Harangszó, 1939

1939-01-08 / 2. szám

1939. január 8. HARANGSZO 11. oldaL ther himnuszát, „Erős vár a mi Istenünk," mei? nem törtek, hitethagyókká nem vál­tak és megélték II. József türelmi ren­deletének fölbecsülhetetlen áldásait. Ál­tala felbátorítva nyújtják be templom és iskola építési kérvényüket, melyre 1784. október 11-én már kedvező végzést kapnak Budáról a helytartó tanácstól. Ám alig teszik meg az előkészületeket, amikor egy kis időre a gyülekezeti élet menetében zökkenés áll be. Ugyanis Fel­sőszeli kimondja anyaegyházzá alakulá­sát. Az alsószeliek most megkettőzőtt erővel látnak hozzá a templom építé­séhez, kiváló vezetőt nyernek a törvé­nyesen megválasztott lelkészük, Szűcs János személyében, aki 1786 ádvent har­madik vasárnapján hívei nagy örömére felszenteli az új templomot. A gyüleke­zet ezidőtájt még félezer lelket sem számlált, de a csekély számot túlszár­nyalta az egyháztagok hitbuzgósága, ál­dozatkészsége, amely ma is az alsószeli evangélikusok egyik szép jellemvonása. A Mindenható századokkal eze­lőtt telepítette le a kanyargó Vág, a szőke Duna közt elterülő rónán, a mai Kisalföld, avagy Mátyus- földje legtermékenyebb vidékén a mai Szeli őseit. Hajdan a kel­ták laktak itt, majd a kvádok. azután a hunnok, avarok s utol­jára a magyarok, akiket sem az idő vasfoga, sem a viszontagsá­gok, próbáltatások számtalan vi­hara, sem a keresztek súlya, ter­he evangélikus hitében, nemzeti érzésében megingatni nem tudta soha. Sőt mint a pálma a teher alatt, úgy fejlődött az alsószeli evangélikus egyház is a letűnt év­tizedek sok hányatásai dacára is. A megnövekedett eklézsia 1878- ban boldogult lelkésze, Rásó Mi­hály idejében felépíti a képen látható pompás templomát. 1902. év­ben pedig az áldott emlékű pásztor, mun­kát, fáradságot nem kímélve, a templom mellett iskolát állíttat. 1923 tavaszán Is­ten kegyelméből már megszólaltatjuk a háborúban elnémult harangjainkat is. 1928 október 31. a templom félszázados jubileumát úgy üljük meg, hogy 66 hősi halottunk emlékére, parkírozva a temp­lomteret, gránit és karrarai márványból emlékszobrot állítunk. Néhány esztendei erőgyűjtés, takarékoskodás után, az 1666 lelket számláló népes gyülekezet remény­virágai számára szűknek bizonyulnak az iskola tantermei. Ezért a hívek átérezve a próféta szavát „elvész a nép, mely tu­domány nélkül való," csodálatos lelkese­déssel, páratlan áldozatkészséggel hozzá­látnak egy új, modern iskola és kultúr- ház emeléséhez. Egy esztendő sem telik bele és 1934-ben máris áll a harmadik templom (1.a második képet). Benne nap­pal a kicsinyek, mint a szorgalmas mé­hecskék, kincset gyűjtenek lelkűk szá­T-f', A hazatért alsószeli iskola és kultúrház. mára, esténként pedig a2 egyház kul­túrára szomjas felnőtt népe találja meg lelki kielégülést az evangélikus kultúr­kör, leánykör, dalárda és vasárnapi is­kola magasztas munkáiban. Végül 1936- ban új kántoriak épült és renováltatott a lelkészlak. Valóban minél jobban hányódott gyü­lekezetünk hajója, minél inkább ostro­molt a külső és belső ellenség, annál szívósabb volt védekezésünk, annál oda- adóbb az apákról ránk maradt drága örökség, egyházunkért folyó építő mun­kánk s annál buzgóbb égbe szálló fo­hászunk: „Urunk ne hagyj el! könyörülj rajtunk a Te irgalmasságod szerint." És nincs az Istennek kőszíve. Meghallgatta imádságunk szavát, kiszabadított az utolsó húsz esztendő fogságából is! Az új szabad élet küszöbén térdre hullva mondunk hálát megtartó Istenünknek. Az ö nevében, az ö segítségével indu­lunk el, a velünk érző szívek, vezérek, főpásztorok irányítása mellett ai öröm­___ teli nemes munkára: Istenért és hazáért! Szalo ntay Oszkár lelkész. Christananda levele. Kedves Missziói-barátok! Örülök az alkalomnak, hogy a kedves Harangszón keresztül időnkét szólhatok hozzátok. „Di­csőség a magasságos mennyekben az Istennek és a földön békesség és az emberekhez jóakarat!" Bár­csak e karácsonyi üzenet újra ele­venen zendülhetne az égből és örömmel töltené el egész Magyar- országot. Ez az üzenet a Szenthá­ki a kabát zsebéből. A parancsnok föl­emelte és nagy csodálkozására egy Uj- testamentumot tartott kezében. Kié az egyenruha és a könyv? kérdezte. El­mondták neki Csang történetét. Nagy hamarossággal elküldött érte és maga elé hozatta. Amikor előtte állott, meg­ajándékozta a szabadsággal. Bár a kínai tiszt pogány volt, mégis nagy tisztelet­tel viseltetett a keresztyénekkel és azok szent könyvével szemben. Az Uitesta- mentum megmentette Csángót. Jó, ha Isten Igéje mindig velünk van, még jobb, ha minden időben szivünkben hordozzuk * ‘ Afrikai hithűség. Anstein misszionárius „Fackelträger“ (Fáklyavivő) című könyvében olvasha­tunk egy kameruni királyról, akinek ke­gyetlensége különösen éjszaka mutatko­zott meg a titkos kivégzések alkalmával. Ha valami befolyásos embert el akart tenni láb alól, mivel féltékeny volt rá, akkor összehívta titkos rendőreit. A le­hető legkülönösebb ruhákba bujtatta őket és visszataszító ördögálarcot ada­tott rájuk. Dobot és buzogányt adott nekik és kiadta a parancsot, hogy a szó- banforgó embert keressék föl a lakásán és öljék meg. Gyakran tálat is adott ne­kik, a követeknek abban kellett a kivég­zett fejét elvinni neki bizonyságul, hogy a véres parancsot valóságosan végre­hajtották. Ez a király eltiltotta a keresztyén istentiszteletet és kényszerítette a ke­resztyéneket, hogy szemeláttára nyers emberhúst egyenek. Aztán megparan­csolta a városban lakó keresztyéneknek, hogy gyülekezzenek össze a piactéren. Ott szemükre vetette, hogy nem akar­tak neki engedelmeskedni és megtiltotta nekik istentiszteleteik látogatását. Min­denkit megölet, aki keresztyénnek vallja magát. Először mély hallgatás uralko­dott a íelenlévő keresztvének között. Az­tán előlépett a tömegből Yeyap Mózes a király egyik nagybátyja, királyi mél­tóságú hatalmas alak és hangosan, hatá­rozottan így nyilatkozott: „Engedelmes­kedem neked óh király, minden külső dologban, de hitem dolgában semmi pa­rancsot nem fogadok el. Keresztyén maradok tilalmad ellenére is. Igen, most már megölethetsz." A király tajtékzott dühében, de mit csináljon? Mégsem merte nagybátyját az egész nép előtt kivégeztetni. Most már fiatal emberek egész sora lépett elő, végül még asszonyok is és valamennyien így nyilatkoztak: „Yeyap Mózessel tar­tunk. Inkább meghalunk, minthogy hi­tünket megtagadjuk!" A király nem várt ilyen szilárdságot, igy nem válthatta va­lóra fenyegetéseit a keresztyénekkel szemben. A becsületes indián. Vad külsejű indián jelent meg egy hideg téli reggelen a Winnipeg tó mel­lett lévő egyik missziói házban. Kopog­tatás nélkül belépett a konyhába, nagy darab vadhúst tett az asztalra és így szólt a misszionáriushoz: „Ez a tied." „Nem“, mondta a misszionárius, „egy­általán nem ösmerlek és még soha sem­miben nem osztoztam veled. Megfizetem neked.“ „Semmit sem fogadok el érte, a tied.“ „Hogyan jutsz arra a gondolat­ra, hogy megajándékozz engemet?“ kér­dezte a misszionárius. „Nem voltál a múlt télen a Burntwood folyónál súlyo­san megrakott szánokkal? nem jött-e akkor szörnyű hóvihar, amely lehetet­lenné tette az utazást és minden ösvényt belepett?“ — „De igen." „Tudod-e még, hogy ott lyukat ástál és néhány súlyos tárgyat elástál, mert könnyíteni akartál a kutyák terhén?" Oh igen! A misszionárius olyan élén­ken emlékezett arra a szörnyű napra, amennyire • csak lehetséges. Négy napi járóföldre volt házától és egy távoleső vidéken akart prédikálni. Bár 61 kutya húzta szánját és 4 indián kísérte gyalog­szánon, az útnak nyomát sem lehetett látni. A hó mindent belepett! Az élelmi­szerek egy részét elásták a hóban és jégben, hogy könnyebben jussanak előre. Visszafelé akarták újból kiásni. Vissza­jőve! fölfedezték, hogy az egyik nagy

Next

/
Oldalképek
Tartalom