volna az én egykori tanítványom, Anna? — Döbbenve fordította el rólam szemét, ő is megismert. Szájából kivette a cigarettát, félre tette, felállt 'és közeledett felém. Nagy-nagy szeretettel üdvözölt: „Igazgató úr, ön itt van? Már mennyi ideje
