Harangszó, 1935

1935-05-19 / 21. szám

166. HARANGSZÓ J935*májüs 19.^ Az egyke kulturális szempontból. (Tizenegyedik közlemény.) Innen-onnan kétszáz éve lesz, hogy a dijoni (Franciaország) akadémia pályatételül azt a kérdést tűzte: „Vájjon a tudományok és művészetek fejlődése az erkölcsök romlásához, vagy javulásához járult-e hozzá?“ Rousseau (olv. Russzó), az akkori idők egyik legeredetibb gondolkozású s legkimagaslóbb láng­elméje a kérdést fejtegető munkájában, mellyel a pá­lyadíjat megnyerte, az előbbit bizonyítgatta s a civili­zációt, mint az emberiség romlásának és szerencsét­lenségének az okozóját tüntette fel. Mert Franciaor­szágra tekintve, mely az európai műveltségben vezér­szerepet vitt, a társadalmi finomságnak olyan magas fokát látta maga előtt, melyet egy nemzet valaha csak elérhet; de a társadalmi formák Keresett udvariasságá­ban a rideg önzésnek puszta takarójára ismert. Az ér­zelmek természetessége, az őszinteség eltűnt, mely nél­kül pedig nincs bizalom, sem barátság. A tudásnak és ízlésnek eme virágzása—veti föl a kérdést—nem volt-e csupán elpalástolása a legszánalomra méltóbb gyen­geségnek kifelé és a legnyomasztóbb szolgaságnak be­felé? Az ókori népek története s példája is nem azt mu­tatja-e, hogy a műveltség legmagasabb fellendülése egyúttal a politikai és erkölcsi hanyatlás kezdetét je­lenti? S végeredményül odajut, hogy nem a tudomá­nyok és művészetek fejlesztése, hanem az erkölcsök ápolása teszik naggyá a nemzeteket. Azért azt kellene Istentől kérnünk, hogy vegye el ismét tőlünk az értel­met és finomságot s adja vissza helyette a tudatlansá­got, egyszerűséget, ártatlanságot és igénytelenséget, amelyek egyedül boldogíthatnak. Rousseau megálla­pításai élénk visszhangot keltettek; de kihívták az el­lenvéleményt is. A vitába Sztaniszló lengyel király is belevegyült. Rousseau tételeit bizonyára ma is sokan megkér­dőjeleznék; de azokat mereven s kereken elutasítani talán mégis kevesen mernék. Hiszen nem volt kor, mely a műveltség, különösen pedig a technika terén olyan vívmányokat tudott volna felmutatni, mint a mi korunk; de talán olyan sem, mely az elégedetlenség­ben, nyomorban felülmúlná ezt a mi vérrel írt, könnyel öntözött s bűnnel fertőzött századunkat. A szellem fé­nye mellett csak annál sötétebbnek, visszariasztóbb- nak latjuk a nyomán járó s követő árnyékot. Amint a meredek hegy tövében a tátongó mélység, olyan kirívó a tudás magas röpte mellett az erkölcsi lealacsonyodás s a gazdagság mellett a szegénység és nincstelenség. Bizony be kell vallanunk, hogy az emberi ész nagy­arányú eredményeivel és sikereivel nem tart lépést ko­runk lelki fejlődése s emelkedettsége; sőt a műveltség esetenként egyenesen és határozottan maga után vonja az erkölcsiség hanyatlását. Mint pl. a többek közt az egykénél is. Bebizonyított tény ugyanis, amire Kenéz Béla egyetemi tanár is rámutat több külföldi statiszti­kusnak idevágó tanulmánya alapján „Magyarország népességi statisztikája“ c. munkájában, hogy a kultúra növekedése rendszerint a népesség csökkenésével jár együtt. „A műveltség fejlődésével fokozott felelősség- érzet -— írja könyve 128. lapján — útját állja a család eltartását nehezítő, az életszínvonalat lenyomó gyer­mekszaporításnak; s talán nem puszta véletlen az sem, hogy a legtöbb születéssel dicsekvő (nagymagyaror­szági) vármegyéink egy része, mint Ung, Bereg, Lika- Krbava, a legkevesebb írni-olvasni tudót mutatja fel“. Ha azonban ezt a gyermeklétszámot korlátozó kultúrát elemzés alá vesszük, azt látjuk, hogy az vol- taképen hiányos és egyoldalú kultúra. A puszta ész kultúrája, mely csak a megélhetés anyagi feltételeit és lehetőségeit mérlegeli s azokhoz igazodik. Felelőssé­get érez az egyke iránt, hogy annak a létérdekét minél jobban biztosítsa s megalapozza; de feledi azt a.fele- lősségét, mellyel Istennek tartozik. Tekintete kizáró­lag a földre irányul s nem gondol a sirontuli jövőre. Filepként (Ján. 6, 5—7.) csak a rendelkezésre álló, meglevő készletet számolgatja s kifelejti számításából azt, aki öt árpakenyérből és két halacskából'ötezer em­bert képes megvendégelni. Szemeivel csak lefelé, a Dezső bá’ bízonyságtevései. Irta: Farkas Zoltán. Ez is Dezső bá’-val esett meg. Mikor legutóbb Pesten járt, estére kelvén, be­ment egy vendéglőbe. Az volt a szán­déka, hogy megvacsorázik. Roziékat ev­vel se akarta terhelni. No meg, ami a legfontosabb, egy üveg háromcsillagos konyakot kell vennie, mert a doktor azt rendelt otthon az annyuknak. Hogy ezt el ne feledje, legelőször is ezt hozatta meg a pincérrel. A pincér jött is vele azonnal, ő meg mindjárt elsülyesztette az asztallábhoz támasztott tarisznyába. Azután vacsorát kért, megette, fizetett és elballagott Roziékhoz. Az esti imádság közben folyton az az érzése volt, hogy valami nincs rendben. De hiába törte a fejét, vizsgálta a napi járását: mit szólt, mit tett vagy gondolt, amiért talán bocsánatot kéne kérni vala­kitől? Nem jut az eszébe semmi. Lefek­szik, de nem tud elaludni. A nyugtalan­ság érzése egyre növekszik. Esze egyre csak szaladgál, keres a napközben meg­járt úton, mint a gazdáját vesztett ku­tya a flaszteron, de. semmi nyomot nem talál No, ezt az ördög ugyan elrejtette elő­lem — gondolja magában. Pedig biztos, hogy van valami, mert az van megírva Ámps prófétánál: „Ordít-e az oroszlán az erdőben, ha nincs mit ragadoznia? Hállatja-e a hangját barlangjából a kö- lyökoroszlán, ha semmit se fogott? Tőr­be esik-e a madár a földön, ha nincs tőr vetve néki? Felpattan-e a tőr a földről, ha fogni nem fogott?“ Nyúgtalankod- nék-e a lelkiismeretem, ha nem volna rá oka? Amíg az eszét ezen a szép igén járatja, egyszerre átvillan rajta egy gon­dolat s ez úgy világított rá a hibás pont­ra, mint mikor a villám egy szempillan­tásig vakító fényességben mutatja meg a sötétség borította földet. A konyak!... Az ám, ni! Az üveg konyakot ő csak el­sülyesztette s a fizetést vacsora utánra hagyta. Vacsora után meg egész megfe­ledkezett róla. így aztán elhozta fizetés nélkül. Szégyelte Dezső bá’ az esetet erősen. De most már mit lehet tenni? Holnap vissza kell menni, piruló orcával bevalla­ni az esetet és kifizetni. Ezzel a szán­dékkal azután békén el is aludt. Másnap úgy is tett. Ballagot vissza a vendéglőbe. Amikor kiért a Nagykorúira és ott hömpölygőit, szaladt, loholt, csi­lingelt, suhant előtte az a nagy ember­áradat, az ördög megpróbálta a fülébe súgni: Ugyan minek mennél vissza? Ennyi ember között ki ismer téged? Örülj, hogy ilyen olcsón jutottál az üveg konyakhoz. Azok talán észre se veszik, hogy ennek az ára hiányzik. De Dezső bá’ nemsokáig engedte suttogni az ördögöt. Megrázta a fejét és csak ballagott tovább egyenletes, kimért léptekkel, mint maga a megtestesült jó lelkiismeret. A vendéglőben keresi a gazdát. Nemsokára előkerül egy széles- vállú, nagyhasú emberke. Dezső bá’ sű­rű bocsánatkérésekkel előadja az ügyet, kihúzza a tarisznyából az üveg konya­kot, meg egyúttal a bugyellárist is, hogy fizessen. A vendéglős csak néz. Nem érti. Ho­gyan? Mondja csak el még egyszer! Dezső bá' elmondja. A vendéglősnek mindig jobban derül az arca. A végén hangosan felnevet. Vidáman rácsap De­zső bá’ vállára. , — Nohát! Harminc éve vagyok ven-

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom