Harangszó, 1935

1935-09-15 / 38. szám

1935 szeptember 15.

HARANGSZÓ

309

papjukkal havat lapátolnak a templomtéren, érkezik az első szekér tégla. Néhány nap múlva már kiásott fundámen- tom mellett csóválgatjuk a fejünket. Mindenki kicsinynek találja a templomot. Szomorúan szállnak a megjegyzések: „olyan picinyke lesz ez a templom, hogy a papunk a szószékről kezet foghat a karzaton lévő kántorral“. Másnap már ásók mélyülnek a földbe, négy méterrel hosszabbulnak az ásító árkok. A költségtöbbletet a hívek órák alatt megajánlották. Mint gyönyörű, titokzatos virág lassanként kinyílik a csoda, — felépül a templom. Dolgozik mindenki. Az oltárt Gergely Pál rajztanár — festőművész, a feszületet Honfi János, a gyertyatartókat hatvani kisgyermekek ajándékozzák. A Tóth-család ol- tárterítőt, a Zsigmondi- és Szand- ner-család pedig harmoniumot ajánl. A kelyhet és paténát Ma- theidesz József egyházfelügyelő és Danielisz Mihály másodfelügyelő helyezi az oltárra. Magát az oltárt Aranyi presbiter építi. Segítségben nem szűkölködik. Az első pad költségét 40 P, özvegy Széman Gusztávné adományozza.

A harangra egyik presbiterünk ajánlott fel 1000 P kölcsönt. Szfehlo Gábor pedig, kedves lelkészünk igaz gyöngyöket osztogatott. Igazgyöngyöket, amelyeket a lelkében hordott, melyeknek fénye ott csiszolódott ki valahol a messze északon élő finn testvéreink között. Ez a ragyogás kísérte híveit a kereszthez vezető úton.

Ez tartott össze templomépítö munkánkban.“ Eddig a napló.

A szentelés.

Csupa nyüzsgés és mozgás a templomtér. Sisakos rendőrök, frontharcosok, leventék, cserkészek tartják fenn a rendet. A tűzoltó parancsnok „vigyázz“-t fu- vat: érkeznek a vendégek. 18 Lumajd Sándy Gyula tervező műépítész kéri fel a főpásztort a templomajtó felnyitására. A nemzeti színű szalaggal átkötött templomkulcs ott csillog már a főpásztor kezében és a püspök fohásza után feltárulnak az ajtószárnyak. Az orgona zúgni kezd és mire a 18 lelkész a püspök körött elhelyezkedik az oltár körül, diadalmasan, ujjongva zendül az ének: „Mily nagy az Isten szeretete“. Az orgona elhallgat és a püspök Salamon templomépítö imáját I. Kir. 8, 27—50. és 9, 1—3.-ig olvassa. A templom zsúfolásig telve. A küntrekedteknek megafon hinti a Krisztus evangéliumát. Mint áradó, tisztító szavak peregnek az igék, hallatára boldog örömben úszik, de alázattal telik meg sok-sok lélek. Nem, a templom felépülésével nincs befejezve még semmi, a folytatása a szívek-Ielkek teljes odaáldozása kell legyen, amely az egyetlen útépítés öfelé, akinek dicsőségére hajlék emeltetett. Nem, már nem is tudok figyelni a beszédre, a szemem kutatva jár a széksorok között, issza a meg- alázottan is boldog örömét, amelyet Isten felé indít ez az ünnepi óra. Ezután, a templom, a kegyszerek felszentelése következett, megáldatott az oltár, a szószék, amelyről Isten igéje hangzik, a harang, amely a főpásztor áldása közben diadalmasan, ujjongón szórta a kastélyok, kunyhöcskák felé a templomajtó lángoló üzené- sét: „Jöjjetek énhozzám“.

De már Sztehló Gábor, a hatvani lelkész áll a szószéken. Alapigéje Ján. 21, 17. A gyülekezetéhez szól, akitől az Úr, mint Pétertől, háromszor kérdezte; Szeretsz-e engem? Az örömben fogant szavak melegen áradnak a szíveink felé. Igaz voltukról könnycseppek beszélnek, amelyek végig peregnek a reszkető hangú, fiatal pásztor ajkán. A templom

ther-köntösbe öltözött lelkész élén a diadalkapuhoz ér dr. Raffay Sándor püspök. Az első éljenek után a vármegye nevében Tömösváry János hatvani főszolgabíró üdvözli a főpásztort. Utána Sztehlo Gábor a hatvaniak lelkésze köszönti maroknyi serege nevében és a méltóság- teljes fekete menet megindul a templomajtó felé. Újabb üdvözlések. Matheidesz József egyházközségi felügyelő köszöntő szavaiból a gyülekezet szíve dobban,

A hatvani ÚJ evangélikus templom.

— Nem. Nem vagyok fáradt.

— Akkor bemegyek hozzád. Jó?

— Jó lesz. Úgyis kérdezni szeretnék tőled valamit.

Az asszony szíve megdobbant. Örömmel, de bizonyos aggódással követte az urát.

Varga beszélni kezdett.

— Bizonyosan észrevetted, hogy egy kissé, hogy is mondjam csak, olyan különös vagyok.

— Nem vagy különös. Csak csendes, szótalan. Ennek a betegséged lehet az oka. Majd elmúlik.

Varga bólintott.

— Lehet, hogy az is hozzájárult. De engem valami más bánt, valami más gyötör. Mondd csak, Erzsikém, megvolt már az árverés?

Az asszony szeme megrebbent. Aggódva nézett rá.

— Megvolt, Dénes. Hála Isten, már túl vagyunk rajta.

— Mikor volt?

— Még feküdtél. Csendben ment az egész.

— Ki vette meg?

— A Gyeney uraság. Mivelhogy egy tagban volt és határos az ö birtokával.

— Akkor ez a ház se a mienk már?

— A fele nem. Az az övé. De a másik fele a mienk. Mert ez az én nevemen van. Azt a takarék nem adhatta el.

Varga feje lekókadt.

Az asszony odament az urához. Átölelte a nyakát. Melegen bugyogtak elő ajkáról a vigasztaló, a biztató szavak.

— Ne bántson ez, Dénes. Nem veszett el minden. Az én kis birtokom megmaradt. Az a tied. Azon gazdálkodni fogsz. Jó az Isten, jót ád. Meg vissza is szerezheted, amink volt.

Varga legyintett.

— Soha.

— Ne légy csüggedő. Ne mondj le a reményről. Bízzál az Isten megsegítő kegyelmében. Ő az elesetteket felemeli. Csak bízni kell benne. Mindig. Ugy-e, bízni fogsz benne? Ugye akarsz?

— Akarok.

Az asszony homlokon csókolta.

— Csak akarj Dénes s meglátod, boldogulunk. Aztán még nem is mondtam el mindent. Az uraság jó szívvel van hozzánk. A lakást átengedte s a fele részt akkor váltjuk vissza, amikor akarjuk, amikor majd tudjuk. Neki nincs rá szüksége s nem is lesz. Azért is engedte át. Aztán meg azt is mondta, hogy a földet is megvehetjük tőle bármikor. Sőt,

ha akarjuk, haszonbérbe adja nekünk akár azonnal is. S lassan, lassan letör- lesztjük a vételárt s akkor újból a mienk lesz.

Az ember éledni kezdett. Felkapta a fejét.

— Ezt mondta az uraság?

Az asszony élénken bizonyítgatta.

— Ezt bizony. Úgy vannak még jó emberek a világon?

Varga szólni se tudott a meghatottságtól.

Az asszony folytatta.

— Aztán tudoa-e, ki járt közbe az uraságnál?

Varga kíváncsian nézett rá.

— Nos, kitalálod? Megmondjam?

— Igen. Mondd. Szeretném tudni.

— A Kovács tisztelendő úr.

Varga felugrott a székből.

— A Kovács tisztelendő úr? Azt mondod, az volt?

— Az. Az. Áldott jó lélek.

Varga keblére ölelte az asszonyt.

— Egy nagy terhet vettél le most a szívemről. Ez nyomta eddig a lelkemet. Ezt cipeltem, mint egv mázsányi súlyt. Ezen rágódtam, gyötrődtem s nem bírtam tőle szabadulni. S most egyszerre megkönnyebbültem.

(Folytatjuk.)