Harangszó, 1936

1936-01-05 / 2. szám

1936 január 5. HARANOSZÓ 11 söbb keveset beszélt római útja művészi emlékeiről, egyesek arra következtettek, hogy Luthernak nem volt érzéke a szép iránt. Az bizonyos, hogy Luther sohasem akart müyés? lenni. Egészen más volt az ö élethi­vatása. És mégis művész volt. Egy helyen beszél az olasz fes­tők jó ábrázoló készségéről s a holland festői iskola színgaz­daságáról. Meg volt benne a művészi alkotáshoz szükséges éles megfigyelőképesség. Egv olasz kórházat 21 év múlva is színesen és elevenen le tud ír­ni. Meg volt benne a művészi elképzelés képessége is. Maga mondja, hogv ha Jézusra gon­dol. azonnal megelevenedik előtte az egész keresztrefeszí- tési jelenet s ha Pál apostolra gondol, azonnal olyan vékony, sovány alakot lát maea^elö+t, mint Melanchton Fiilöp. De mindennél többet bizonyít az, hogy mennyire szerette a szé­pet. Szerette a szépet a t e r- mészet világában. Órákig el tud gyönyörködni az ég bol­tozatában, a ringó gabonatáb­lában, a szorgoskodó méhecs­kében, az éneklő, vagy fészket rakó madárban. A lipcsei vita alkalmával, mikor ádáz ellenfe­lével. Eck Jánossal idegőrlő, izgalmas szellemcsatáját vívja, Luther virágot tartott a kezé­ben s azt többször gyönyör­egy helyen: „Hol van az a festő és patikárius, aki annyi színt és illatot tudna kitalálni, mint amennyivel a gazdag Isten te­remtő keze szórta tele a világot?“ Szerette a szépet a mű­vészi alkotások vilá­gában is. Oktalan rombolás­nak tartotta a templomok ékességének leszaggatását. Mértne legyén szép és művé­szileg is ékes annak az Isten­nek háza, aki a virágos mező­kön és a pompás erdőkben minden székesegyháznál gyö­nyörűbb templomot alkotott magának?! A képek és szob­rok ellen sem volt kifogása, csak imádás tárgyát ne képez­zék azok. Maga is szerette, ha szobája falán ott függött a Mária-kép a gyermek Jézussal. A hívők jól teszik — mondot­ta —■ ha keresztyén képekkel díszítik szobáikat. Bibliafordí­tása és kiskátéja számára ma­ga is rajzoltatott művészi ké­peket. Luther művésze a szé­li a k. Valaki azt írta róla, hogy beszédei félig nyert csaták voltak. Kiváló szónok, aki a beszéd erejével régen berozs­dásodott lélekajtókat is ki tu­dott nyitogatni. Hatalmas sza­va oly erővel tudta megszólal­tatni az Isten igéjét, hogy szó­széke alatt megrendülve, majd belső ujongással álltak az em­berek, egyetemi előadó-asztala körül áttüzesedett lélekkel to­longott az ifjúság és a vitat­kozások termeiben vackaiba hunyászkodott vissza az ellen­ség. Luther művészé az Írásnak. Luther irodalmi ködve megszagolta. Boldog, ha kertjében néhány órát eltöltve megfürdetheti lelkét a termé­szet szépségében. Büszkén mutogatja virágzó narancs- és fügefáit, meg a haragos-zöld babérbokrokat. A természet szépségeitől megittasodott lé­lek lelkesültségével mondja Luther egyik leggyakoribb arcképe. 6. JELENET. Kálmán. KÁLMÁN (pár percig tartó elmerengés után): De ártat­lan gyermeket megvakítani!... Lehet-e ennél gonoszabb tett?... fUira elmereng.) Mit érezhetett, mikor a hóhér megragadta!!... Talán éppen a kedves játékai közül erőszakosan hurcolta el... (Újra elmereng.) Mit érezhetett amikor megtudta, hogy az én parancsomra vakítják meg?... Bizonyára nem tudta megérteni, hogy miért... Hiszen nem követett el ellenem semmi rosszat, velem soha semmi dolga nem lehetett... (Mereng.) Bizonyára sírt. könyörgött a hóhérnak hogy ne bántsa... kiáltozott két­ségbeesve: anyám... anyám!!! Azután már csak annyit érzett, hogy ő a királyi sarj, szemeitől megfosztva a legkoldusabb kol­dussá lett... Ezt én elviselni nem bírom, ezt elviselni nem le­het...Az a két szemüreg mered rám a könyv minden betűjéből, nem olvashatok... Elfordítom a fejemet a saiát fiam látásától, mert ott is csak a vak Bélát látom... Menekülök ki az éjsza­kába, de hiába, a csillagok az égen csupa kivájt gyermeksze­mek. Oh irgalmas Úristen, irgalmazz nékem! 7. JELENET. Kálmán, Lőrinc érsek. LŐRINC ÉRSEK: Ugye, már jobban vagy. felség? KÁLMÁN: A fejem... a fejem... Mondd bűnös vagyok én? LŐRINC ÉRSEK: Miért kérded, felség? KÁLMÁN: A kis Béla... tudod? LŐRINC ÉRSEK: Ne gondolj rá.. Ha megvoltak okaid a szemfosztó ítéletre, miért volnál azért bűnös? Egyébként min­den ember bűnös. Krisztus azért született, szenvedet és halt, hogy az embert bűneitől megváltsa. Ah! Jézus Krisztus! Ez a név eget és földet jelent... mennyi hit, mennyi szeretet és vi­gasz van ebben a névben és megváltás és örök üdvösség... KÁLMÁN: Engem is megváltott bűneimtől? LŐRINC ÉRSEK: Nemcsak téged, hanem az egész vilá­got is. KÁLMÁN: De én igen nagyot vétkeztem. LŐRINC ÉRSEK: Isten minden megtérő bűnösnek meg­bocsát. KÁLMÁN: De nekem nem bocsát meg, mert én ártatlant büntettem. LŐRINC ÉRSEK: Az én templomomban a bűnösök ezrei járulnak elém és miután töredelmesen meggyóntak, feloldozom őket bűneik alól. KÁLMÁN: Oh Lőrinc, gyónni... gvónni akarok én is. LŐRINC ÉRSEK: Legyen meg. Most mindjárt itt, mert minden hely templom, ahol imádkoznak, kétszeresen az, ahol gyónnak is. Térdeli le felség! KÁLMÁN: (Letérdel, imára kulcsolja kezeit, könnyes szemmel néz föl az előtte álló érsekre.) LŐRINC ÉRSEK: Mondd utánam a gyónó imádságot, fel­ség! „Szűz Mária mennyország királynéja!“ KÁLMÁN (utána mondja): „Szűz Mária, mennyország királynéja“. LŐRINC ÉRSEK: „Bűnbánó, töredelmes szívvel vallom, hogy nagy bűnt követtem el“. KÁLMÁN (utána mondja): „Bűnbánó, töredelmes szívvel vallom, hogy nagy bűnt követtem el“. LŐRINC ÉRSEK: „Könyörögj érettem, hogy megbocsás­son nekem az Isten. Ámen..“ LŐRINC ÉRSEK: Kelj fel, felség, az Isten megbocsátotta a te bűneidet. (El.) KÁLMÁN (járkál, töpreng): Elment... szent férfiú... meg­gyóntam... de... de feltámasztottam-e a halott Bélát és vissza- odtam-e a látását?! Oh szűz Mária, Isten anyja, én mégis csak bűnös vagyok... (Folytatjuk.)

Next

/
Oldalképek
Tartalom