Harangszó, 1937
1937-08-22 / 34. szám
27Ó. HAftAMGSZÓ 1937. augusztus 22. faluból, ahol lábra kapott, akárcsak az akácerdőt a földből, ahol egyszer gyökeret vert. De nem lehetetlen, csak jó mélyen le kell ásni és alapos munkát kell végezni. Amire emberi erő képtelen azt elvégzi az isteni kegyelem. (Róm. 5, 20.) Isten igéje az újonnan született embernek ezt a parancsot adja: „Aki lopott, többé ne lopjon!“ (Efez. 4, 28.) Meg lehet szokni, hogy egy gombostűt vagy egy gyufaszálat sem tulajdonitsz el abból, ami nem a tiéd vagy amit nem adtak neked. Isten igéje világosan mondja, hogy a tolvajok nem öröklik isten országát (I. Kor. 6, 10.), az ítéletben pedig kárhozat lesz sorsuk azoknak, akik meg nem tértek lopásaikból. (Jel. 9, 21.) De a lopásnak sok válfaja van, amelyeknek nem mindegyikét szokták az emberek lopás számba venni. Leggyakoribbak: a sikkasztás, orgazdaság, csalás és uzsora. Sikkasztó az, aki a neki kezelésre átadott pénzből elvesz. A hűtlen pénztárkezelés filléreknél kezdődik, pengőknél folytatódik és a íegyházban fejeződik be. De ez még a jobbik eset. Számtalanszor csak az öngyilkosságban lel a sikkasztó kivezető utat. Surgoth miniszteri főtisztviselő Balatonból kifogott hullája örök, elrettentő példa lehetne a Niagara felé úszó, alvó hajósok számára!!! Orgazda az, aki maga nem lop ugyan, de a tolvajjal összejátszik s a lopott jószágot eldugja. Isten törvénye szerint ez is lopás s a világi törvény nagyon helyesen az orgazdát is szigorú büntetéssel sújtja. Sokan lelkiismeretfurdalás nélkül követnek el csalásokat és nem tudják, hogy az is lopásszámba megy. Lop az a kereskedő, aki a pamutruhát gyapjúként adja el, vagy a papírbugyelárist bőr gyanánt árusítja. Luther óv a „hamis árutól“ és a „csalástól.“ Amelyik gazdasszony a tejfölbe egynegyed rész aludttejet vagy lisztet kever, az a tejföl árának egynegyed részét lopta. Hányszor tesznek idegen borjút meddő tehén alá és eladják a vásáron, mintha jó fejős tehén volna! Elfojtják a kehes ló köhögését és egészséges állatként kínálják. A szomszéd földjéből el-elszántnak egy-egy barázdát, a határkövet pedig odébbteszik. Uzsora az a bűn, mikor valaki túlmagas kamatot présel ki adósából. Azt mondod, nem öltem, nem loptam, nincs bűnöm! Talán nem vitted el a szomszéd libáját és nem szedted le más gyümölcsfájának a termését. De nem öntöttél e vizet a tejbe? Nem adtad e el áron felül a silány árut? Nem tapostattad e el állataiddal a szomszéd kertjét? Visszaadtad e a talált tárgyat, vagy csak hosszú használat után szolgáltattad be? Apró tartozásaidat vissza fizetted-e? Nem adtál e szolgádnak érdemén aluli fizetést? Ez mind lopás az Isten szemében! Az ótestamentom nem mutatja meg olyan kirívóan ezeket a bűnöket, de az újtestamentom megmutatja. A szentírást nem olvasó embernek durva marad a lelkiismerete, akár csak a mázsáló mérlég, amelyen csak kilókig lehet pontosan mérni. Az ótestamentomot olvasó embernek már finomodik az ítélőképessége, mint ahogy a boltos dekányi pontossággal mér üzleti mérlegén. Krisztus törvényének, az újtestamentomnak az olvasása úgy kifínomítja lelkiismeretedet, mint amilyen finom mérő eszköz a patikus mérlege, amely a grammnak századrészét is pontosan leméri. A lopásnak ugyanis vannak a felsoroltaknál még finomabb árnyalatai is; az úgynevezett szellemi lopások. Nem hallgattál e ki beszélgetéseket? Beváltottad e ígéreteidet? Nem vontad e el Istentől a dicsőséget, holott egyedül Istené a dicsőség!? Henyéléseddel nem lettél e naplopóvá? (II. Thess. 3, 10.) Mondd csak, Testvérem, igazán nem loptál te?! Bizony összetör az Isten törvénye és te is, én is nem Óh, te Jóska! Elbeszélés. Irta: Cslte Károly. 12 X. Az egyik kérő. A mosolygós kékszeinű, szőke biró Juliska ünnepnapi ruháit vasalta dalolva a pitvarban, hirtelen mellette termett Benkő Ferkó a szomszédból. — Te, Julis! Ma délelőtt itt volt nálatok az a zsivány- szemü rendőr. — Itt ám, — mosolygott Juliska a legényre, — meg a bajusztalan is. Tán félsz tőlük? — Féljen az, akinek van oka félni. Nekem nincs. — Mi a bajod akkor velük? — Az, hogy szembe mosolyogtál vele itt a pitvarban. Láttalak a kerítésünk mellől. — Lehet, hogy úgy volt, mert nem sirás a természetem. — Tudom. Éppen olyan bolondozó, tréfálkozó vagy, mint apád. — Nem tetszem úgy?! Tekintett Juliska még ragyogóbb mosollyal a legényre. — Dehogynem tetszel! Az a bajom, hogy igen is tetszel. Csak azt nem szeretem, hogy mindenkire mosolyogsz. — Miért nem parancsolsz a napnak, hogy csak reád süssön? Nos? — Az más. A napot azért teremtette az Isten, s olyanra formálta, hogy mindenkire süssön. Tudod? — Tudom, tudom. Engem is olyanra teremtett az Isten, hogy mindenkire mosolyogjak. Azért senkinek sem lehet az ellen kifogása. — Van nekem, lesz nekem mindig ,.. — Lesz?! A hatalmas termetű, délceg legény erre olyant ütött öklével a mellére, mint a kovács a nagy kalapáccsal az ülőre: — Hát kimondom, ha akarod, ki is kiabálom. Megkérlek apádtól. Épp' jött haza pipás Kiss Mihály tele kulacsokkal a szőlőhegyi pincéből. — Mi baj, Ferkó? Miért ütöd a melledet? — szólt a legényre. — Mihály bátyám! — állt a legény Kiss Mihály elé elszántan — ugye, nekem Ígérte Juliskát? — Nem emlékszem rá, öcsém, hogy neked olyasféle ígéretet tettem volna, — ingatta Mihály a fejét ravasz mosolygással. — Pedig emlékezhetik reá. Akkor Ígérte oda, mikor a szőlőhegyi pincéből hazafelé jöttünk s megölelgetett, fiamnak nevezett. — Álmodtad, Ferkó öcsém. — Nem álmodtam. Nekem Ígérte Juliskát! — Kérdés, hogyan Ígértem? — Feleségül ígérte. — Hja, öcséin, csak úgy, tréfából, sokaknak ígértem én már. — Az igaz ember egy dolgot csak egynek Ígérhet oda. — Fiam, odaadni csak egynek, de Ígérni sokaknak Ígérhetem a leányomat s azok mindannyiának örömet szerzek. És vannak olyanok is, akiknek a reménység több örömet ád, mint a teljesedés. — Jaj! Kend is olyan mint a leánya. De hát mondjon valamit, amivel megnyugtat. — Remélj, fiam, remélj! Gyér, be a szobába, igyál meg pár pohár bort s attól vagy józanabb leszel, vagy még kótya- gosabb, no!,,,,
