Harangszó, 1939

1939-07-30 / 31. szám

248. ni cipszerek és gründlerek nyelve között mind kiejtésben, mind szóhasználatban. A szóhasználatban különösen észreve­hető a gründlerek nyelvében a szláv ha­tás. De nagy különbségek találhatók ma­gában a cipszer nyelvben is, szinte min­den faluban másképen beszélnek. (Lásd még Julius Gréb: Zipser Volkskunde. Késmárk u. Reichenberg 1932.) A cip­szerek igen szeretik a maguk dialektu­sát, ragaszkodnak hozzá s szívesen be­szélnek nyelvjárásban azok is, akik az irodalmi német nyelvet is folyékonyan beszélik. Ez is a szülőföld iránti mély szeretetet mutatja. S ez a szeretet, ez a ragaszkodás a földhöz és egymáshoz, ez a cipszer néo egyik legjellemzőbb vo­nása. Máskülönben rendkívül szorgal­mas, takarékos, igénytelen, amit nem egy mondása és szállóigéje is bizonyít. (Wer Geld hat, kauft sich einen neuen Hut, Wer keins hat, ist auch der alte gut.) Még ha bizonyos jómódot tud is ma­gának teremteni, szerénységéből és egy­szerűségéből akkor sem enged. Rendkí­vül megbízható s inkább egy kissé ne­hézkes, körülményes, mint könnyed. Mély lelkiséggel bíró, de rendkívül tar­tózkodó, különösen idegenekkel szem­ben. Ez a tartózkodó volta és józansága, ami az érzelmi életet illeti, érvényesül vallásosságában is. Érdekes e tekintet­ben a különbség a sziléziai németek és a cipszerek között, pedig máskülönben sok közöttük a rokon vonás. A sziléziai élénkebb, vallásos életében is több szere­pet játszik az érzelem, a fantázia s ezért hajlamos a misztikára. Sziléziában szin­te állandóan érvényesül valamely misz­tikus áramlat, a Szepességre viszont ez soha sem terjed át. — A családi élet^ meleg, meghitt otthon iránt nagy a cip-' szer ember érzéke, rendkívül kedélyes is egyúttal és sok benne a humor. Egy­jezése is. A 15 ezer ember legnagyobb része úrvacsora vétellel zárta be az ün­nepet. Harminc fiatal lelkész három órán át állandóan úrvacsorát osztott. A záró áhítaton pedig tizenötezer ember tér­delt egymás mellé a földre és hajtotta fejét buzgó imádságra. Az egész ünnep alatt az volt az ér­zésem, hogy ez a feketesereg egyszer majd Isten előtt bizonyosan fehér ruhá­ban áll meg és zengi a lelkek örök ta­vaszában az élő Isten dicséretét. Lappeeranta. Finnországi utunk tulajdonképpeni célja a Lappeenrantában rendezett finn­ugor lelkészüdülő tábor volt. Lappeenranta a finn természeti szép­ségek középpontjában, a Saimi tó déli partján épült gyönyörű kis városka. Tör­ténetileg is fontos hely. A svédek és oro­szok ütközőpontja évszázadokon át Vii- puri város közelében. Az erősen fejlő­dő kis város elsőrendű gyógyhely, ide­genforgalmi és ipari központ. Közel van a világhírű Imatra vízeséshez és az ugyancsak páratlan Saima csatornához. Ennél ideálisabb helyet egy üdülőtá­bor számára el sem lehetne képzelni. Ennek a városnak közelében egy festői fekvésű szigeten épült a lappeenrantai gyülekezetnek egy nyári üdülőháza. Ez volt a tábor meghívott tiz finn, tiz észt és tiz magyar lelkész üdülőhelye. HXKXNG8XÖ másról a városok humoros történeteket mesélnek, majdnem mindegyikről ke­ring egy-egy tréfás mese, a Szepesség Schildája azonban Béla. Mindamellett van érzékük a tudomá­nyok iránt is, nem egy kiváló mathe- matikust, természet-, történelem- és nyelvtudóst adott a Szepesség az or­szágnak. Művészek kevésbbé akadnak közöttük, mégis megemlítek két nagy cipszer festőművészt: Mednyánszky László bárót és Katona Nándort. Költő már sokkal inkább akad, de ezek műveit inkább csak cipszer honfitársaik tudják élvezni, annyira a honi talajból sarjad ki költészetük mindenegyes hajtása. Leg­nagyobbnak közülök a késmárki Lind­ner Ernőt tartják, ő a Liederchenvoter, viszontagságos élete utolsó szakaszában a M. Tud. Akadémia könyvtárosává lett Budapesten. A cinszerek főfoglalkozása különösen a régi időben ipar és kereskedelem volt. Leginkább a vas- és szővőioar fejlődött ki. 1880-ban 400 bányában folyt a mun­ka, a korompai vasgyár virágzó fejlő­désnek indult, 1909-ben 3064 munkást foglalkoztatott, ma áll. A cseh államnak le kellett építenie, minthogy magának is fejlett gyáripara volt fogyasztópiac nél­kül. Országszerte híres volt hajdan a Szepesség házi szövőipara, s éppen ilyen hírnevet ért el a gépszövés minden faj­tája is a 19. sz. második felében. A kés­márki Wein-gyár volt egyike a leghíre­sebb szövőgyáraknak, mely 1910-ben 1000 munkást foglalkoztatott. A meg­szállás óta lassan átköltözik Budapestre, munkásainak nagy része pedig kivándo­rol. (Adatok Polnisch Artúr, A Szepes­ség gazdasági hanyatlása c. tanulmányá­ból valók. Lásd A Szepesség. Emlék­könyv... 187—202. 1.) A szepességi iparosok és kereskedők azonban iskolázottak is voltak, volt ér­zékük a műveltség, a tanulás iránt: 1910- ben 512 iskolájuk volt. Szerettek olvas­ni és sokat utazgattak. Hiányos lenne azonban a róluk fes­tett kép, ha ki nem emelném lelkes ma­gyarságukat. Sokan nem tudtak jól meg­tanulni magyarul, mégis magyaroknak vallották magukat. Az idegenek nem is értették őket, sőt saját fiaik, a mai cip­szer fiatalság is kezdi ma már nem ér­teni apáit: „Hiszen németül beszéltek Ti is, hogyan, miért akartok magyarok len­ni?“ Hogy mennyire azok akartak lenni a régiek, arra csak egy példát hozok fel. A magyar nyelvtudomány egyik út­törő művelője: Huszfalvy Pál, nagysza- Ióki parasztcsalád gyermeke volt, neve eredetileg Hunsdorfer. 1881-ben ő mon­dotta az emlékbeszédet a Tudományos Akadémián földije, az evangélikus teol. akadémia professzora: Haberern Jona­than felett. Itt mondja Huszfalvy Pál, hogy a szepesi németség lelke a magyar lélekkel annyira összeforrott, hogy csak a „végpusztúlás“ választhatja a kettőt egymástól el. „Áldjon vagy verjen sors keze, Itt élned, halnod kell!“ volt min­den időben a szepesi németség jelszava is. A Poprád hullámai ugyan kisietnek az országból, mint ahogyan kisiettek hajdan és ki fognak sietni valószínűleg az idők végezetéig: de a cipszerek vá­gyai nem a Poprád habjait követik, ha­nem a Tátra fenséges arcán lelkesülnek föl, s a Tátra „megingathatatlanul Ma­gyarország felé néz“. _______________1939. július 30. I skoláink. A békéscsabai evangélikus reálgim­náziumban az elmúlt iskolaévben össze­sen 367 tanulót tanított és vizsgáztatott az intézet 17 tagú tanári kara. — A bonyhádi reálgimnáziumnak 304 tanuló­ja volt. A tanárok száma 17. A tábor napirendjén áhítatok, biblia­órák és előadások szerepeltek. Ezek ré­vén ismertük meg egymást, egymás lel­két, egyházát és hazáját. Ezenkívül Kal- lio esperes, a tábor fővezére minden napra egy szórakoztató kirándulást is iktatott be a programba. Mindjárt az el­ső napon testületileg bevonultunk a lap­peenrantai templom előtti térre, katona z:enekar kíséretével megkoszorúztuk a finn szabadságharc hősi halottjainak em­lékművét. Utána pedig a város látott vendégül bennünket. Egy más alkalom­mal kirándultunk a Saima csatornához, amely a magasabb szinten levő Saima tó vizét köti össze a tengerrel és duz­zasztózsilipek segítségével bonyolítja le a hajózást a Saima és a tenger között. Csodálatos látvány volt, amikor egy-egy zsilip a nagy hajót 10—15 méter magas­ra felemelte, vagy lesűlyesztette. Egy másik kirándulásunk az Imatrának, Finnország legnagyobb vízesésének szólt. Itt változik értékes valutává Finnország fehér aranya, a víz és az ebbe helyezett erő. Nyolc hatalmas generátor zúgása tölti be az egész vidéket s az ezek által képviselt több mint 170 ezernyi lóerőjű villamosáram látja el világító és erő­forrással egész Délfinnországot. Nem tudtuk mit csodáljunk inkább, a vízesés hatalmas arányát s az ebben rejlő ter­mészeti erőt-e, vagy ezt a természeti erőt leigázó és az emberi fejlődés szol­gálatába állító emberi tudást-e? Az egyéb üdítő és szórakoztató ki­rándulások, fürdések, csónakázások és türelempróbát jelentő horgászások mel­lett meg kell emlékeznünk a finnek ked­velt fürdőmódjáról, a saunázásról. A sauna nem egyéb, mint a legtöbb háznál megtalálható kis családi gőzfürdő. Eb­ben a kicsiny, legtöbbnyire a tópartra épített faházikókban forróra hevített gránitkövekre vizet öntenek s az így fejlődött meleg gőzben párolják magu­kat finn testvéreink. Szinte kéjelegve vetélkedtünk abban, hogy ki bírja ki a legmagasabb polcon, a legnagyobb me­leget, legtovább. Dicséretünkre legyen mondva, a rekordot e téren mi magya­rok tartottuk. így töltöttünk el Lappeenrantában nyolc napot. Ha egy mondatban akar­nám ennek a nyolc napnak eredményét összefoglalni, azt mondanám: közelebb­jutottunk Istenhez és egymáshoz. Lappeenrantának egy másik nagy ál­dása volt, hogy újból találkoztunk Ma­gyarországon járt finn lelkésztestvére- inkkel. Rinne Károly, Vapalahti Topi, Karanko Jouko, Ylönen Reino és Voi- pio Martti drága és kedves nevek előt­tünk. Mindegyik egy-egy összekötő ka­pocs a finn-magyar testvériség kiépíté­sében. Ők is a többi finn és észt test­véreink is szeretettel köszöntik és üd-

Next

/
Oldalképek
Tartalom