Harangszó, 1937
1937-11-14 / 46. szám
366. HARANCSZÓ 193?. november 14. Be/e/esödö/í a zzsinat. November 9.-e, Lutherünk születésnapjának előestéje ezidén történelmi pillanat volt Budapesten. Ekkor fejeződött be az ezelőtt pontosan három esztendővel kezdődött zsinat. A zsinat felállva hallgatta végig a legfelsőbb leiratot, amely szerint kormányzónk a zsinat három éves munkájának eredményét, a tíz új törvénycikket jóváhagyta és megerősítette. A zsinat elnöksége tehát ünnepélyesen kihirdette az új törvényt, amely legalább egy félszázadig lesz hivatva egyházunk külső szervezetét irányítani, s amely 1938. január 1.-vel érvénybe is lép. Az ünnepélyes bezárás után a zsinat testületileg átvonult a Deák-téri templomba, ahol D. Kapi Béla püspök, a zsinat lelkészi elnöke a kormányzói megerősítéssel ellátott új törvénykönyvet az oltári bibliára helyezte, azután pedig a római levél 9, 31—33. és az efe- zusi levél 5, 25—27. alapján prédikált arról, hogy az új törvénykönyvnek nemcsak jelképesen, hanem valóságosan is a biblián a helye. Egyházunk új törvénykönyve tehát készen van. Isten töltse meg azt lélekkel, hogy ezek az új törvények is az ö dicsőségét szolgálhassák. Jézus csodái napjainkban. Részlet Ziermann Lajos gyámintézeti egyházi elnök 1937. évi jelentéséből. Jézus az ő csudáit, melyeket földön jártában megkezdett, folytatja napjainkban is, mikor „Szentleikét ránk bocsátja.“ Ez az óbudai gyönyörűszép templom, amely ma vendégül lát bennünket, szintén ilyen csudája Jézusnak. És ha sorba- vesszük azokat a budapesti és budapest- vidéki templomokat, amelyek az összeomlás óta szinte a földből nőttek ki: a kispesti, pesterzsébeti, kelenföldi, si- morutcai, csepeli, kőbányai, pestszentlőrinci, budafoki és azután tovább megyünk a bányai egyházkerületben és látjuk: a kávai, mezőtúri, vecsési, gödöllői, szentetornyai, újvecsési, gyulai, nagytarcsai, rákosligeti, újkígyósi, pé- celi, gerendási, csabacsüdi új templomokat s imaházakat s gondolunk a renovált templomokra s a templomtelkekre, melyeken Isten segítségévei legközelebb templomokat, imaházakat fognak építeni s ha felemelt tekintetünket végig- jártatjuk a dunáninneni egyházkerület 11 új, a dunántúli 21 új és 16 renovált, a tiszai 5 új templomán és imaházán, melyek ugyanazon időben épültek, vagy újultak meg, akkor csak álmélkodva szólhatunk Jézusnak csudáiról napjainkban. Ha azután elgondoljuk, hogy ezek a templomok, imaházak és még egyéb név szerint fel nem sorolt szeretetintézmé- nyek mind a 100 éven át csendben munkálkodó Gusztáv Adolf-Egylet és Gusztáv Adolf Gyámintézet által lángralob- bantott hittestvéri szeretet s áldozat- készség filléreiből épültek, nem kell-e akkor azt mondanunk, hogy a Gusztáv Adolf-Egylet és a Gusztáv Adolf Gyámintézet Jézusnak napjainkban történő csudáihoz tartozik. Ha egész éjjel itt együttmaradnánk, nem tudnám felsorolni mindazokat a csudákat, amelyeket Jézus a Gusztáv Adolf-Egylet által 105 esztendő óta mind az öt világrészben véghezvitt. Ma csak néhány eseményre akarnám a figyelmet felhívni. 1903-ban a brémai iskolásgyermekek beálltak a Gusztáv Adolf-Egylet munkásai közé. Példájukat követték a többi németországi népiskolások. És íme, a gyermekek 1903-tól napjainkig 5 millió márkán túl gyűjtöttek és áldoztak a Gusztáv Adolf-Egylet oltárára. Itt van ma közöttünk a németországi Gusztáv Adolf-Egylet másodelnöke, D. Bruhns, a lipcsei Szentmiklós-templom lelkésze. A jó Isten őt két évtizeddel ezelőtt a halál torkából ragadta ki és kimentette az orosz pokolból, a szibériai Találkoztam egy úriemberrel! Egyik délután az irodában muzsikálgattam. Az ablakom alatt szürke árnyékként osont el egy toprongyos, szürkearcu ember. Zsarolt-szemének fáradt mécsesét az ablakom felé lö- bálta és jött be az előszobába. No — ezt úgyis tudom miért jött..., letettem a hegedűt, aprópénzért nyúltam s elébe mentem. A zsebnek nehezen felismerhető condrák közül Munkakönyvét huzigált elő. A szegény embernek gazdag alázatával kapott a kezem után, hogy a belénevelt rabszolgabélyeget, a kézcsókot kezemre nyomja. Hagyja csak barátom! Mi járatban van mifelénk? Erre elmondja, hogy a Munkakönyvében hiba van, mert hát az ille tékes jegyző a munkaigazolványára azt írta, hogy r. kath., a munkaigazolvány alapján azután ez a nagy hiba belecsúszott a Munkakönyvbe. — Azután honnét jött? — Pápaderecskéről gyalog. — Mikor indult el? — Reggel hét óra előtt. — Ránézek az órámra: délután 3 óra. — Barátom, maga 8 órát gyalogolt egyfolytában, nem fáradt el? — Nem kérem, az ember megszokja és fel sem veszi. — Hol evett ebédet? — Nem ettem én kérem- sehol, majd ha hazaérek ... otthon ... — Dehát mikor ér még maga haza? — Éjfélre már egész biztosan otthon leszek! — Ebédmaradékot adott néki a feleségem, amit úgy habzsolt be, hogy keserűség marta a torkomat. Az elfogódottságot tréfával ütöttem el. — Hozott-e magával 100 pengőt? ... mert'az anyakönyvi kivonat annyiba kerül?! — Az én magyarom meglepődött: nem mondta a jegyző, kérem, hogy pénzt is kell hozni, no meg most éppen nincs is a házunkba. — Szegénységi bizonyítványa van-e, mert anélkül kell reá egypengős okmánybélyeg?! — Azt se mondták kérem, nekem egy szóval sem mert a jegyző úr azt mondta, hogy itt majd kijavítják ezt a köllemetlenséget. — Mit csináljak? Szegénységi bizonyítvány nélkül nem adhatok ki anyakönyvi kivonatot ilyen ügyben bélyegmentesen..., rászánom hát magam zsebéből azt a bélyeget. — Eh! ezért a bélyegért kár... nekiadtam az én emberemnek az egy pengőt és a 392/1937. számú Anyakönyvi kivonatra ráírtam felül: „Lerongyolódott cselédembernek, mint eleven Szegénységi Bizonyítványnak ingyen és bélyegmentesen kiadva." Tudom, hogy ez törvényellenes, de talán nem törik ki érte a nyakamat. Persze közben egy kis munkát adott a dolog, mert az én távgyalogló hívem ragaszkodott ahhoz, hogy ő 1879-ben született Katalin napján, mig én megtaláltam 1878-ban e nevezetes napon. — No Kocsis István, maga most egy évet öregedett! —- Nem baj az, kérem, csak az Isten egészséget adjon! Bennem dübörgött a belső felháborodás, miért kellett ezt a szegény, fáradt bérest reggel 7 órától éjfélig gyalogol- tatni, mikor a jegyző úr 10 filléres levelezőlapon ezt tőlem hivatalból megkérhette volna? Azt gondoltam, hogy talán nagyon sürgős, hát megkérdeztem: aztán olyan sürgős magának ez a munkakönyv, hogy ki akarja javíttatni? — Nem sürgős ez kérem, csak nagyon bántott, hogy nem evangélikusnak vagyok beírva, pedig engem itt kereszteltek a dömölki templomban! Igen! Kocsis István, uradalmi béres, étien szomjan, őszi hidegben, rongyos ruhában, 16 órán keresztül vagy 56 kilométert gyalogolt olyan kis elírásnak a kijavításáért, ami néki nem lett volna szükséges a mindennapi kenyérhez; talán sok helyen ezzel a vallásminősítéssel több konvenciót kapott volna, de Kocsis István béres nem tudott nyugodni addig, míg a könyvében röndetlenséget látott! Egy állásnélküli fiú is volt az irodában, aki közben neki adta az öregnek utolsó cigarettáját s mikor vele összenéztünk, úgy magamnak mondottam, hogy nem hagyom szó nélkül ezt a meggyalogoltatást. Kocsis István meghallotta és a fel nem izgatható emberek csodálatos szelídségével azt mondta: „Szépen kérem kedves Nagytiszteletű Ur ne tessék ám a jegyző urunkat énmiattam megsérteni!“ Hegedű-partnerem közben elment, az állástalan diplomás vendégem lezsugorodott a fásládára, nem tudott szólni, csak a könnyei tüzeltek. Utravaló falatot nyomtam a zsebébe Kocsis István béresnek, tartóztatni akartam, de ő, — mint aki legjobban végezte dolgát — elindult a nagy útra. Mikor kilépett az ajtón, akkor láttam, micsoda órmótlan korrancsok vannak a lábán, de Kocsis István ebben sem sajnálta az útat. Keserves csend zakatolt a léptei után. — Nem hegedül Nagytiszteletű Ur? — hasított belém a kérdés. — Nem ... ma én is öregedtem egy évet, nemcsak Kocsis István és elszakadt a hegedűm húrja, összetörött a jókedvem nyirettyűje, most leülök az Írógéphez és megírom keserves boldogan, hogy találkoztam egy úriemberrel, aki nem engedi megsérteni a figyelmetlen „jegyző-urunkat", aki nem szereti, hogy Munkakönyvéből hiányozzék az a drága joga, hogy evangélikusnak írhatja magát és soraim végére odaírom: Ne haragudjék Kocsis István, uradalmi béres, Testvérem az Ur Jézus Krisztusban, hogy koldusnak néztem, hogy búcsuzásnál elfeledtem megszorítani a kezét, de attól féltem, ...kiperdülnek a könnyeim! Bácsi Sándor.
