Harangszó, 1935
1935-09-15 / 38. szám
m. HARANGSZÓ !Qá5 szeptember 15. mint aminek sokan tartják, sőt nevezik is. Az egyházi adónak nagyobb része megy dologi kiadásokra (templom, iskola, egyházi épületek fenntartása), mint személyi kiadásokra (lelkész és tanító fizetése). Gyülekezetünk legtöbbje nem tudná eltartani egyházi tisztviselőit, úgyhogy lelkészeink-tanitóink fizetése részben állami forrásból ered. Az egyházi adó nem kegy, hanem jog, sőt kitüntetés. Mikor valaki egyházi adót fizet, ne gondolja, hogy valami kegyet gyakorol az egyházzal szemben, sőt érezze meg, hogy legszebb jogát gyakorolja s kitüntetésben részesül. Nagy kegyelem az az Istentől, mikor megengedi, hogy a Tőle kapott javakból valamit visszaadjunk az ö ügye szolgálatára. Van gyülekezetünk, g- mely nagyon helyes érzékkel, a fegyelmezésnek azt a formáját alkalmazza, hogy a méltatlan egyháztagoktól megvonja az egyházi adó fizetésének a jogát. Valóban nagy büntetés az, mikor, az egyház valakinek az adópénzét nem fogadja el. A régi zsidó tizedet, dézsmát fizetett. Az evangélikus ember nem lehet rosszabb a zsidónál. Az evangélikus ember rendszeresen meghozza áldozatát az Ur oltárán. Nem kényszerűségből, nem öntetszelgő hiúságból, vagy leereszkedő kegyből, hanem kötelességből élő hálából. Az Isten csodálatos útja. Irta : Szende Ernő. ’ 7 Az orvos kiadta a rendelkezéseit. — Fő a csend és a nyugalom. Senki a beteget ne látogassa. Beszélni hozzá nem szabad. Ha magához tér, semmi szín alatt ne engedje beszélni. Borogatást gyakran kell a sebre rakni. Naponkint többször is benézek. S remélem, hamarosan túl leszünk a veszélyen. Elment. Az asszony magára maradt az aggodalmaival. Másnap teljesen magához tért a beteg. Megismerte a feleségét és szólni akart. De a felesége nem engedte. — Ne beszélj, Dénes. Az orvos szigorúan megtiltotta. A beszédtől megindulhat a vérzés. Légy hát csendben. A jó Isten megsegít és megtart nekünk. Varga a felesége keze után nyult. S halkan suttogta: — Elveszett minden. Elsején elárvereznek. Koldusok leszünk. Az asszony befogta a beteg száját a tenyerével. — Ne beszélj, Dénes. Ne gyötörjön semmi. Hadd árverezzenek. Hadd vesz- szen, aminek veszni kell. Marad még tíz 300 szívvel — Hatvanban. Hajnal... Bánatos, szomorú hang ébresztett. A gazdája bronz arcú, öles termetű magyar. Ahogy az ablakom elé áll, elsötétül a szobám. Ahogy a szavait hallom — mintha csukódó zsaluk lennének — elsötétül a lelkem is. Egyedül maradok . .. Egy darabig hallgatom a kavics csikorgását, azután ez is elhal, csak az motoszkál bennem, hogy igazat beszélt a hívem. Nem jöhet Hatvanba, mint ahogy nem jöhet a többi sem, egy sem, egy sem azok közül, akik olyan örömmel készültek a „testvér templom“ felszentelésére, mint menyasszony készülődik az esküvőjére. Sokba kerül az út! Két borjút kéne eladni, hogy mindenre „fussa“. Egyedül utazom, de a szívem helyén viszek ma Barlahidáról háromszáz dobogó, daloló, örülő, ujjongó emberi szívet. Pedig a magaméval is nehezen bírok. Hogyne bírnék nehezen, mikor vonatzúgás közben csupa emlék, csupa mult a lelkem. De rég is jártam Hatvanban. De rég is volt, mikor a hatvani testvéreim úgy ringatták előttem a templomépítésük álmát, mint bölcsős gyermekeiket az édesanyák. És most dübörög, dübörög a gyors, aztán fékez s a kalauz harsányan kiáltja: Hatvan. Öt perc sem telik belé, ott állok az új templom előtt. Csodálatos látvány, előre ugró oszlopos bejáratával, 26 méteres tornyával, sajátságosán várszerű és mégis modern elgondolásával csupa méltóság, csupa fenség. Az ajtón kutatok s mint kitárt, simo- gatást és biztatást ígérő kar ragyog a pirosbetűs felírás: „Jöjjetek énhozzám“. Feljebb siklik a tekintetem s fenn, fenn, húsz, huszonkét méter magasságban, hogy mindenki jól lássa és olvashassa holdunk. Azon gazdálkodni fogsz. S meglátod, azon rajta lesz az Isten áldása. Velünk lesz a jó Isten. — A te jó Istened. Az asszony majdnem felsikoltott örömében. — Meg a tied is. Ugy-e édes Dénes, az lesz ezután. Varga a fejével intett. — Az lesz, édes Erzsikém. Az asszony véghetetlen boldogsággal rogyott az ágy elé. A könnyei patakként omlottak. A boldogság könnyei voltak. A beteg egyik kezét rátette az asz- szony fejére. — Megbocsátasz, Erzsiké? Az asszony hangosan felsírt. De a könnyein át mosolygott. — Meg, meg, édes Dénes. Hiszen soha sem haragudtam rád. Csak szántalak végtelen fájó szívvel. De most, most már boldog vagyok. Ez a perc felér a múlt minden szenvedésével, fájdalmával. Megtisztultál most te is a múlt emlékeitől s a jövő annál szebb, annál boldogabb lesz a számunkra. Ezután fogunk csak igazán élni, Istennek tetsző életet. A beteg kimerült. Becsukta a szemét. Boldog mosoly játszott az ajkán. — Úgy, úgy, Erzsikém. Csak mondjad. Olyan jó ezt hallgatni. Az asszony oda tapasztotta ajkát az ember szájára s egy hosszú, hosszú diadalmasan, hatalmasan hirdeti a torony üzenését: „Erős vár a mi Istenünk“. ...Igen: Erős vár! A kohóból. Hogyan, miből épült fel ez a sudár templom? Engedjétek meg, hogy én, az újságíró, karba tegyem egy kissé, a kezem és megkérjem Matheidesz József bátyámat, a hatvaniak szeretett egyház- felügyelőjét, hogy beszéljen kissé helyettem. Lemásolom a naplóját. Nem is napló ez, közgyűlési beszámoló, naplónak csak azért írom, mert annak is beil- lenék. „Hatvan 1934. január 1.-én szerveztetek missziói körré. Első lelkészének, Sztehlo Gábornak vezetésével hamarosan megindult a templomépítés. Először álmok születtek, azután tettek. Templomtelket a város ajándékozott s az első nagy adományt (2000 P) a báró Hatvány család adta a templomra. Azután az Isten keze sorra nyitogatja a zsilipeket. Báró Radvánszky Albert egyetemes felügyelő 500 P, Hatvan község 1000 P, a Haggenmacher-család 800 P-t adományozott, ehhez járult a hívek 7000 P megajánlása, valamint Sztehlo Gábor lelkészünk három hónapos kőrútján gyűjtött mintegy 3000 P. Észak, a titokzatos messzi észak, ahol talán egyedül szeretik ezt a meg- árvult, meghajszolt fajtát, 600 P-t küldött. Innen a messze távolból egy ország nevében köszönjük ezt a testvéri kézfogást, a szívek aggódó szeretetét, egyetlen testvéreink: finnek! Minden adományt nem sorolhatok fel, elég az hozzá, hogy másfél év leforgása alatt 15.000 P-t juttatott nékünk Urunk kegyelme. Áldassék érte. Többszöri megbeszélés folytán Sándy Gyula műegyetemi tanár elhozta az építendő templomtervét, melyre könnybelá- badva tágultak a szemek. 1935. február 18. Hideg, havas idő. A hívek élükön csókban forrt össze a két boldog, egymásra talált szív. * Három hét múlva Varga már a karosszékben ült. Ereje napról-napra gyarapodott. De amíg épült, • erősödött a teste, azalatt a lelke valami különös alakuláson ment át. Az ezelőtt élénk, sőt heves temperamentumu emberen csendes melancholia lett úrrá. Képes volt órák hosszat elülni egyedül. Vagy odament az ablakhoz s némán, csendben nézegette a kéklő messzeséget. Felesége féltő aggódással figyelte. Látta, hogy valami lelki átalakuláson megy át, csak azt nem tudta, mi lesz a vége? Csendes megnyugvás, vagy valami lelki rázkódás? Szólt is az orvosnak, de az se tudott megnyugtatót mondani. Csak biztatta türelemmel, várakozással. Az idő majd megérleli a dolgot s megoldódik a rejtély. De azért óvatosságra, éberségre intette. Kísérje figyelemmel az ember minden mozdulatát. Aggódó féltéssel figyelte hát az ura zárkózottságát. Figyelmességgel, kedveskedéssel iparkodott behatolni a rejtélybe. De az csak nem tárult fel előtte. Végre az egyik nap megoldódott. Ebéd után voltak. Varga felkelt s a szobájába indult. Felesége utána szólt. — Lepihensz, Dénes?
