Harangszó, 1935
1935-04-21 / 17. szám
1935 április 21. HARANGSZÓ 129. Konfirmációi ajándék. Minél többször készítek elő gyermekieteket a konfirmáció drága ünnepére, annál inkább érzem, hogy ez a legnehezebb munkám és a saját erőm gyenge hozzá. Valóságos lelkiisme- retfurdalás a számomra, mikor látom, hogy meg kell olyanokat is konfirmálni, akiknek evangélikus egyházunk igazságairól csak beszajkózott betütudásuk van. Egészen felvidít és megnyugtat, ha néha-néha felcsillan egy gyermek,MÄrIa !** — „Mester!" szülő munkája mellett ott látom az evangélikus néplapnak, a Harang- szónak kimondhatatlan áldását. Felelősséggel merem kijelenteni, hogy a hatodik osztályosoknál már egytöl-egyig megmondom, rövid kér- dezgetés után, hogy ki olvassa a Harangszót a családi házban. Más fogalma van az ilyen gyermeknek az evangélikus összetartásról, másképp látja a gyámintézet és a külmisszió munkáját, másképp néz a bibliájára és mást lát a tanítójában és lelkészében. Én úgy érzem, hogy a Harangszónak a lelke valami örökifjú lélek és a felnőtteknél is talán nagyobb áldással hat a gyermekekre, hiszen ők másképp olvasnak és másképp éreznek, mint az idősebbek. Ezért kérem a szülőket és keresztszülőket arra, hogy konfirmációi ajándéknak ne zseb-, vagy karkötő-órát vásároljanak ajándékul, ne csak a szép ruha és drága dísztárgy legyen a szemükben fontos, hanem legyen a szivük számára elsősorban fontos a saját oltár előtt tett fogadalmuk és felelősségük a konfirmandus gyermek leikével szemben s ha nem járna hozzá a Harangszó, mint léleképítő jóbarát, elsősorban ezt vigyék és adják a gyermek kezébe. Mi Celldömölkön a szülőknek nagyon szép megértésével találkoztunk s hiszem, .hogy a konfirmációra előkészítő testvéreim a lélekkel végzett szem léleksugarából valami élő és eleven evangélikus erő. Ha azután érdeklődöm tovább, hogy az ilyen gyermek lelkivilága miért gazdagabb az evangélikus sorsközösségnek tudatával. akkor a jó tanító és gondos boldog bizonyosságával látta az Urat s beszélt vele. Ez több mint sejtelem, ez több mint elhívés, érvek előtt való meghajolás, ez személyes megtapasztalás. Aki úgy, el tud csendesedni, hogy meghallja, amint nevén szólítja a Krisztus, aki az úrvacsora bűnbánó megrendülésében és hivő vágyában elfogadja az Urat, aki naponként érzi élő közel létét, annak nincs szüksége feltámadási bizonyítékokra. Az a Mária bizonyosságával tudja mondani: „Láttam az Urat.“ Ez a húsvéti kpresztyénség: tapasztalati Krisztus-felismerés. a nyakára nőni, sőt — hogy diadalra vigye nevelési elveit —- alkalomadtán egy-egy pofont se sajnált tőlük. Hazugság, szeretetlenség, tunyaság, illetlen beszéd, mind halálos bűnök voltak nagy- anyó előtt, amelyeket, mint mérges dud- vát, tűzzel-vassal irtott ki családi élete kiskertjéből. Meg is lehetett ám nézni a Mikó gyerekeket, ezt az istenfélő, emberbecsülő, egészséges, vidám kis hadat, kiket a vérség kötelékénél szorosabban, a szeretet tartott együvé. Szombat este Ágnes asszony nagy üstben vizet melegít, kiteszi a mosótek- nöt a konyha közepére és alaposan meg- szapulja minden csemetéjét. Elkezdi Gyurkán a bognárinason, s végzi a legkisebbiken, aki még csak most próbálgatja a beszéd nehéz tudományát. Mikor pedig sorra megfésülte és tisztába öltöztette őket, végignéz rajtuk nagy, anyai büszkeséggel s önkéntelen előtör szívéből a sóhaj: ,,De meg is áldottál enge- met, én Uram, Istenem! Add, hogy fölnevelhessem őket jóravaló, igaz embereknek!“ Vasárnap reggel azután ünneplőbe öltözik az egész család. A kislányok hajába pántlikát fon az édesanyjuk, a fiúk kalapja mellé virágot tűz és elmennek mind együtt az Isten házába. Azután még egy kicsit sütkéreznek a napon, vidékről templombajött ismerősökkel barátkoznak, a kislányok a pajtásokkal egy pár ispilángi-rózsát járnak, akkorra már ki is találta nagyanyó a jó ünnepi ebédet az udvaron, a nagy diófa alatt. „Uram lézus, légy vendégünk! Áldd meg amit adtál nékiink!" — imádkozza selypítve az egyik fiúcska, aztán körülülik zsibongva a malomköasztalt és vígan lako- máznak. Délután se széjjed meg a kis család. Csöndesen gyönyörködik házanénében a gazda, halkan dudolgatva ringatja kicsinyét az asszony, az egyik kisleánya rongyfeiű babájával ugyanezt cselekszi. Az egyik fiú mohó érdeklődéssel könyvet olvas. Mátyás királyról van benne szó, a másik előhozza ócska harmonikáját és gyakorlatlan ujjakkal nótát billeget rajta. (Nosza, táncraperdül a két kislány, utána a többi a Marikának már nem jut párja, hát a Bodrival cifrázza.) Csupa derű és kacagás ez a kép, muzsika, jókedv, minden kitelik a háztól. Szép cserepesháza tornácán ülve Ben- cze Sándorné zsákot foltoz. Hétköznap nem ér reá, ezért hagyja vasárnap délutánra. A sánta Julinéni szívesen elvégezné ezt a munkát pár garasért, de hát nem jobb-e ezt is megtakarítani? Ott benn, a bezártablakú szobában, a gazda az újságban a gabona árát böngészi. Azt szániítgatja, mennyit nyerne rajta, ha a tavaszig nem adná el, hogyan lehetne a sokból még többet csinálni? Alkuban van már a földre, amellyel a saját birtokát kiegészíteni kívánja. Szép kis jószág lesz. Milyen jó, hogy egv darabban maradhat. nem kell a fiának senkivel osztozkodni rajta. Vájjon, hálás lesz-e majd a szüleinek, akik annyit küzködnek érte? Egyelőre nincsen még hozzá fölgondolása. „Fiatal még“ — menti az apja. Pedig hetyke, dacos szóval sokszor sérti meg őket s a jótanácsot se veszi be a természete. Most is az apja akarata ellenére ment mulatni búcsúra a szomszéd faluba, surgyán kamasz létére. A legények meg se tűrnék maguk közt, ha olvan bőven nem itatná őket. Van hitele a Bencze Sándor fiának. Megáll a zsákvarrótű Benczéné kezében, úgy reáfeledkezik a szomszédbeli nagy vigasságra. És ahogy elnézi őket, lassankint elhomályosodik a látása és végigtöröl a szemein a kezefejével. Milyen vidámak, milyen boldogok! Pedig mi a gazdagságunk az övéhez képest és milyen sokan vannak. Vagy talán épen azért? Szép, nagy vagyonának mi hasznát látta, kényen-kedven nevelt egyetlen fiában mi örömét lelje? Csak gond és küzködés volt az élete. És a meggyőződés erejével bukkan föl lelkében a gondolat, hogy azok odaát a jobb részt választották. (Folytatjuk.)
