Harangszó, 1935
1935-08-18 / 34. szám
1935 augusztus 18. HARANGSZÓ 279. Pilsudszki-domb. Elgondolkodva néztem az új Lengyel- ország legnagyobb államférfiénak s megalkotójának üvegezett koporsóban nyugvó alakját — Krakóban. Pilsudszki marsai alszik. Elérte azt, amire szíve annyira vágyódott. Látta a független nagy Lengyelország feltámadását. Sápadt arcán nem látszik meg a sok szenvedés: szibériai száműzetés, lengyel légiók élén való világháborúi küzdelmek, német internálás, orosz-szovjet elleni véres függetlenségi harcok! Nagy lelkének nyomaival mindenütt találkoztunk Lengyelországban: a spalai cserkésztábor minden megmozdulása az ö emlékétől visszhangzott. Az újjáépült Varsó az ő nevét dicsérte. A lengyel tengerparton Gdyniá- ban — amely tíz év előtt még 20—25 rongyos halászkunyhóból állott csupán, ma már hatalmas, modern világváros s hatalmas tengeri kikötő — a tenger hullámai Pilsudszki nevét suttogják, harsogják. A lembergi temetőben lévő hatalmas emlékmű sorozat az ő harcait, alkotásait örökíti meg. Mindenfelé, mindenütt ott volt Pilsudszki, ahol alkotni, teremteni kellett! A Mindenható akkor adta őt Lengyelországnak, amikor a legnagyobb szükség volt reá! Krakkóban kedves emléket emel számára szeretett népe: az u. n. Pilsudszki-dombot. Megható volt nézni, amint a hálás lengyel nép az ország legtávolabbi sarkából is eljön, megjelenik az u. n. Pilsudszki- dombnál s egy-egy talicska földet tói fel a doni tetejére. Egymás mellett nyikorog a fényes előkelőség és az utcasarki koldus talicskája. Vannak, akik erőteljes nekilendüléssel viszik fel a talicska földjüket a dombra, de vannak előrehaladott korúak, betegek, akiket kocsin szállítanak ki a domb lábához, támogatva kísérnek a talicskához, de ott aztán saját erejükkel igyekeznek áldozni a nagy nemzeti hős emlékének s verejtékezve, végső erejük összeszedésével tolják a talicskát a dombra. Pilsudszki marsai egy életen át verejtékezett, szenvedett, amíg független Lengyelország földjét összehordja a három megszálló országból — megérdemli nemzetének minden fiától, leányától, hogy legalább egy- egy talicska földet vigyen az emlékét, lelki nagyságát hirdető dombra. A magyar cserkészek is áldoztak a lengyel nép nagy fiának emlékénél s gróf Teleky föcserkésztöl kezdve a kis cserkész fiúig felvitte a maga talicska földjét minden cserkész a nemzeti hős rohamosan emelkedő dombjára. A magyar emlékdombok. Ilyenek is vannak a nagy Lengyel- országban. Dicsőséget, a magyarok dicsőségét hirdetik azok is, de emelésüket magyar özvegyek és magyar árvák siratják. A magyar hősi temetőkre gondolok, amelyek széjjel a nagy lengyel földön mindenütt találhatók. Spalai táborunk tőszomszédságában is volt egy ilyen magyar emlékdombokat magában rejtő temető. A thomasovi harcok hőseit hordták ide össze. A lengyel katonaság által szépen gondozott, icőkeresztekkei ellátott hősi temető nem egy magyar özvegy és árva fájdalmát rejtegeti. Ber- náth Györgyök, Szabó Dánielek, Keresztesi Albertek, Hegedűs Jánosok és más magyar hősök alusszák itt álmukat. Megható látvány volt a sok egyforma sír között az egyik, amelyiken cserépben piros szegfű nyílott: a hűséges hitves nyíló virága eleven bizonyíték, hogy a hős emléke még él néhány zokogó szívben. A hősi temető közepén terméskövekből kirakott emlékmű áll, amely előtt a földön sötétebb kövekből kirakva a legnagyobb lengyel érdemkereszt ékeskedik. Akiknek a mellére már nem tűzhették fel ezt az érdemrendet, odahelyezték temetőjükbe. „Miatyánk" elmondásával, a magyar himnusz s a magyar Hiszekegy eléneklésével áldoztunk a thomasovi harcok hőseinek sírjánál. Felkerestük a magyar emlékdombokat a világháborúban közismertté vált Prze- myslben is. Az állomáson meghatódva néztem az evang. leánymisszió német szövegezésű művészi plakátját, amely egy ijedt arcú leányt ábrázol, miközben a halálfejes pók gonosz vigyorgással szövi köréje hálóját. Hosszú hónapokon keresztül a borzalmas halál szövögette itt diadallal hálóját. Háromezer magvar katonát magában rejtő tömegsírról hoztam magammal egy marék földet s néhány szál vadvirágot, amelyet az ismeretlen magyar hősök sírjára maga a Mindenható ültetett el. Koszorúnkat elhelyeztük a hősi temetőben: a hús árva- lányhajat —■ mert ebből állott koszorúnk, azonnal eláztatta a szakadó eső. De mi volt ez az eső ahhoz a szakadó záporhoz képest, amely a magvar anvák, özvegyek, árvák szemeiből hullott, amikor meghallották hozzátartozójuk hősi halálát! Pedig ilyen hősi temető magában Przemyslban nem is egy van! Lemberg- ben, a hősi temetőben szintén elhelyeztük árvalányhajból font koszorúnkat. Szomorúan néztem a bús árvalányhajra: vájjon terem-e a magyar róna annyi ár- valányhajat. hogy minden magyar hős sírjára csak egyetlen egv szál jusspn is!? Nincsen magyar emlékdomb a varsói Lazsenkovszki-narkban, de lélekben mégis ott láttuk. Szomorú magyar nemzetünk részére ez a varsói park. 1849 májusában ebben a parkban sétaközben beszélte meg Ferenc József császár I. Miklós orosz cárral a magyar szabadság- harc leverését célzó orosz segítségadás feltételeit. Itt dőlt el Magyarország sorsa. A gondozott park virágos bokrai, magasba szökő fái, a kis tó hullámai mintha megértőén suttogták volna né- künk árva magyaroknak szomorú imádságunkat: Szánd meg Isten a magyart! Benkóczi Dániel. Dr. Schweitzer Albert. Irta: Huber Etel diakonisszafönöknö. Dr. Schweitzer nemcsak orvos, de misszionárius is. Egyike azoknak az Istentől megáldott egyéniségeknek, akik abban a kezdetleges gondolkozású négerben is az embert, Krisztus megvál- tottját látja. Minden alkalommal lelki felüdülést jelent számára, ha a misszióállomáson az igét hirdetheti a négereknek. Orvosi hivatásában is el nem mulaszt egy alkalmat sem, hogy ne beszéljen betegeinek Jézusról, a betegek orvosáról. A néger lelki életének berendezettsége is olyan primitív, hogy nekünk arról fogalmunk nincs. Dr. Schweitzer többször hangoztatja, hogy ideges ember ne menjen Afrikába, a néger nem ismeri az idő értékét. Neki mindegy, hogv valamit ma tesz meg, vagy egy év múlva. Például a szakács egyszer elkéred- zett valami pereskedési tárgyalásra két napra és három hét múlva jött haza és nagyon csodálkozott, hogy gazdája ezért szemrehányást tesz neki. Eszébe se jutott azon aggódni, hogy mit esznek a súlyos betegek, az orvosok, a személyzet, ha nincs, aki főzzön. A néger a leg- flegmatikusabb ember a világon, különösen a pogány néger, (öt nem lehet megdorgálni. Nem ismer kötelességet, nem tudja megérteni, hogy az ember, ha valamit mond, azt meg is kell tartani. Egy cseppet sem bántja őt, hogy mulasztása valakinek a kárára lehet. A néger nem ismer felebaráti szeretetet. Egv ujját sem mozdítja meg felebarátjáért. Ezt nem érti. Például egvszer az egyik beteg rosszul lett és a kötöző szobába kellett őt vinni. Az orvos megkér egy egészséges embert, aki mint kísérő tartózkodik ott, hogy segítsen a hordágyat vinni. Az ember úgy tesz, mintha nem hallaná, — akkor még egyszer, most már erélyesebben felszólítja, erre az egészen nyugodtan feleli: „Nem. ez az ember a Baktele törzsből való, én meg Ba- pamu vagyok". A néger olyan, mint a szarka, mindent elvesz, amihez csak hozzáfér. Nincs érzéke az értékek iránt. Például, miután az erdő közvetlen közelben van, nem nagy fáradságba kerül tüzelőanyagot szerezni, de ha csak hozzáférnek, elégetik a deszkákat és dúcokat, melyeket dr. Schweitzer a legnagyobb fáradozás árán szerzett meg. így tesznek a drága kötszerekkel, melyeknek olyan nehéz az utánpótlása. Minden betegnek, akinek pl. lábsebe van, kötelessége, hogy a pólyát maga mossa ki a folyóban, mert a kötszer kimosására semmi pénzért sem vállalkozik senki. Dacára annak, hogy megmagyarázzák neki, hogy milyen nehéz azt megszerezni és csak azért lehetséges az ő gyógyításuk, mert messze Európában jó emberek szeretik a négereket, a legtöbb esetben hagvják, hogy a víz elvigye a pólyákat. Ha valaki Afrikában dolgozni akar, annak mindezzel számolni kell és nem szabad türelmetlennek lennie. Dr. Schweitzer így ír: „Igényeinket a rendre, alkalmazkodásra vonatkozólag igen le kell szállítani. Ha valaki reggel magától jön kötözéshez, vagy orvosságért és nem szalad el, ha nem kerül mindjárt sorra, ha valaki az élelmiszeradag kiosztásához nem félóra múlva jön a tányérjával, ha a hulladékot odadobja, ahova való, ha nem csap túlnagy lármát ha szombat délután a kórház udvarát rendbe kell hozni; ha valaki mindezt és még egy kevéssel többet tesz, az valóságos erényhös, akinek az ember sok mindent elnéz". Nagy dolog, ha valaki meghal. Nincs ember, aki a sírt megássa. A legkecseg- tetöbb ígéretek sem bírják a négert arra, hogy sírt ásson. Ha megtudják, hogy meghalt valaki, minden férfi eltűnik, mint a kámfor, úgy, hogy legtöbbször Schweitzernek és orvostársainak kell elvégezni ezt a munkát is. Annak a négernek nincs becsülete, aki sírt ásott. Mi ragadja meg az őserdő lakóját a keresztyénségből? Sokan azt mondják Európában, hogy a keresztyénség a primitív ember számára túlmagas, de ez
