Harangszó, 1935
1935-10-06 / 41. szám
1935. október 6. HARANGSZÓ 337. A Lázár-gyilkosság. Mindig az volt az érzésem, hogy a bíborba, bársonyba öltözködő bibliai előkelőség voltaképpen gyilkosság miatt kapta a súlyos túlvilági büntetést. A büszke, gazdag úr meggyilkolta a koldus Lázárt. Nem tőrrel, karddal ölte meg őt, hanem éhséggel. Borzalmasabb fegyver ez, mint az akármilyen éles kard vagy tör. A bibliai gazdag közönséges gyilkos volt!! Szép, gazdag gyülekezeteink vannak. Nem az anyagi gazdagságot értem itt — lévén egyházakról szó — hanem a lelki gazdagságot. Vannak templomaik s azoknak szószékeiről vasárnapokon és hétköznapokon egyaránt hull a legdrágább kincs: az Ige. Mindenki annyit vehet belőle, amennyit kíván. Táplálhatja lelkét, sőt lelki páncélt is ölthet magára a legnagyobb gonosz ellen: a bűn ellen. E gazdag gyülekezetek mellett vannak Lázárok. Mindegyik anyagyülekezet mellett kettő-három, némelyik mellett nyolc-tíz, sőt több! Ezeket a lelki Lázárokat magyar nyelven szórványoknak hívjuk. Lázárok ők: lelkiekben koldusok, akik ott ülnek az anyagyülekezetek körül, némelyik öt-hat kilométernyire, némelyik 20—25 km-nyire, sőt még nagyobb távolságra is. A Lázárok, szórványok, a gazdag (lelkiekben) evangéliumi gyülekezetek mellett, azok elő- tornácain ülnek és várnak. Ugyan mit várnak a szegény Lázárok, szórványok a gazdag evangéliumi gyülekezetektől, amelyek lelkileg bíborba, bársonyba öltözködnek s naponként lelki lakomára gyűlnek össze? Semmi mást, csupán az asztalról lehulló lelkimorz,sákat, hogy azokkal lelkiéhségüket csillapítsák. Vájjon megkapták-e? Óriási nagy százalékban egyáltalában nem. Én nem ütközöm meg a tékozló fiún, amikor a sertések moslékéból szedegeti, illetve szedegetné a táplálékot! Nem ütközöm meg azokon, akik mivel tiszta evangéliumi lelki táplálékot nem kaptak a vallástalanok és istentelenek moslékával táplálják lelkűket. De nem ütközöm meg azokon sem, akik mivel evangélium^ tiszta ételt nem kaptak, átülnek más vallások asztalaihoz, hogy ott csillapítsák lelki éhségüket azokkal a furcsa lelki ételekkel, amelyekhez szokva nem voltak. Siralmas látványban volt már részem párszor a szórvány Lázárok között: láttam 130— 150 evangélikus lélekkel bíró szórványt, akik közül, mikor az ev. föesperes meglátogatta őket, az istentiszteleti helyen egy szál sem jelent meg — mivel fagyos szél fújt. Láttam szórvány hívőt, aki összetett kezekkel könyörgött a látogató föesperesemnek, hogy gondoskodjék gyermekeinek ev. vallásban való neveltetéséről. Beszéltem egy intelligens úrnővel, aki nem volt képes a helység idegen vallású s nem evangéliumi szellemű templomába belépni s hogy mégis bibliaolvasást és írásmagyarázatot halljon, a szombatosok összejövetelére megy el. Nem azonosítja magát száz százalékosan a szombatosokkal, de mégis bibliát olvasnak! Beszéltem szórvány evangélikus gyermekkel s kérdeztem, hogy tud-e imádkozni s igenlő válasz után az „Üdvözlégyet“ kezdte. Hosszadalmas volna felsorolni egy rövidke cikk keretében azt a kétségbeejtő Lázár állapotot, amelyben szórványaink még mindig szenvednek. A szórványkérdéssel kapcsolatban sokszor lelki vívódásaim vannak, sőt csaknem látományaim: az igazságos Isten ítélőszéke elé látom felsorakozni evangéliumi híveink, presbitereink, lelki vezéreink óriási sokaságát. Ítéletre várnak. Egyiknek, másiknak az arcáról lelki elbizakodottság tükröződik: hogyne, hiszen lenn a földön hült tetemeik fölött az elismerés babérkoszorúit s az érdemek dicshimnuszait zengték el prózában avagy versben. Megjelenik az igazság- osztó Úr. Hangja rettenetes erővel dörög rá a várakozókra: Lázár-gyilkosok! Lázárgyilkos nemzedék! Apáitoktól a tiszta evagéliumi hit bíborát, bársonyát örököltétek s ugyancsak a tiszta evangéliomi hit táplálékát kaptátok. Dúskáltatok a lelki táplálékokban, de az asztalaitokról lehulló lelki morzsákat már nem juttattátok el a szórványokon tengődő lelki Lázároknak. Azoknak tízezrei és tízezrei vesztek el örökre miattatok! Ijedten sikoltok fel ilyenkor: Legfőbb védőnk Urunk Jézus — óh jöjj és védelmezd meg a magát evangélikusnak valló korszakunkat, nemzedékünket a sorozatos, sőt tömeges Lázár gyilkosság borzalmas következményeitől!! Sokan vannak, akiket furdal a lelkiismeret a tömeges Lázár-gyilkolás, miatt. Gyönyörű tervek, elgondolások hangzanak el, amelyek mind azon buknak el: nincs pénz!! Micsoda naiv felfogás! Mintha bizony az Ur Jézus és apostolai, valamint az első mártírok dollár milliárdosok lettek volna s mögöttük arany-hegyek s gyémánt mezők álltak volna! —- Nem az a baj, hogy nincsen pénzünk, hanem az a Lázárgyilkoló tragédiánk, hogy nincsen hitünk!! A mezőhegyesen tartott csanád- csongrádi egyházmegyei lelkészértekezleten voltam bátor egy indítvánnyal előállni: tétessék kötelezővé, hogy minden egyház írja össze összes szórványhíveit, készítse el a kimutatást három példányban: az egyiket a saját használatára, a másodikat az egyházmegyei fokozottabb ellenőrzésre, a harmadik pedig eljuttatandó egy olyan intézménynek, mely a szórványügyet programmjába vette fel -—■ mint pl. a Magyarhoni Gusztáv Adolf Gyámintézet —, hogy évenként legalább kétszer, az egyházmegyéktől így megkapott szórványhívek összes címeire, tízezreknek és tízezreknek a jelenlegi laphoz hasonló terjedelmű, de teljesen a szórványhíveknek szóló reverzáiisról, kitérésről felvilágosító, hithűségre buzdító lap küldessék díjmentesen. Hangsúlyozom újból: évenként legalább kétszer! Evangéliumi dúsan megrakott asztalainkról a szórvány Lázároknak morzsa lesz ez csupán, de legalább fel leszünk oldva az utókor történelmének itélöszéke, de még inkább az igazságosztó Isten itélöszéke előtt a Lázár-gyilkosság rettenetes vádja alól! — Mert vádlott a Lázár-gyilkosságban mindenki: a legszegényebb bibliátolvasó napszámostól kezdve a presbitereken, lelkivezéreken át a leggazdagabb előkelőségig, aki a szórványkérdést nem teszi a magáévá s nem juttatja el adományait a szórványügyet szivén viselő Gusztáv Adolf Gyámintézetnek !! Ne feledjük el: egész korszakunk, mindannyian a Lázár-gyilkolás rettenetes Kain-bélyegét viseljük homlokunkon! „Akinek van füle a hallásra, hallja!!“ BENKÓCZl DÁNIEL battonyai lelkész. Jobb adni, mint venni. Pár évvel ezelőtt hittant tanítottam az elemi iskolában. Tavasz felé — ebben az időben szoktuk iskoláinkban a szokásos gyámintézeti gyűjtést megejteni — minden előzetes felhívás nélkül egy kis lány ezzel a kérdéssel állt elém: — Tisztelendő néni kérem, mikor hozzunk pénzt a Gyámintézetre? ...“ Meglepődve néztem rá. — Milyen kedves dolog tőled, hogy ennyire szereted a Gyámintézetet, hogy önként ajánlod fel a filléreidet. — Óh, nem szeretem én, nem is tudom mi az, elfelejtettem, tavaly hogy tetszett magyarázni, de én úgy szeretek adni! Mikor a gyámintézeti lap első száma kezembe került, eszembe jutottak a kis lány szavai s nagyon örültem, hogy a Gyámintézet a sajtó által is megkezdi, illetve hosszú hallgatás után újból folytatja célja érdekében elengedhetetlen munkáját. Propagál, ismerteti céljait, munkáját, híveket toboroz és velük az összeköttetést ezáltal szorosabban fenntartja. Mert nem elég az, ha az iskolákban, egyesületekben vagy szószékről néha-néha szó esik a Gyámintézetről. Különösen nem ma, amikor a nap-nap után megújuló szenzációk, a megváltozott társadalom és gondolat-világ folyton újabb és újabb problémák elé állítják az embert. Hol vagyunk ma a lassú, nyugodt élettempótól! S milyen messze, a biztos megélhetés s. a nyugodt élettel járó csendes munka, a jótékonyság halksza- vú, finom megnyilvánulásaitól! Az nem változtat a dolgokon, hogy nem csupán a mi bűnünk, hogy ez így van, mint ahogy nem a mi hibánk, hogy az ősök által szépen megalapozott gyámintézet értékei is belevesztek a világháború okozta nagy összeomlásba. De ha süketek és vakok módjára haladunk el olyan lehetőségek és olyan eszközök mellett, amelyekkel eleven életet, a vér friss pezsdülését vihetjük az útszélen hagyott kirabolt, megsebzett utashoz hasonló helyzetben lévő egyházunk testébe, — ez már a mi bűnünk! A Gyámintézet mai vezetőségének az érdeme, hogy meglátja, felhasználja, intézményének a szolgálatába állítja a sajtót, de annak legmesszebb menő támogatása által a Gyámintézet érdekeit szolgálni s vele magyarhoni evangélikus egyházát építeni, erősíteni kötelessége, sőt több, érdeke minden evangélikusnak, hiszen a saját várát erősíti vele. D. dr. Prőhle Károlyné „Nők a gyámintézet szolgálatában“ című cikkében azt kérdezi, hogy miért van az, hogy éppen a nők között oly kevés az érdeklődés a gyámintézeti munka iránt? Én erre azt a választ adhatom: semmi esetre sem az evangélikus nők hit- és szeretetközönye, amely — merem állítani eddigi tapasztalataim alapján — messze felülemelkedik az átlagon. Az oka egyedül az evangélikus nők és nőegyesületeknek a gyámintézet körüli tájékozatlansága, ismerethiánya. A nők között különösen jó szolgálatot végez ez a kis lap, amennyiben közülük kerül ki az olvasók nagyobb tábora. Minél szélesebb körben ismerik meg nőink a gyámintézeti munka jelentőségét, annál inkább nincs oka félni a Gyámin-
