Harangszó, 1937

1937-03-28 / 13. szám

100. HARANGSZÓ 1937. március 28. oszladozik. Lassanként a sírnál nyert megbízatásra is eszmélni kezdenek: „Menjetek el, mondjátok meg az ö ta­nítványainak és Péternek, hogy ö előt­tetek megyen Galileába; ott meglátjátok öt, amint megmondotta néktek.“ És hir­detőivé válnak a feltámadás hitének. Az emmausi vándorok már rájuk hivatkoz­nak, hogy tőlük hallották és nyerték az Ür feltámadásának hírét. Azoknak az asszonyoknak adott an­gyali megbízatás nekünk is szól. Szebb és magasztosabb hivatást elképzelni sem lehet: mint hirdetni Jézus feltámadását s ezzel oszlatni a szomorúságot, erősí­teni a hitet. Igazi apostoli hivatás. Hi­szen mit tettek mást az apostolok is, mint hirdették a feltámadott Krisztusról szóló evangéliomot. Ezzel szülték újjá a szíveket, ezzel alakították át a vilá­got. Ezen alapszik az egész keresztyén- ség (I. Kor. 15., 14.): minden nemes és dicső, amit a múlt létesített; minden szép és jó, amit a jelen, az élet nyújt, ennék az évangéliomnak a gyümölcse. Krisztus feltámadásának hirdetésére, er­re a húsvéti evangéiomra van szüksége ma is a világnak. Hiszen annyi itt a szomorkodó, gyászoló, akiknek szívére nagypénteki sötétség borul; amely sö- téséget csak a húsvéti nap fénye képes eloszlatni. Annyi itt a kétségeskedő, in­gadozó tanítvány, akik nem tudnak el­jutni Jézushoz: mert nem látják a nagy zűrzavarban a sok elágazó, egymást ke­resztező út közül tisztán azt az egyet­lent, mely ő hozzá vezet; s amelyet csak a húsvéti fénysugár világit meg és tár fel szemeink előtt. Annyi itt a keresztet hordozó s alatta roskadozó, türelmetlen és elégedetlen, akik nem tudnak megbé­kélni sorsukkal s kifakadnak az ég el­len, zúgolódnak a rájuk mért kereszt miatt; amely azonban mindjárt más, szebb színben tűnik fel előttük, ha a húsvéti glória ragyogja körül. Azért hát „mondjátok meg a tanítványoknak“; s mert mindenki arra van hivatva, hogy az ö tanítványa legyen: mondjátok meg mindeneknek, hirdessétek az egész te­remtett világnak a feltámadás evangé- liomát. Mondjátok meg azoknak, akik kedves halottat siratnak: „Ne bánkód­jatok, ne zokogjatok; ő csak „előttetek ment, majd ott meglátjátok őt“. A sí­ron túl lesz majd viszontlátás s boldog találkozás...“ Óh álljunk oda lélekben Jézus húsvéti üres sírja mellé, hogy hall­juk az angyal biztatását; s azután áll­junk meg a kedveseink sírja mellett, hogy mi is utána tudjuk mondani a föl­emelő, diadalmas igéket: „Föltámadott; nincsen itt.“ Ámen. Imádság. Világosságnak és szabadulásnak sza­va van az igazak sátoraiban: az Urnák iobb keze hatalmasan cselekedett! Az Urnák jobb keze felmagasztaltatott. Nem halok meg, hanem élek és hirde tem az Urnák dolgait. A felmagasztalt életnek, halhatatlanságnak ünnepén a Te nagy dolgaidat hirdetjük jó Atyánk: hogy hatalmasan cselekedtél, mikor nem engedted, hogy a Te Szented rothadást lásson; hanem megdicsőítetted Őt s mint az életnek Fejedelmét feltámasz­tottad halottaiból. A sírnak éjszakáját elűzte a húsvéti hajnal fényessége. Az elmúlásnak lelkünkre nehezülő súlyos fájdalma és aggodalma, melynek nyomá­sa alatt a temetőt járva fel-felzokogott ajkunkon a csüggedésnek, kétségnek szava: Kicsoda veszi el nekünk e követ? — a Te szent Fiad üres sírjának s a róla elhengerített kőnek láttára megenyhült, eloszlott. Hiszen az Ő feltámadása arról biztosít meg bennünket, hogy csak az lesz porrá, ami porból vétetett; a lélek földi sátorházából kibontakozva szárny­ra kél, hogy romolhatatlanságba öltöz­zék. Légy áldott Istenünk, hogy a Te nagy irgalmasságod szerint újonnan szültél minket élő reménységre Jézus Krisztusnak a háláiból való feltámadása által. Légy áldott, hogy a ravatalok mellett nem kell úgy gyászolnunk és bánkódnunk többé, mint akiknek re­ménységük nincsen. Ür Jézus Krisztus, hálával és dicsé­rettel állunk oda lélekben nyitott sírod mellé. Te erősebb voltál a halálnál: megtörted hatalmát s világosságra hoz­tad az életet és halhatatlanságot; és zsengéjük lettél azoknak akik elalud­tak. A koporsó nem rémit már borzal­mával, mert példádból látjuk, hogy a sír csak sötét kapuja az örök fényességnek; s ha elveszítjük s kedveseinket, a hus- vét azt hirdeti, hogy a válásra lesz egy­kor boldog viszontlátás. És ha nekünk kell majd a sír ágyára Hajtani fejünket, felemel és megvigasztal ígéreted, hogy aki Tebenned hisz, ha méghál is, él. Ha­lált győző Vitéz, mi hiszünk Benned: adj nekünk örök életét. Jöjj, költözz be szívünkbe, hogy a bűn halálából Veled és Általad új életre kelvén már itt alant is bizodalmas hittel és diadalmas öröm­mel vallhassuk: Élek többé nem én, ha­nem él én bennem a Krisztus. Ámen. Van-e hús vétünk? Az nem kérdés, hogy Krisztus fel­támadott-e? Az a kérdés, meglátszik-e rajtunk, hogy feltámadott és él? Kísértéseink harcában hogyan visel­kedünk? Ugy-e, mint akik egyedül vív­ják a reménytelen küzdelmet, vagy úgy, mint akiknek van élő Krisztusuk, akinek erejéhez odamenekedhetünk? Szenvedéseinkben, hogyan viselke­ERZSIKE: Apám, ne menj, én féltelek. Rossz sejtelmek gyötörnek. WITTNYÉDY: Ti asszonyok, csak ilyenek vagytok. Mit féltek? Ha Isten akarja, itt előttetek is összeesem. S ha ő ol­talmaz, a pokol tüzein is áthaladok. ZSIGA: Édes apám, a kis csikót Nezsiderből elhozza ám magával. WITTNYÉDY: Jól van, Zsiga, te nem rettegsz, te vagy: apád fia.(Megcsókolja s utána Erzsikét, Pált, Armprusztert is.) Isten veletek, gyermekeim. ANDRÁSSY: Együtt imádkozunk érted a gyermekeiddel. WITTNYÉDY: Isten kezében vagyunk. És ha elbuknám is, fiam és ti lesztek utódaim. Áldozzatok Zrínyi Miklós emlé­kének. Kérjétek a Jehovát, hogy hozzá hasonló hőst támasz- szón a hazának. Árva várában Thököly mellett serdül az Imre gyerek. Arra tekintsetek. Isten megáldjon, gyermekeim, ba­rátim. (El. Szabiik félve utána sompolyog. Családja és barátai kikisérik.) ANDRÁSSY (utána kiáltva): Az ég áldjon, vezéreljen! Látlak-e még valaha? (Függöny.) Második kép. Történik négy nappal később. A színhely ugyanaz, Wittnyédy szobája. 11. JELENET. Pál, Erzsiké, Armpruszter, Z.siga, Fatime. (Bú­san ülnek együtt. Pál nyugtalanul jár fel s alá.) ERZSIKÉ: Ugy-e, Palkó, miért engedted elutazni apán­kat? Te vagy a férfi, te tartottad volna itthon. PÁL: Lehet is ám a mi apánkkal beszélni. Akarata mint a szikla. Ha útja van, süket minden szófa. ERZSIKÉ: Apánk minket nem is szeret. PÁL: Ne vétkezz. Szeretete csak elrejtőzik a.honfi gon­dok felhői mögé, de újra kisüt. Országos, nagy ügyek ragad ták el körünkből. De ha végzett, ismét megtér. Bizzunk a jó Istenben. ERZSIKÉ: Lépteket hallok. Oh szent Isten, ő volna-e, édes apánk? 12. JELENET. Előbbiek és Nágel biró. ERZSIKÉ: Biró uram, mi nálunk? Rossz jel ez. Mondja csak mi baj érte apánkat? NÁGEL: Jó napot asszonyom. Jó napot fiatal uraim. PÁL és ARMPRUSZTER (kérdőleg tekint Nág'elre.) NÁGEL: Ne ütközzenek meg. Magam akartam eljönni. Én és a tanács elégtétellel tartozunk keltnetek házának. Édes- atyjok keményen támadt engem. Én is a város ellenségét lát­tam benne. De tévedtem. Nádasdyval a dézsma miatt folyt hosszú peres ügyünket tanúskodásával és közbenjárásával megnyertük s ez arról győzött meg, hogy Wittnyédy uram városunknak is hű polgára és jó barátja. PÁL: Szóval, hát nyertek' ismét, biró úr, pert nyertek? No mi elveszítettük nemcsak a pert, hanem, úgy látszik, az apánkat is és mindent, mi a miénk Volt. NÁGEL: Bocsássanak meg, kérem. Feledjük el, ami tör­tént. Jegyzőkönyvileg szavazunk atyjoknak elégtételt. S ha valami bajok lesz, számítsanak a város hálájára. PÁL: Köszönjük, biró uram. Egy kissé bizony későn jött a barátság. NÁGEL: Mert hát, — talán nem is volna szabad előre el­mondanom, de barátságból mégis megteszem, —, gyors hír­nökkel királyi rendeletet küldtek Becsből és... De "már jön­nek is a hivatalos emberek. Isten megáldja mindnyájukat. Számíthatnak atyai jóakaratunkra. (El.) PÁL: Mikor az ellenség ily hirtelen baráttá vedlik, an­nak nagy áldozat lesz az ára. Nem örülök én ennek. (Folytatjuk.)

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom