Harangszó, 1935
1935-01-06 / 2. szám
1935 január 6. HARANGSZÓ 11. MISSZIÓ URA . . . Vajúdva forrong messzi Ázsia, Sárga arcokon furcsa láng lobog, Milliárd pogány lusázva vi’ja Öntudatlanul Érted a harcot: Misszió Ura, áldott Krisztusunk! Fekete néger pálmafa tövén, Mohamed fia végtelen pusztán, Barna szigetlakó tenger ölén Rólad álmodik álmai romján: Misszió Ura, áldott Krisztusunk! Izrael népe — bélyeges sereg, Hontalan gyűlölt, kidobott fajta, — Aranyhegyein is szánandó beteg, Segíteni csupán te tudsz rajta: Misszió Ura, áldott Krisztusunk ! *** Hideg jégszivek dermednek itthon, Önző házfalán túl senki se néz. Alszik a lélek bűnös lomha álmon, Néked toborozni itt oly nehéz: Misszió Ura, áldott Krisztusunk! Emeld a zászlót magad nagy Király, Ébresztő kürtöd űzze az álmot, Csapatod elé vezérül Te állj Meggyőzni Néked mind a világot: Misszió Ura, áldott Krisztusunk! Sz../. Missziói lélek. Három finn újság fekszik előttem. Egyházi lapok. Mind a háromban a hatvaniak számára kedves és jól ismert kép van: építendő templomunk képe. Finnországban gyűjtenek a hatvani evang. templomra. Amikor nézem ezeket a képeket, olvasom a hozzá irt cikkeket egy kérdés tolakszik mindig elém: mi indította ezeket a mi finn testvéreinket, hogy tőlük távol élő hittestvéreiket ilyen szeretettel felkarolják? Mi az ami hajtja őket? Haszon nem lehet, hiszen mi mehetnénk hozzájuk tanulni. Érthetetlen a kívülálló számára és csak fejcsóválva veszi tudomásul. Ennek a népnek parancsolatot adott a Krisztus: tegyetek tanítványokká minden népeket... És a finn nép, mint az engedelmes szolga meghajlik Ura akarata előtt, és teljesíti a kapott parancsot. Ezelőtt száz évvel egy fiatal finn lelkész állt meg gondolataiban merülten Szt. Pétervár határában és nézte a várost. Mint egy hadvezér úgy méregette a távolságot és úgy osztotta be a láthatatlan hadtesteket, mintegy döntő rohamra vezetve Oroszország fővárosa ellen. Ez a fiatal ember volt N. K. Malmberg. Paavo Ruotsalainen- nek, a finn parasztprófétának segítőtársa és jobbkeze. Akkoriban Finnország politikailag szomorú korszakát élte. Az orosz túlerő legyőzte a maroknyi finn népet. Fiatal Malmberg lelkész ellentámadáson gondolkodott. De nem fegyverrel, sem ágyukkal mégke- vésbbé bombákkal, hanem annál sokkal hatalmasabb fegyverrel: az evangéliommal. Ekkor merült fel először a rokonnépek missziójának gondolata. Elárasztani igével és igehirdetőkkel az országot, hol még olyan sötétségben élnek vérrokonaink. Ez a harc csak győzelemre vezethetett, mert hiszen Isten ennek a háborúnak a fővezére és az emberek csak engedelmes eszközei. Pár év múlva a nagy ébredések idején már meg is vetették az alap'ját ennek misszionárius képző iskolának, mely ma a népfőiskolák formájában él tovább. Ezekben az iskolákban, melyekbe tódult az ifjúság, nevelték és ápolták ezt a gondolatot. Ezek az iskolák voltak azok a hadiszállások, ahonnét egy-egy hadjárat megindult. Ezeknek a hadjáratoknak az eredménye, közvetlen a szovjet határ mentén épült kis evangélikus templom, Kallivieri faluban, melynek képét a Harangszó is közölte már. Ennek a kis templomnak harangja és orgonája, mely ugyancsak a felébredt nép engedelmességéről beszél, vasárnapról-vasárnapra támadja hangjával azt a láthatatlan falat, mely az istenellenességnek az országát zárja körül. A finn felébredteknek az engedelmességét hirdeti az az evangélikus lelkész is, akit ők küldtek ki. hogy a szerteszét lakó rokonnépek .között az evangéliumot hirdesse. Észtországban és a liv partokon. A most megjelenő liv nyelvű Ujtestamen- tom is ebből az engedelmességből született. Ez az engedelmes szeretet adott és ad hajlékot finnországi tanulmányúton lévő evangélikus magyar lelkészeknek. És ez az engedelmes szeretet építi a hatvani evangélikus templomot is. A finn egyetemes egyház 3.(100 M. (250 P) küldött és számtalan kisebb befolyt adomány összege kb. 60 P. értékben Még a lappok közül is érkezett egy adomány, az egyik kis lapp gyülekezetnek az offertóriuma. Az Isten iránti engedelmesség ebben a mi józan és kiábrándult világunkban is csodákra képes. Hadd álljon itt egyik messzi északfinnországi tanyai gazdának az üdvözlete, mely- lyel szeretetadományát a templomra elkül- dötte . . . .kívánva kívánom, hogy békésen boruljanak le a mi magyar testvéreink az Ur jézus lábai elé, hogy meghallgathassák az Ö mondani valóját.“ Milyen csodálatos is a missziói lélek!* Sztehló Gábor. * Megfontolandónak tartjuk, nem lehetne és kellene-e nékünk finn faj'okonainkkal szorosabb misszirti munkaközösségre lépni, mint ahogyan ezt a győri kér. szövetség teszi azzal, hogy évente 100 pengővel járul hozzá finn testvéreink missziói munkájához. ?! (Szerkesztő.) mintha káprázat kezdett volna játékot véle ... Az aranyakból rakott kis oszlopok nőttek, egyre nőttek . . . Egyszerre csak emberformájuk lett. . . Van fejük, kezük, lábuk . . . Járnak-kelnek, beszélnek ... Ni, hiszen ez a Forintos Ádánt! Ö az hajlott hátával, hosszú lábával. Ott jön az úton s maga után vonja a Csákó tehenet. Az állat nem tud lépést tartani hosz- szú lépteivel. Meg aztán hátra is fordul minduntalan, el-elmaradó borját szólítgatva egy-egy hangos bödü- léssel. Végre beérnek az udvarukra. Forintos Ádám rácsap a tehén lapockájára és megered belőle a dicsekedő szó: — Ez aztán a tehén, Samu pajtás! Hamar megtérül ennek az ára. Csak úgy ontja a tejet. S milyen kövér a teje! Lesz bőven tejföl, túró, vaj. S mindezek tetejébe: mekkora borja van! Ki hinné, hogy ez kéthónapos borjú? Forintos Ádám eltűnik s heíyette Joákim, a celli német boltos jelenik meg Nagy Sámuel uram szeme előtt. Hozza a lovait, amelyekre ő még a tavasszal szemet vetett, amikor a Tündér párja, a Sárkány a végét járta. Szerszámostul hozza őket a gazdájuk, mert az ilyen fajta lónak más szerszám kell, mint a magyarnak. Sárgarézzel kiteremtettézett, belül puhára kibélelt készséget akasztanak a nyakába. Abba fekszik bele, ha terhet von. Komótnak hívják. A német most is dicséri a maga portékáját: — Aki ilyen lovat vesz, nem bánja meg. Arrafelé nálunk, az én hazámban csak ilyen lovat látni. Mert az ilyen jó szántásra is, teherhordásra is. Országútat járó, vásáros embernek ilyen ló való. Joákim beállítja a lovakat az istállóba s megkapja az árúkat. Az áldomásra nem kerül sor, mert Nagy Sámuel uram szeme elől eltűnik a dömölki porta, istálló és már nemes Győr városában jár, a német tímár házában, ahol kegyetlenül facsarja az ember orrát a cserző lének a szaga. De most nem a műhelyben járnak, hanem ott, ahol a polcokon mindenféle fajta bőrök sorakoznak. Mert Nagy Sámuel uram vásárol és pedig bőségesen, hiszen van pénze bőségesen .. . — Ez parasztnak való áru — mondogatja a bőr- kötényes mester. — Nem kell annak, igaz, egyhamar csizma, akiét ebből szabták, de másokat bezzeg oda- csődít az olyan mesterhez, aki ilyen portékát árul . . . Ez itt a vitézeknek való, ez megteszi köznapi szolgálatban, ez a parádés . . . Amaz a legfinomabb, amit valaha csináltam. Még a legkényesebb kisasszonynak sem töri föl a lábát. . . A tímármester, meg a garmadába rakott bőrök eltűnnek s Nagy Sámuel uram ott látja magát az érdemes győri csizmadiacéh kapujában. Lenyomja a kilincset s beljebb következik. Előhozakodik vele, hogy mi járatban van. Két ügyeskezü legényre volna szüksége. Már viszik is a legények tanyájára. Ott válogathat. Szétnéz köztük s menten kinézi közülök a Marcit, meg az Ábrist. (Folytatjuk.)
