Harangszó, 1938

1938-08-07 / 32. szám

1938. augusztus 7. HARANGSZÓ 255. % i döntő befolyással volt ez a könyv, amit emlékbe kapott. A korcsmái találkozáskor egyikük sem tudta, hogy kölcsönösen milyen sze­repet játszanak maid egymás életében. Tény az, hogy Bodelschwingh a vándor- legénytől hallottakat lelkében feldolgoz­ta s a „Herberge zur Heimat“ szerveze­tében s a vándorlegények támogatásáról szóló, a parlamenttől elfogadott törvény- tervezetében, felhasználta. Ebből a ta­lálkozásból kiérezte, hogy az élet széles országútién .iáró, eltévelyedett, elfára- dott, beteg, hontalan, bűnös vándorok­kal kell neki sokat foglalkoznia s ezek­nek elhanyagolt ügyét s az ezzel össze- fü'—ő problémákat szeretettel felkarol­nia. A Berlin mellett alapított, sok száz személyt befogadó menhelyek bizonyít­ják, milyen fontos és milyen termékeny s Istentől akart volt a könyvkötővel való ifjúkori találkozás. *** Mint berlini egyetemi hallgató, Bo­delschwingh minden reggel elmegy a ka­tonai kórházba betegeket ápolni. Saját betegségéből, tudta, hogy milyen jól esik a betegnek a lelkiismeretes, szere­tettel végzett ápolás. A betegeken kívül felkereste a nyomortanyákat is és igye­kezett tőle telhetőén a bajba jutottakon segíteni, nem alamizsnaosztogatással, ha­nem azáltal, hogy munkát juttatott a hajléktalan munkanélkülieknek. Élete vé­gén még a berlini hajléktalanoknak is tudott meleg szép otthont teremteni s ma ezrek áldják emlékét. Ha egy-egy nyomortanyáról hazajött, kofferéből az ingek és a harisnyák mind hiányoztak. Azokat mindig szétosztotta. Szerető szí­ve adakozásra nyitotta kezét. Az a kéz szép, mely nemcsak imára kulcsolódik, hanem ima után adakozásra is nyílik és tettrekész szeretettel nyúl az elesendő hóna alá. Az a kéz, mely egye­bet nem csinál, csak aranyszegélyű bib­liát forgat, meleg szobában, bőrfotelben, az nem végezhet Isten országában mara­dandó munkát. Jézus apostolai minden­kor úgy dolgoztak, hogy kezöket rátet­ték az eke szarvára és sem jobbra, sem balra, hanem a cél felé nézve szántottak, vetettek és várták az Úrtól az áldást. Az áldás nem is váratott magára, megjött! Bodelschwingh a nyomorultak érde­kében rengeteget utazott, prédikált, fá­radozott, hogy minél többeknek tudjon meleg hajlékot, munkát és kenyeret jut­tatni. Évtizedeken át gyűjtött könyör- adományokat s így építette egyik házat a másik után Bethelben. A kezdetben egyedül álló kis parasztházikó mellé nemsokára. 10, maid 20, majd 100, aztán 200. aztán 300 épület sorakozott s azóta is folyton folyvást szaporodtak. Bodel­schwingh apó a legkisebb adományt is megköszönte és a kis emberek adomá­nyait tartotta a legértékesebb adomá­nyoknak. Szóval és írásban mindig kért önkéntes adományokat és mindig kapott is. így épült fel a mai Bethel, az irgalom városa, az 5000 ápoltnak meleg otthona. Ügy az épületek, mint az ellátott ápol­taknak nagy száma hirdeti „Németor­szág legnagyobb koldusának“ Bodel­schwingh apónak lelkesedését, fáradozá­sát, könyörülni tudó nagy szeretetét. Az európai kontinens legnagyobb szeretet- intézmények keletkezési és rohamos fej­lődési titka nem más, mint amit Jézus mondott: Kérjetek és adatik! Bodel­schwingh kért és adatott neki egy egész város! *** Bodelschwinghet, a párizsi rongy­szedők lelkészét meghívták a westfáleni Dellwigbe. Itt 8 évig működött. Az a 8 év is csak előkészítő idő volt arra a munkára, amit az Ür szánt neki Bethel­ben. De előbb nagy fájdalmakon és szenvedéseken és mély vizeken vezette át az Ür. A papiakban négy viruló, kedves gyermek játszadozott, kacagott. A fiatal szülők nagyon boldogok vol­tak velük. Egyszer megbetegedett egy­más után mind a négy. Segítség nem volt. Tizenkét nap alatt meghalt mind a négv gyermekük. Ez borzasztó csapás volt. Még a mélyen hívő lelket is meg­rendíti. Különösen az édesanyát ren­dítette meg négy gyermekének ily hir­telen való elvesztése. Sokszor kiment a temetőbe gyermekeit siratni. Bodel­schwingh egy nap egy deszkát és négy cölönöt vitt ki a temetőbe s gyermekei sírjánál egy lócát készített. Feleségével itt üldögéltek igen sokszor s el-el gon­dolkoztak a halál felett és az Isten útjainak kifürkészhetetlen volta felett. Bodelschwingh a szomorúságnak és szenvedésnek erről a nehéz ideiéről mon­dotta egyszer egy gyászoló apának eze­ket a szavakat: „Mikor négy viruló gyermekünket egyszerre kiszakította Is­ten boldog családi körünkből, akkor láttam csak, hogv Isten milyen kemény is tud lenni emberekkel szemben. Ez tett engem másokkal szemben könyörü­letessé.“ Mért kíván Isten némelyik gyerme­kétől ilyen súlyos áldozatot? Mért mu­tatja magát a jó, az irgalmas Isten néha olyan keménynek? Mért veszi el olyan könyörtelenül azt, amit előbb olyan nagy atvai szeretettel ad? Mért sebzi néha oly mély sebekkel az őt igazán szerető s egyedül neki szolgáló gyermekeinek szívét? Ez megfoghatatlan és megfejthe­tetlen. Véges eszünkkel fel nem fog­ható. Az ő útjai kifürkészhetetlenek. Gondolatai nem a mi gondolataink. Utjai olyanok, mint egy készülő szőnyeg száz meg száz, össze vissza bogozódó, szála a visszájáról nézve. Ha kész a sző­nyeg s az igazi oldalát nézzük, akkor kibontakozik a minta. Akkor látjuk csak, hogy minden szál a maga he­lyén van, mindegyiknek megvan a ren­deltetése. iskola fejlesztésén. Vitákat rendezett, irodalmi működést fejtett ki. Állandóan az volt a-cél előtte, hogy a kollégiumot akadémiai színvonalra emelje. Tisztessége állandóan nőtt. Nemcsak * Eperjesen, hanem ennek határán túl is. 1668 februárjában, a kassai V. sza­bad királyi városi zsinaton Liefmann Mihály kassai lelkész, szuperintendens, mint elnök, maga mellé ültette a dísz­helyre. r Sóváry, valahányszor bejött Eper­jesre, mindig benézett hozzá. Most is, hogy a nyári munkának odakint vége lett és őszre fordult az idő, határozott , szándékkal lépett be Pomariushoz. — Rektor uram, csak mindig a köny­ves asztalnál, a négy fal között! Gyö­nyörűszépen ragyog odakint az őszi napsugár. || — Látom én az ablakon keresztül is, ( kedves barátom, — felelt mosolyogva Pomarius. — Nem addig van! Mert én most azért jöttem, hogy kivigyem rektor ura­mat a napsugárra. — Ugyan hová? — Hát van-e most tanítás a kollé- * giumban? — Nincsen. Szüreti szünidő alatt nincs tanítás. Ez itt a régi rend. — Nos hát, rektor uram, csak eny- nyit tud, hogy vakáció van, de nem tudja, mi a szüret. — Hogyne tudnám? — De nem tudja, mi a hegyaljai szüret. — Ott is csak azt teszik, hogy le­szedik a tőkéről a termést. — Egészen más az. A hegyaljai szü­ret egy darab magyar élet. Nem az minden, hogy kipréselik az új bort és megisszák a régit. Mesze földről jönnek oda magyar urak, mert hét vármegyéből minden tehetős embernek van ott sző­lője. Hanem jön oda olyan is, akinek egyetlen tőkéje sincs a Hegyalján. — Mi okbul? — Mert a hegyaljai szüret nemzeti ünnep, országgyűlés, a nemzet lelkes fiainak találkozása. Itt monja el min­denki a maga vidékének panaszait. Itt egyesülnek az egyes vidékek panaszai a nemzet panaszává. Itt fakad fel eb­ből az egyesülésből a remény, hogy: Lesz még szőlő, lágy kenyér! — Szőlő, lágy kenyér? — Igen. Akár milyen keserves az élet, majd ha a szőlő megérik a Hegy­alján, megint összejönnek, összefognak a magyarok és ha a magyar összefog, mindig rendet csinál a portáján. Aztán majd a keserű, száraz rabkenyér helyett megint lesz a szabad magyar lágy ke­nyere. — Elmegyek nemzetes urammal. — Akkor holnap itt leszek a kocsim­mal. Ne sokat készüljön fel rektor uram semmivel. A rektorné asszony se süssön- főzzön az útra. Lesz minden a sarog­lyábán. Másnap megindultak. Elébb a Hernád erdős völgyében, aztán át Zemplénbe és beértek a nyüzsgő, hangos hegyaljai szüretbe. Pomarius neve itt sem volt ismeret­len az egybegyűlt nemes urak előtt. Annál jobban örültek, hogy személyében is megismerhették. Vitték egyiktől a másikhoz. A szoba csendjéhez és egy­szerű élethez szokott tudós belefáradt a nagy kínálgatás visszautasítgatásába Mert tíz ilyen magafajta ember se tudta volna azt elfogyasztani, amivel itt kí­nálták. Ahogy ezt a kábító, zajos társas éle­tet egy kicsit megszokta, Pomarius okos értelemmel ismerte meg itt a magyar természetet. Ezt a lobogó tűző, őserejű fajtát, amit igába törni nem lehet, de elkeseríteni, megbénítani lehet. Elkese­ríteni szabadságának megsértésével és megbénítani a lelkek megmérgezésével. Nóta, tánc, mulatozás közben komoly szóra is fordult a beszéd. Messze vidé­kek számottevő birtokosai ültek együtt a nagy diófák alatt és vitatták a világ dolgait. Sóváry Pomariushoz fordult: — Rektor uram nemcsak tudós, ha­nem világot járt ember is. Mondja meg nekünk, hogy mi hozta ezt az elkesere-

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom