Harangszó, 1934

1934-11-04 / 45. szám

360

HARANOSZÓ

1934 október 31.

Ami hatalom csak térdre kényszerít, Ámde ellene ördög is jöhet.

„Vond vissza tanod, te balga eretnek!“ — Én abból vissza betilt sem vonok.

Itt a bizonyság! Isten igéje I Ti kérdezzelek, én majd cáfolok I“ —

S állott szilárdan a fényes sereg közt Durva kámzsában a szürke barát, Halálig-szántan védte mindhalálig A nagy hitvallók bátor igazát.

A gőg s bűn előtt nem hajtott fejet S a dölyfös Róma cifra követsége Kudarccal hagyta a csatateret.

Századok teltek ama nagy per óta,

Eszmék szent hőse lett a kis barát,

Ám titánlelke ma is itt leng köztünk S az örök sátán ellen vív csatát.

Isten sáfára, dicső reformátor,

Mi halhatatlan örök Lutherünk,

Zengjen zsolozsmád ma is a nagy égig:

„Ha Isten velünk, hát ki ellenünk? I“

Arany György.

Mária Dorottya nádorasszony díszruhája.

Irta: dr. Payr Sándor.

Az áldottemlékü nádorasszonyról szóló kisebb írásomat Löw Fülöp az Evangelische Glocken lapban is közölte s ekkor írta neki egy külföldi tudós: ilyen kegyes, müveit nagyasszonyt a német hercegnők közt sem találni. Széchenyi István gróf pedig 1829; Teleki Józsefné grófnőnek írta róla: „Egyike a szeretetre legméltóbb, legkedvesebb . és legszellemesebb asszonyoknak, akikkel életemben valaha találkoztam.“

És hogyan van mégis, hogy midőn nemrég Mária Dorottya fiának, az idősebb József főhercegnek születési jubileumát ünnepeltük, alig esett szó a jó édesanyáról, akinek pedig legnagyobb hatása volt az emberszerető és nagy magyar Habsburgnak jellemfejlődésére?

A felekezeti többség szemében szépséghiba az manapság, ha valaki evangélikus. Az újságírók ezt megérzik és hallgatnak. A nádorné unokái azonban most is kitűntek nagyanyjuktól örökölt erényeikkel. A budai evang. Mária Dorottya nőegyletnek estélyén, hol a nádorné emlékét ünnepelték, mind a két szeretett kir. főhercegünk fenséges hitvesével együtt megjelent és együtt ünnepelt az evangélikusokkal. Megszégye-. nítették a félénk hivatalos személyeket és újságírókat. Ök is tudják, hogy azt a leereszkedő nyájas emberszeretetet és az izzó magyar hazafiságot József nádor fia főként a forró szívű és igaz műveltségű édesanyjától örökölte.

De most a fenséges nádornénak nem a belső lelki tulajdonairól, hanem valamit a külsejéről, ruhájáról akarunk elmondani egy igen érdekes, hű és hiteles feljegyzés alapján. Kazinczy írja önéletrajzában: „A múlt kornak nagyjait külsőjükben is és öltözetükben, módjukban s annak szokásit s történetecskéjit is ismerni nem kis öröm. S az olyannak haszna is van.“

Mária Dorottya 19 éves viruló szépség volt, midőn 43 éves férje oldalán, mint már harmadik feleség Budán a magyarok között megjelent. Az alcsuti díszterem falán (ezt a lapok is közölték) ma is látható a nádorné fiatalkori arcképe, az akkori divat szerintvaló öltözetben. Hatalmas nagy kalap structollakkal díszítve van a fején. Mint fiatal főhercegné nem vonhatta ki magát kora szokásaijöttem haza, mint az ujjam — s bütykös mutatóujját odatartotta a vitéz elé.

Az résztvevőleg csóválta a fejét:-—- Az akasztófára valója! Csak oda kerül. Ez az alkalmasint, akit most mindenfelé hajszolnak. Úgy hallom, már a nyomában is vannak.

Látta, hogy a mester nem kap ezen a vigasztaláson. Mit tegyen? Indulni készült s rátette kezét a kilincsre. Közben kimondta, amit gondolt:

— Értem kegyelmedet. Akit ilyen baj ért, hogyne fáradna bele a vásárra járásba.

Nagy Sámuel uram vállon ragadta:

— Érts szót, öcsém. Nem az, hogy belefáradtam. Szegény ember vagyok: abból élek, amit árulok. Oda a pénzem: miből vegyek bőrt? Haj, mennék én a vásárra, csak volna mivel!

A katona újra megfogta a kilincset. Mintha sieD tette volna valami. De a mester nem akarta elereszteni, ha már egyszer így kiöntötte előtte szíve keservét. Tartóztatta:

— Maradj, öcsém! Egy-kettőre delet harangoznak. Mindjárt megterít az asszony. Szívesen megosztjuk falatunkat az utas emberrel.

De áz nem fogadta el.

— Mennem kell. A legközelebbi őrváltáskor én vagyok a soron.

S ment is. Egy „Istennek ajánlom“-mal kilépett a tornácra s gyors léptekkel sietett végig az udvaron.

Nagy Sámuel uram magára maradt. Ketten kínálból. Bécsben úgyis nagyon 'házias nőnek, gyermekdajkának gúnyolták. Ezt a/ arcképét közölte 1855-ben a Vasárnap újság és a Protestáns Naptár s ez látható Sztehlc Kornél könyvében is. (A budai ev. ehk. tört.) De sokkal jobbár illik szerény, nemes egyéniségéhez az a másik szép arcképe, melyet az Egyházunk Nagyjai III. füzete s 1912-ben a Luther-Naptár is közölt. Mint wiirtten- bergi kir. hercegnő épen nem volt barátja a spanyol etikettnek.

Darnay Kálmán 1929-ben a Pesti Hir lapban „Habsburg-legyező“ címen ír: cikket, mely legyező állítólag a nádor nénak volt szánva. Ez a kincseket éri műremek eredetileg Károly főherceg nejének, a református Henriett nassaui hercegnőnek volt a tulajdona. Ennek korai halála után Károly főherceg a sógornőjének, Mária Dorottyának szánta. Di Darnay szerint József nádor mégsem ad ta azt a nejének, mivel „nagy család súrlódás volt köztük a nőnek evang. hitt miatt.“ Ebből egy szó sem igaz. Ellenkezőleg a legszebb békességben éltek.

A felvilágosult nádor, akinek Horatius volt a kedves olvasmánya, nejéve esténként a bibliát is olvasta. Neje vök ott halálos ágya mellett éjjel-nappal, < ápolta, a vallás szavaival is ő vigasztal ta. Igaz, hogy Majláth János gróf és má: titkos kémek már akkor is hamis jelen téseket küldtek Pécsbe. Darnay szerin József nádor ezt a legyezőt Kisfa!ud\ Sándornak adta egv kihallgatása alkal mával és így ietí Szegedy Rózáé, majc pedig a sümegi múzeumé.

József nádor háza jó angyalának tar tóttá Mária Dorottyát. Gyermekei neve lését is egészen rábízta. Hiszen fiainak a kis Sándor és Palatínus Jóska főhercegnek a kiskőrösi Jeszenszky Péter müveit evang. ifjú volt az első magya:

koztak, hogy társalkodnak vele. A vitéz rongyostalpú csizmája/ meg azok a keserves dolgok, amelyeket most emlegetett s amelyektől még most is keserű a szája íze. Melyikkel mulassa magát délig? Belekezdjen a munkába, holott küszöbön a dél. Vagy tovább főjjön, füstölögjön magában?

Mind a két kezével belemarkolt sűrű, fehér üstökébe. Mintha a két keze kemény tíz ujjával ki akarta volna fésülni a fejéből a háborgó gondolatokat. Egyel rántott magán s leült a háromlábú székre. Belekezdett, hogy lefejtse a régi talpat, sarkat. Hamarosan végzet! vele. Fölpattant s előkereste, ami talpnak valója még volt. Már szabta is. Csak úgy égett keze alatt a munka De jó, hogy még mindig nem harangoztak! Talán még rávonhatja a csizmát a sámfára. Ez az, erre ráillik. S megint ott ült a háromlábú széken, mái kezében volt i kalapács s már verte is a csizmát a sámfára . . .

A munka megpezsdítette ereiben a vért s kikergette-belőle a zsibbadságot. Magához térítette a belsí emberét. Az pedig alighogy föleszmélt, megkívánta ar énekszót, mint a tikkadt vándor a forrás hüs vizét Csak azért se! Nem hagyja magát. S maga se tudta, hogyan, rátalált a neki való énekre. Dacosan csatiam föl az ajkán s a kalapáccsal verte hozzá a taktust:

Trutz sátánnak, a sárkánnak,

Tarthatom ötét tsúfságnak,

Trutz a nehéz keresztnek.

Magam adtam Istennek.

(Folytatjuk)