Harangszó, 1935
1935-09-22 / 39. szám
316. ftARANGSZŐ 1935 szeptember 22. nem fojtják el, akik álmoskönyv és javasasszony helyett az ige sáfárához járnak világosságért. Hány áldott lelki kivirágz.ás pusztult el bimbójában, mennyi gyötrő töprengés maradt megnyugtató felelet nélkül, mennyi megoldható lé- lekszövevény vált a sátán gyilkos hálójává csak azért, mert az illető nem keresett orvoslást ott, ahol találhatott volna. Ez nem azt jelenti, hogy az evangélikus ember úgy tekintsen a lelkészére, mint magasabb rendű csodatevő lényre, vagy mint ahogyan a fülbegyónó római katolikus tekint a mindent kifirtató s szentenciákat kiszabó gyóntatópapra, hanem tekintsen reá úgy, mint hivő testvérre, akivel közös imádságban együtt járul a nagy Orvos elé, kinél van minden kínzó kérdésre megoldás, minden betegségre orvosság. Higyjék el, olvasóink : a magyar evangélikus lelkészek boldogok lesznek, ha nemcsak vasárnaponként látott (vagy tán nem is látott) prédikátorai, ha nemcsak politikai és gazdasági Az Isten csodálatos útja. Irta : Szende Ernő. 8 — Hát történt valami közietek? A férfi halkan beszélni kezdett. — Tudod, akkor hajnalban találkoztam vele az úton. Gyóntatni ment az egyik pusztára. Szóba eredtünk. S nagyon, nagyon megbántottam. Nem öt, az embert, hanem mint papot. A hivatását. Szinte gúnyt űztem belőle. Kövei hajigáltam meg. De ő egy szóval se bántott. Süt, szinte sajnált. S megjósolta, hogy leszek én még Istent félő, templomot látogató ember. S lám, a kő helyébe kenyeret nyújtott. Pedig azt hittem, a történtek után soha rám se néz már. — Pedig volt itt s nem is egyszer. Sokszor meglátogatott, mikor beteg voltál. S ha nem jöhetett ö, a cselédjét küldte el. Úgy érdeklődött utánad. Óh, áldott jó ember ő. Isten igazi szolgája. — Az az. De hát miért nem jön most? — Szeretnéd, ha eljönne? — Nagyon szeretném. Szeretnék tőle bocsánatot kérni. A kezét megszorítani. S megköszönni a jóságát, a lelke nemességét.' Az asszony túláradó boldogsággal csókolta meg a férjét. — Elküldök érte. Vagy ami még tanácsadói, hanem valóban lelki- pásztorai lehetnek híveiknek. Akinek pedig lelki kérdéseivel bármily oknál fogva nincs kihez fordulni, annak a Harangszó szeretne segítségére lenni. Mindenekben készséggel állunk a mi nagy családunk tagjainak rendelkezésére. Az almalepke elleni védekezéstől kezdve, a versbirálaton keresztül, az elhelyezkedést kereső kérésig rengetegféle dologban küliöiüik szét tanácsadó leveleket. Szívesen tettük s tesszük ezután is. De különösképpen szeretnénk kiépíteni a Harangszó szolgálatának azt az ágát, amely a lelki életre vonatkozó jobb lesz, magam megyek el. S megkérem, jöjjön velem. Varga megcirógatta az asszony arcát. — Eredj Erzsikéül. Én gyenge vagyok még arra, hogy elmenjek. Pedig szeretnék. Úgy illene. De messze lakik. Úgy hiszem, nem volnék képes megtenni az utat.- Hát kéretem, fáradjon el hozzám. Siess, Erzsikém. Nehezen várlak benneteket. Küld ide Ilonkát. Elbeszélgetek vele addig. — Sietek Dénes. S ha odahaza van, bizonyos, hogy velem jön. Ilonkát beküldőm. S az asszony örömteli szívvel szinte repült a papiak felé. * — Hálásan köszönöm a jóságát, kegyességét, tisztelendő uram. Nem érdemiem meg, az bizonyos. De rajta leszek, hogy méltó legyek rá. Rongy, komisz ember voltam, kit elbizakodottá tett az élet, a siker. Sohse jutott eszembe, hogy amennyit felvisz az út a hegyre, ugyanannyit vezet le róla is. S nemcsak a kapaszkodás veszélyes, de a leereszkedéskor is nyakát szegheti az ember. S én már a zuhanás útján voltam. Még egyszer köszönöm. S ígérem, sohse feledem el azt, amit értem és értünk tett. A lelkész melegen rázta meg a feléje nyújtott kezet. — Nekem ne köszönjön semmit, Varga úr. Én csak gyenge és gyarló eszköz vagyok az Isten kezében, Neki köszönkórdcsek megbeszélésével foglalkozik. Szolgálni szeretnénk e téren is. Elsősorban e téren. Csak legyen kinek! Sz. J. A bonyhádi ev. reálgimnázium uj Diákotthona. Mikor a bonyhádi ev. reálgimnázium új épülete 1908 őszén megnyílt, szinte magától kínálkozott az a terv, hogy a régi épületet diákotthonná alakítsák. 1909 őszén Molnár Kálmán tanár vezetésével valóban meg is nyílt a Diákotthon. Az új intézmény életrevalónak bizonyult. 1912-ben már az Otthon kibővítése is szóba kerül; terv is megy fel a minisztériumba, de a minisztérium nem találja elfogadhatónak. Mire az új terv elkészült volna, a közbejött világháború minden tervezgetést el- hallgattatott. — 1926ban éled fel újra a régi gondolat; az egyházi főhatóság melegen támogatja a fenntartóság törekvéseit s dr. Tóth István államtitkár jóakaró közreműködésével az egyházmegye részére megszerzi az állam segélyét. Nem kis gondot okozott azonban a fenntar- tóságnak az új Diákotthon elhelyezésének a kérdése. Hosszú, körül* * het mindent. Öt, egyedül csak öt illeti a hála, a köszönet. Övé a dicsőség! Mi emberek, gyarlók vagyunk, bűnös, vétkes emberek, kik gyakran megfeledkezünk az ö jóságáról, áldásáról. Azt hisz- szük, minden siker a mi munkánk gyümölcse s ez elbizakodottá tesz. Az elbizakodott ember meg csak önmagát látja. Nagynak, hatalmasnak képzeli magát. Eszébe sem jut, hogy egész élete csak egyszerű légvár, amit a legkisebb szellő is romba dönthet. Gyarló, ingatag a mi életünk. A legmagasabb polcról, az emberi dicsőség zenitjéről is csak a porba hullunk vissza. Varga úr is azt hitte, magasan jár. Hogy e magasból már sohse kerül le. De egyszerre csak megkezdődött az esés. Fokról-fokra bukott. De lám, az Isten kegyelme megmutatkozott. Nem engedte, hogy végleg elbukjon. Egy helyen megállította. Talpra állította. Óh, csodálatos az Isten útja! Sok az elágazása, de csak egy célhoz vezet. Ö hozzá. S most már egyedül csak magán múlik, hogy megmaradjon ezen az úton. Ragadja meg ezt a láthatatlan kezet a hitnek csodálatos erejével s higyje el, ha görcsösen kapaszkodik abba, soha többé el nem bukik. Csetleni, botlani fog, hiszen az élet útja tele van akadályokkal. Talán el is esik. De ez a kéz mindig talpra fogja állítani s végül is elvezeti abba a biztos örökéletű révbe, amelybe mindnyájan törekszünk. — Köszönöm jóságos, biztató szavait A lerv.
