Harangszó, 1936

1936-05-10 / 20. szám

HARANG SZÓ 1936 május 10. 156, testvéreimmel elmentünk a csudálatosán szép Dudlesz-erdöbe virágot szedni. A fák alja csak úgy aranylott a tömérdek kankalintól, amit német testvéreim „Him- melschlüssel“-nek (égkulcsa) neveztek. Csudálkoztam ezen az elnevezé­sen, nem különben a falunkbeli Isten kulcsa elnevezésen is. Mind­egyikünk hatalmas csokrot sze­dett az istenadta szép virágból, még a kisöcsénknek, az otthon maradt Ferdinándnak is vittünk egyet. Ö már az utca végén várt ránk. Ö lépett először a szobába és repült csokrával a Mutter kar­jába: „Mutter! Himmelschlüs­sel!“ S az a hatgyermekes, törő­dött anya milyen boldog sikol­tással kapta karjába a selypítő kis gyermekét! Himmelschlüssel? Mein Kind! (Mennyország kulcsa? Gyerme­kem!) Hogyan ölelte, csókolta össze gyermekeit! Az ócska szek­rény tetején mindegyiknek a csokrát külön pohárba tette és gonddal ápolták, míg csak el nem hervadtak. Most, amikor visszaemlékszem erre a kis élményre, mint tanító és mint már szülő is — megértet­tem, hogy én akkor a mennyor­szágnak láttam egy darabját, aminek az ajtaját azok a virágok nyitották meg. Megérdemelték a nevüket: a mennyország kulcsai voltak. A leróhatatlan gyermeki adósság e kedves adóját — a vi­rágot —- a szülői és gyermeki szeretet bájos találkozása valósá­gos kulccsá avatta, amelyik meg­nyitotta az ég — a mennyország kapuját. Kedves Anyák! Ne múljék rajtatok, hogy az anyák napján gyermekeitek szeretettel nyuj­Sxlilök napján. • A negyedik parancsolat szüntelen előt­ted legyen. Ne feledd: szüleidnek mindig adósa maradsz. Ha száz évig étnek, sem adhatsz nekik annyit, amennyit ők adtak néked. Addig szeresd szüléidét, mig élnek. Nem tisztességes dolog, mikor valaki panaszos kenyéren tartja elöregedett szüleit, koporsójukra pedig kép­mutató gyásszal hullatja a könnyeit. Ne feledd: egyszer te is meg­öregszel. Biztosíts hát szüleidnek olyan öregséget, mint amilyent te szeretnél majd egykor magadnak. Kagawa. A nevét jól ismerik már olva­sóink. Japán jelenkori nagy apos­tola. Költő és igehirdető, újság­író és próféta, munkásvezér és tudós egy személyben. Most né­hány apróságot közlünk róla és vele kapcsolatban egyik legutób­bi írása alapján. *** Valaki megkérdezte tőle, hogy a japánon kívül hány nyelvet be­szél. A szerény Kagawa így fe­lelt: „Egyet sem. Csak utánozni próbálok néhányat“. * * „Négyszáz évvel ezelőtt a ró­mai katolikus Xavier Ferenc hir­dette japán földön először a ke- resztyénséget. Szép munkát vég­zett. Sajnos, azonban utódai lá­zadást szítottak a japán kormány ellen s ezzel anyit ártottak az evangéliom ügyének, hogy azt még most is érezzük. Egyik ja­tandó virágszálai is ilyen mennyország- nyitogató kulcsokká váljanak! Ne múl­jék rajtatok, hiszen Krisztus Urunk is azt mondotta a gyermekekről, hogy ilyeneké az Isten országa. R. S. Csak a keze látszik s az egy gyermeket tart. Jó magasra. Ö maga látatlan marad. Számára csak egy fontos : hogy gyermeke emelkedjék — magasra, boldogan. íme. Ilyenek as édesanyák. A csoda. Irta: dr. Schlitt Gyula. 16 Ezzel elkeseredett pillantást dobott vissza a szobába s kiment. Rujeff érezte e pillanatban, hogy a szovjetban sincs egyenlőség. Ott is az egyik rész parancsol, a másik rész enge­delmeskedik. Ö most például engedelmeskedik, de szó nélkül engedelmeskedik. S így kell lennie. Furcsa is volna, ha például ö akarna Alexnek parancsolni. Nevetséges lenne. Hogy akarna ö Natáliának életirányokat előírni. E gondolatnál elszégyelte magát. Igazoltnak érezte, hogy ö az alárendelt. — Nagyszerű voltál, Natalia, az este —• kiált fel Alex —, szeretnélek megcsókolni. Tüneményes volt a szereplésed... Alex keze közé vette Natalia forró arcát s úgy nézte kö­zelről. — S te csodálkozol ezen, Alex? Ilyen emberek között nem lehet más lenni. Hol szellem sugárzik a szemekből, ott nem lehetünk ügyetlenek és ostobák. — Szívemből beszélsz, Natalia, én is így éreztem, a lehe­tetlent is megoldottam volna ma este. — Lehelletükben szeretet, szavukban ennek felkínálása lüktetett s felolvadtam, Alex. Felolvadtam. A gyűlöletbe már­tott szív szeretet után vágyódik és kezeket keres, melyek fe­léje nyúlnak. S úgy éreztem, megtaláltam ezeket a kezeket... Olyasfélét érzek, mint még soha... Ez érzésem, valami a bol­dogságból... — Én úgy voltam, mintha ma este éreztem volna meg legelőször az élet lényegét. Ez pedig a szabadság s mi, Nata­lia, rabok vagyunk, rabok s ezer kötéllel vagyunk megkötözve. Láttam egy világot, melyben nincs terror, nincs aggodalom és nyugtalanság. Szabadon csapong a gondolat, a szó. Egy pilla­natig se gondoltam arra, hogy kémek vagyunk s fenyeget a le- tsrtóztstss — Ide kellett jönnöm, hogy megtudjam., mi a biztonság. — Az az érzésem, hogy nem is vagyunk idegenek Párisban 1 — Alex, mi haza jöttünk... Csak súgva merte ezt mondani s egészen közel hajolt Alexhez. Alex gyönyörködve nézte ezt a szép arcot, mely naiv ártatlanságában olyan közel volt hozzá, hogy érezte a belőle áradó meleget. S ez a csodálatos leány, ki egy mosolyával tö­megeket hozott mozgásba az este, forró közelségével még a szivét sem dobogtatta hevesebb lüktetésre. Ugyanígy volt Na­talia is. Alex kézszorításában nem érezett soha mást, mint em­bertársának önzetlen szeretetét, Nem a szerelmes férfi közele­dését látta ragaszkodásában, hanem a jóbarátnak szolgálni kész odaadását. — Cseppnyi gyűlöletet se éreztem bárkivel szemben, —• súgja Alex még halkabban. — Szégyeltem magam, hogy re­volvert hordok. Nyomta a lelkiismeretemet, mint valami sú­lyos kő. — Moszkvában — mondja Natalia — azt hallottuk, hogy nincs lelkiismeret s ez csak a burzsoázia nevelésének termel- vénye, mivel megfékezik a nyomor lázadását s biztosítja hatal­mát az uralmon levő osztály. Pedig van lelkiismeret benevelés nélkül is. Magamon tapasztalom. Vannak furdalásaim, hogy a bőrömből szeretnék kimászni!... — Nem vérezném be kezemet én sem!... — Akkor mit akarunk itt, Alex? — Majd Rujeff!... — Hát azt hiszed, hogy ennek a vadállatnak kezére ját­szom Lohet? — Pedig visszavonulás nincs, Natalia. Rajtunk tartja kezét Biri'tow s a legkisebb gyanúra int... s tudod, mit jelent ez?...

Next

/
Oldalképek
Tartalom