Harangszó, 1937

1937-02-28 / 9. szám

66. HARANGSZÓ mondott. Szóval és tollal nem lankadó buzgósággal küzdött ezért a célért s a harc nem maradt eredménytelen. Olyan életpályát futott meg, ame­lyen sok virág termett a számára. Szün­telenül felfelé iveit az életútja. A papból püspök, majd az egyetemes egyház lel­készelnöke lett. Elnyerte a kormányzó elismerését, az I. osztályú érdemrendet, titkos tanácsosi méltóságot. Hivatalá­nál fogva tagja volt a magyar felső­háznak. Polgártársai úgy a városi, miut a megyei életben kitüntették elismeré­sükkel és tiszteletükkel. A múlt év folya­mán lezajlott jubileumi ünnepségről részletesen beszámoltunk. A hatalmas, erőteljes szervezet még számos esztendőt Ígért. Az utóbbi időben azonban gyakrabban hallottunk betegeskedéséről. A korral együttjáró- nak véltük, lehanyatlására nem gondol­tunk, hiszen még néhány héttel ezelőtt ott ült a törvényhozó zsinat elnöki szé­kében és élénken vett részt annak ta­nácskozásaiban. Megdöbbenő volt a 19.-én szétfutó hír, amely halálát adta tudtuk Bizony igaz itt is a költő szava: elhervad a vi­rág, kidől a büszke cser, de még iga- zabb az Írás beszéde: térjetek vissza embernek fiai! (90. Zs.) Egy küzdelmes, szolgálatos élet­pálya ért véget, egy derült lélek'szállt el, egy összhangzatos családi élet omlott össze. A kortársaknak a feladata a mélta­tás, a történelemé a mérlegelés, az Iste­né a megítélés. Megindult szívvel állott meg kopor­sója mellett a nyíregyházi egyházköz­ség, az iskolák, az egyházkerület, az egyetemes egyház, ott volt a város, a megye, az ország. A zsúfolásig telt nagy templom nem volt képes befogadni a nagy tömeget, amelyben hangszórók közvetítették a templomban elhangzott beszédeket. Gyülekezeti ének után Paulik János liturgizált, majd Dr. Dómján Elek espe­res imádkozott. Az egyházi énekkar gyászéneke után D. Kapi Béla püspök lépett a szószékre és Pál apostol Timót- heushoz írott első levelének első része 15. és 17. verse alapján méltatta az el­költözött egyéniségét és szolgálatát. Az emberi élet könyvének három lapja a megbízatás, a szolgálat és a számadás. Erre a három lapra irta reá az elköltö­zött életét és megrajzolta az ember, a pásztor és a vezér arcát, amelyben az Isten kegyelme ragyogott s ez a kegye­lem veszi oltalmában az örökkévalóság­ban. Hálaadó imádságot mondva meg­áldotta a halottat és a gyülekezetét. Ének után az elhunyt pályatársa Paulik 1937. február 26. János búcsúztatta el a nyíregyházi egy­házközség intézményei nevében. Most dr. Karner Károly a teológia nevében mondott istenhozzádot a teológiai tu­dományok diszdoktorának. Végül Szo- hor Pál polgármester, Nyíregyháza városa közönségének gyászát tolmácsol­ta. Karének után Krecsák László kar­nagy orgonajátéka mellett indult ki a templomból a hatalmas menet s polgár­ság, az egyházhivek és az evangélikus iskolák növendékeinek a sorfala között haladt lassú léptekkel a temető felé, ahol a város által adományozott dísz­sírhelyen Duszik Lajos esperes imája és áldása után nyugovó helyére tették né­hai Geduly Henrik püspököt. Mikor a múlt évben ünnepeltük, ott volt az ország, a kormány, az egyete­mes egyház, az egyházkerületek, a test­véregyház, az egyházak, a hadsereg, a megye, a város és sok társadalmi egye­sület képviselete. Akik az örömben ve­lünk éreztek, velünk éreztek a gyászban is, most is jelen voltak. Zúgtak a nyíregyházi templomunk harangjai s velük együtt kondultak az egyházkerület egyházközségeinek összes harangjai. A harangok bánatos szava belevágott a szivekbe, könnyet fakasz­tott a szemekben és imádságot ébresz­tett a lelkekben. Akinek az utolsó sza­vai azok voltak: „tele van a szivem Zrínyi prókátora. is Történeti színmű, négy felvonásban. Egykorú dalokkal. Irta: Payr Sándor. Zenei részét zongorára és énekhangra al­kalmazta és saját szerzeményeivel is kibővítette: Kapi Gyula. WITTNYÉDY: Célunk az, hogy megijesszük Ausztriát. Lesz zavar Bécsben, ha eltűnik a császár és nem tudják hová. Mi pedig közrevesszük ő felségét, felvilágosítjuk, kedvét ke­ressük. És nem bocsátjuk el, mig idegen tanácsosait el nem űzi s a magyar alkotmányt nem biztosítja. PETRÖCZY: Szóval a tusakodó Jákobbal mondjuk el mi is: nem bocsátlak el, mig meg nem áldasz. WITTNYÉDY: Meggyőzzük róla és a história még meg­tanítja az uralkodó házat, hogy sem a spanyol, sem a szláv, sem más nemzetiségben nem bizhatik; de ha esküjét meg­tartja, a magyar életét, vérét adja királyáért. BETHLEN: Szent igazság. De a leckét kegyetlennek és kivihetetlennek tartom. PETRÓCZY: Bátraké a szerencse. Más út nem nyílik. A végsőhöz nyúlunk. Zsigmond király okult a fogságából s mikor kiszabadult, megbocsátott. WITTNYÉDY: Késő minden okoskodás. Itt tenni kell. Hazánk végső veszedelemre jutott, nem lehet már válogatnunk ciz eszközökben. BETHLEN: Ha bcsületben nem élhetünk, hát haljunk meg. Én is velük megyek. 11. JELENET. Előbbiek. Metzger, Pauer, Krámer. WITTNYÉDY: Hát kelmetek hogy kerülnek ide? METZGER: Nágel biró ur is feljővén a királyi menyeg­zőre, mivel Wittnyédy uramat otthon már egy hónapja nem találjuk, ide hoztuk Lipót király rendeletét, mely meghagyja, hogy házát és szoléit eladván, hagyja el a várost. Különben a város fogja nevezett ingatlanokat kisajátítani. WITTNYÉDY: Hálátlan ebek, hát itt is rám találtok. Nágli Poldi nekem, nemes embernek otthon sem parancsol, még kevésbbé itt, idegen országban. Magam is a király elé megyek, magam végzem vele a dolgomat. Mondjátok meg uratoknak. Mehettek. METZGER: Ám lássa meg Wittnyédy uram. (Krámerrel és Pauerrel el.) BETHLEN: Hogy találtak ide ezek, bátyám? WITTNYÉDY: Hát nem az imént szagolt ide Szabiik, Nágel besúgója. Utánam szimatolnak ezek, ha világ végére bujdosnám is. De most aztán dologra. Zrínyit, Wesselényit kell requirálnom a huszárokért. 12. JELENET. Előbbiek. Pál és Armpruszter. PÁL (apja nyakába borul): Csakhogy végre megtaláltuk édes apám. WITTNYÉDY: Hát titeket mi hoz ide? ARMPRUSZTER: Pozsonyból jövünk, Erzsiké küld, édes apánk. Fiacskánk született. WITTNYÉDY: Fiatalok? Áldásom reá. Hát azután tud-e jól magyarul? ARMPRUSZTER: De mire gondol apánk? Hiszen csak most jött a világra! WITTNYÉDY: Vagy mit is beszélek. Tudod, fiam, más is fő a fejemben. És attól a német várostól féltem az én uno­kámat. Hát Erzsiké hogyan van Pozsonyban? ARMPRUSZTER. Sokat aggódik édes apánk miatt. Azon érem sokszor, hogy titkon sir. Különös álmai vannak. WITTNYÉDY: Hát hiszen nekem is vannak.A napok, melyekben élünk gonoszak. De az Isten majd mindent jóra fordít. Hát Palkó, te is itt vagy? Mi hirt hoztál? PÁL: Semmi jót apám! A városban üldöznek’bennünket. Az egyik városi szolga jön, a másik megy. Hol a furmender, hol a kontraskriba tudakolja apámat. WITTNYÉDY: Azt tudom. Itt is voltak a jó madarak. Ne féljetek. PÁL: Aztán a Zsiga gyerekkel is sok a bajunk. Árva, mint az ágról szakadt. Se anyja, se apja. Az a házi preceptor bizony nem anyja. Sokszor sír a gyerek és tízszer is kérdi na­ponta: mikor jön meg édes apánk. WITTNYÉDY (sóhajtva): Igaz, hiszen kis fiam, házam, családom is volna nekem! No csak nyugtassátok meg a gye­reket. Kardot, puskát viszek neki. Amint lehet, haza megyek. (Félre.) De Iátom-e én valaha a gyermekemet! PÁL: Csak jöjjön is ám, édes apánk. Hisz a király sem kívánhatja, hogy az ország dolgáért veszni hagyja a maga gyerekét. WITTNYÉDY: A király azt nem kívánja, már az bizo­nyos... Ugy-e mennyi nép van Bécsben! Láttad-e az olaszo­kat, spanyolokat? PÁL: Azokat nem láttam, hanem sok itt a magyar is. Nekem ez nem tetszik. Mit keres ott annyi magyar? WITTNYÉDY: No majd megmondják ők maguk is. Ide jönnek. Tele velük ez a vendégfogodó. De nekem dolgom van. (Menni készül.) (Folytatjuk.)

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom