Harangszó, 1936

1936-03-15 / 12. szám

1936 március 15. HARANGSZÓ 91. Hítvalló gyülekezetét! Talán még emlékeznek kedves ol­vasóink azokra a sorokra, amelyek fe­lett egyik januári számunkban ez a fel­irat ékeskedett: ,,Hitvalló keresztyén­séget.“ A mondatok között már ott meg-megvillant egy sugár, mely a gyü­lekezetekre irányította szemünket. Ez alkalommal nem is akarunk másra néz­ni, egyedül a hitvalló gyülekezetekre. Berlinből írok. Nem Dél-Németor- szág valamelyik tartományából, ahol nagy területek evangélikus lakossága őrzi híven századról-századra, új meg új tüzekre gyújtva ősei hitét a lé- lek-eleven gyülekezetekben. Északon porosz területen vagyunk, ahol mindig jól tudtak masírozni, de ürességtől ásí­tottak a templomok. És ennek is a világ­városi közepében, ahol mint minden kő­rengetegben. kevés szó jut az Istennek s még kevesebb hallgatója akad. Az egyik legszebb városrészben két vasárnapon egymásután két nagy temp­lomot látogattam meg. Uj építésüek, csupa tágasság, az oltáron semmi más, csak egy óriási kereszt, padok helyett székek. Jóval az istentisztelet kezdete előtt már csak az emeleten, hátul kap­tam helyet. Hogyan, itt ennvi ember? Talán valami aranyszájú ember prédi­kál? Ó nem! Csendesen, szép szavak hí­jával, szónokiasság nélkül és kevés moz­dulattal prédikálják az evangéliumot. Kik hallgatják mégis? A hitvalló gyü­lekezet. De hát ez vasárnap volt, gondolom, amikor mégis mindenki ráér. Hanem az­tán meghívtak valahová három hétköz­napestére is, egy istentiszteleti sorozat­ra. Óriási templomba özönlik a nép. Hir­detve nem volt az újságok istentisztelet­rovatában. Személyes kapcsolatok révén vehet csak az ember tudomást róla. A környező gyülekezetekből is jönnek. Mindenki a saját lelkészétől kap kártyát, mely jogosít a belépésre. Félórával a kezdet előtt már nem jutottam helyhez. Egymás hátán szoronganak az emberek. A szószék-lépcső alja is tömve van. Az oltár is alig látszik ki a sokaságból. Idős és gyenge asszonyok ülnek a karzatok A ház, amelyben Luther meghalt. nőm kell érte, de hozok. Elfogyott az este, de hozok neked... Ezzel leül a kemence szélére s ölébe veszi Mihály szőke fejét. Simogatja, csókolgatja. Valami Natalia mellére ült s foj­togatja. Szeretett volna sírni s nem tudta miért. — Minek kellett a gyereket kihozni az intézetből? — kérdezi szemrehányóan Natalia. — Ott jó dolga van s nem éhezik. — Éhezzen, de mellettem legyen f... — Az intézetben legalább tanulna valamit s lenne belőle ember! — Mit, hogy még tanuljon valamit? — hörken fel az asz- szony. — Bár én is butaságban nőttem volna fel, hogy ne lát­nám a nyomorúságot. Mihály maradjon buta... pálinkával ita­tom, hogy ne fogjon rajta a betű... Csak egyet tudjon..., en­gem szeretni!... Ezzel magához ölelte a kis Mihályt, hogy belenyögött a fiú. Csókolta, hogy majd belefulladt. Natáliával forgott a viskó. Táncolt előtte az asztal s kapaszkodnia kellett, hogy el ne es­sék. Megrázzó erővel ékelték magukat leikébe élményei. Lám, az anyai, szeretet!... Nyálkás kukacnak hallotta mindig emle­getni, pedig hatalom, mely ölni képes. S fenséges ez a szeretet lenyüttségében is!... Hozzánvulhat-e ember, hogy összetépje? Olyan volt Natalia lelke, mint a háborgó vulkán. A bolseviz- musnak tana s a tapasztalatban felvillanó valóság bírókra kei­nek benne és gyúrják egymást, mint a tenger víztömegeit a beléje kapaszkodó vihar. Valami hazudik. A tan vagy ez az asszony!... Az asszony nem hazudhatik... Igazság hévül min­den szavában s kitörésében az őszinteség. Nem hazudik!... S ha mégis?... Alakoskodik... játssza szerepét a színpadon... igen, a régi világ leánya, játssza a valót s hazudik!... — Ezt a kölyköt magammal viszem... — mondja hirte­len előtörő dühvei Natalia. — Ezt a köfyket nem viszi el tőlem senki. Sem te. Sem a tanács. Sem a cseka. Nincs emberi hatalom, mely elvegye tőlem! — Én viszem el, te asszony!... falépcsőin, mert két álló óráig tart az összejövetel. S a 1500—1600 emberből álló gyülekezeten még mennyien kívül maradtak! Egy közeli (de nem a mi fo­galmaink szerint) templomban meg kel­lett párhuzamosan tartani az esti ünne­pélyeket, a két beszélő felváltva szólt mindkét helyen, hogy mindenki hallgat­hassa az evangéliumot. Még most is fü­lemben zúgnak a harsona-kar erős hang­jai, mely a gyülekezet énekét vezette, hiszen az orgona muzsikája elveszett volna mellette. De kik ezek? A hitvalló gyülekezet. Ez jobbmódú városnegyedben folyt le. De eljutottam azután egy ugyanilyen estére a munkásnegyedbe is. Itt még na­gyobb templom fogadott és még többen voltak benne. Elővigyázatosan korábban mentem s le is ülhettem — egy oszlop mögött. Nem lehet elég korán menni! Igv látni nem sokat láttam, de mindent hallottam. Az egyik beszéd 70 percig tartott, de senki sem hagyta el a helyét. És miiven kibeszélhetetlen élmény volt az, amikor az utolsó oltári imádság után a több mint 2000 hivő egyszerre fenn­hangon mondta el a Miatvánkot! Aztán jöttek kis tányérral gyűjteni a ..testvér­tanácsosok“, a mi presbitereink; mert mit végezhetett volna itt egy-két egy­házfi? Viszik a derék gyülekezetig veze­tők minden oldalról a gyülekezet áldoza­tát és leteszik az oltárra. Ugyan kik ezek itt a külső városban ilyen késő este? A hitvalló gyülekezet! Hogy milyen nagy az együvétartozás tudata ezek közt a gyülekezetek közt, azt mutatja, hogy nemrég, amikor az egyik prédikálási jogától felfüggesztett hitvalló lelkész ismét prédikálhatott, az egész városból csapatostól jöttek temp­lomába, pedig ez időbe, fáradságba és pénzbe kerül. Csaknem egy órával a — Soha!! — Hörgi az asszony kétségbeesett tiltako­zással. — Megőrültél!... Jövőjétől fosztod meg a fiadat!... — Az Istentől fosztják meg az intézetben, nem adom. Isten nélkül nincs élet. nincs jövő. hogy ezt nem tudod, te sze­rencsétlen leány!!... Inkább pusztuljon, minthogy Isten nélkül legyen! — Bolond vagy! — Te vagy a bolond! Még megtudod, ha anyává lettél. Imádkozni is megtanulsz még s rádver a bűntudat ökle, hogy a pok'ot látod megnyílni alattad. Natálián az undor vett erőt. Ima, Isten... pokol!!... Hová riem süllyedt az ember!!... Imádkozik s támaszkodik arra, aki nincs, fi..., az ember könyörög segítségért, kinek elméje előtt meghunyászkodva hever föld. víz tűz, az egész mindenség. Hová nem süllyedt az ember!? Ezért kel! felemelni!... Ezért jöttünk!! Nincs min tépeJődni!... Cselekedni kell. Ingerülten az ajtó felé rántja a kis Mihályt. Az asszony rácsap öklével, hogy ernyedten hanyatlik alá karja. Natáliából a düh lobban elő s taszigálja kifelé a fiút. Az asszony a konyhakést emeli Nata­sára. Ez elsikoltja magát s kiugrik az ajtón. Akkor fordul be Rujeff az udvarra. Ordít, mint a fenevad. Az asszony ijedt őrü­letében fiába vágja a kést, becsapja az ajtót,Végig önt mindent petróleummal s meggyujtja. Mire Rujeff odaér, lángban áll a szoba. Nincs segítség. Sűrű füst üli meg az udvart s pörkölt hús szaga terjeng a levegőben. Natalia ájuldoz. Rujeff karjába veszi s viszi az utcára, ördögi ábrázat rajzolódik képére. Vi­gyorog. Megelégedettség terpeszkedik kéjben vonagló szája körül Mintha csak a vad álmokban kergetett tervei megvaló­sulása feletti örömét élvezné. Háta mögött hamvad az unott múlt s karjai között a jövő élet dobogását érzi. Az égett hús­szag balzsamillatként kenődik végig idegein s nem lázadoz benne a vér, hogy családja megmentésére siessen. Kiölt belőle a bolsevizmus minden emberi érzést!. Az ösztönök űzik s ezek­nek vadulásában még a fiáról is megfeledkezik. (Folytatjuk.)

Next

/
Oldalképek
Tartalom