Harangszó, 1934
1934-01-07 / 2. szám
10. HARANGSZÓ 1934 január 7. mely abból, hogy nem merünk ki- állam, nemcsak az egyéni katonai erényeinkre, hanem az ügyünk igazságának gyengeségére is lesújtó következtetést von le. Nem diplomaták kellenek nekünk, hanem hősök! Nem felekezeti háborúságra izgatunk mi, hanem misszióra! A misz- szió nem ismer erőszakot. Nem legyőzni, hanem meggyőzni akar. Nem uralkodásra törekszik, hanem szolgálatra, nem nyerekedni akar, hanem áldozatot hozni. Azért ki a védelmi vonalakból hódító támadásra! Előre hitvallók itthon és odakünn! A misszió ünnepén teljes tüdővel fújjuk a szent rotiamjelt: Missziót! Missziót! „Ázsia virága“. Ezzel a büszke névvel Ázsia óriásbirodalma, Kína nevezi magát és pedig nem is egészen alaptalanul. Egyike a világ legősibb országainak. Története a Krisztus előtti évezredek ködös homályába nyúlik vissza. Egyike a világ legrégibb műveltségű népeinek. Mikor a világ itöbbi részén még csak a gyilkos csatabárd forgatásához értettek az emberek, Kínában már fejlett kultúra és virágzó ipari élet folyt. A papír-, lakk-, porcelán- és szövőipar kínai eredetű. Egyike a világ legnagyobb birodalmainak. Övé Ázsia harmada: 11,500.000 □ kilométernyi hatalmas terület. Számra nézve pedig a földkerek legnagyobb tömegű népe. Lakosainak száma: 402,680.000, ami azt jelenti, hogy a földön minden ötödik ember kínai. Az ország tobzódik gazdaságban és természeti szépségekben. A Mount Everest örök-havas, remek csúcsai, őserdők buja tenyészete, komorszépségű, roppant sivatagok, csodálatos folyók mind Ázsia virágának szépségét növelik. Nem csoda, hogy Ázsia virágát idegen szemek sokszor megkívánták. Szemet vetettek rá mandzsuk, mongolok, törökök, oroszok s legújabban a japánok. De „Ázsia virága“ önféltő gonddal vigyázott magára. Idegen betolakodás ellen védelmül megépíti a legendás kínai falat. Szigorú császári rendeletek tiltanak ki minden idegent, ki a „szent“ biKi.w átka: az ópium. Pipából szívják a szerencsétlenek, aztán ideg- és léteKölö álomba révütnek tőle. rodalom földjére akarná tenni a lábát s űznek messze minden hajót, mely a kínai tenger kék vizeit fel akarná zavarni. Ezen az úton Kína a világ legelzárkó- zottabb országa lett, ahol a külföldi embernek csak egy neve volt: „idegen ördög“. Bármennyire óvta is magát Ázsia virága a külső ellenség ellen, a belső ellenséggel szemben nem tudta magát megoltalmazni. Ennek a hatalmas népnek a lelkét iszonyú bűnök fonták körül halálos öleléssel. Valóságos kínai betegséggé vált az ópiumszívás (az első ópium szállítmányt, sajnos, európai „keresztyén“ , országok erőltették rá lelketlen nyereségvágyból a kínai népre), amelynek élvezete és a nyomában járó testi-lelki pusztulás ma is egyik legszörnyűbb rákfenéje Kínának. (Lásd a képet.) A másik nagy kínai bűn, amelyről ez az ország hírhedtté vált az egész világ előtt, a kalózkodás, amelynek elvetemült tengeri rablóival nem egyszer előkelő főurak is bűnrészes szövetségben álltak. A kalózkodás annyira elharapódzott, hogy a múlt század utolsó évtizedeiben nemzetközi beavatkozással kellett kiirtani. De Kína azóta is tele van banditákkal. Ilyen és ehez hasonló bűnök lelket elszívó, átkos pusztítása beteggé rágta Ázsia virágát. Ez az ősművelt- ségü, nagyráhivatött óriár. si ország ma olyan mint egy jómagával tehetetlen, lázbénitotta beteg, amelyet sötét babonák köde ül meg, tudatlanság, elmaradottság és belső meghasonlás gyöngít napról-napra. Mi lesz ezzel a számban hatalmas néppel? Jlx est&arangsszó. Irta: Btró Gyuláné. Az estharangszó mély búgással kongott. Béke veletek ... Így érezték, így hallották a hivő lelkek. Juhász István tekintélyes gazda, a falu bírája, vacsoránál ült családjával, mikor megkondult a harang. István gazda összekulcsolta kezeit, tisztes, őszülő fejét lehajtotta alázatosan. Ugyanígy a fia és leánya is. Az asszony behozta a párolgó vacsorát, letette az asztalra, aztán ő is összekulcsolta kezeit. Ebben a pillanatban kivágódott a szoba ajtaja s egy férfi állt meg a küszöbön. Mosdatlanul, szennyes öltözetben, sötéten nézett végig az ájtatos családon. A háziszőttes fehér abrosz és a párolgó vacsora, a nyugodt, békés arcok láttára egy pillanatra meghökkent. De a benne forrongó indulat kitört belőle. — Hol van a gyerek? — ordította rekedten. Azt mondta Szurdákné, hogy nénémasszony áthozta ide. Miért hozta át? Azért, hogy beteg? Kinek mi gondja rá! Ha beteg, majd meghal. Pusztuljon el velem együtt. Mit nekem az élet, a gazdaságom, a földem, a házam. Mit bánom én, hogy a Szurdákné mindent elhord a háztól, meg hogy úgy iszik az a némber, mint a kefekötő. Hogy nem mos ránk, nem főz nekünk, — baj is az. Legfeljebb hamarabb lesz végünk. Mit imádkoznak kendtek? Mit ájtatoskodnak ahhoz, aki nincs? Mert nincs! Én mondom kedteknek... A kovácsmesternek van igaza. Ö mondta, hogyha volna fölöttünk valaki, akkor nem sújtotta volna agyon a villám az én szegény apámat és anyámat, amikor hazajöttek a mezőről. Dolgos, istenfélő jámbor emberek voltak. Becsületesek, jó szívüek, templomba járók. Aztán a feleségemet miért vette el tőlem egy évi házasság után, mikor a gyerek megszületett? Mit vétett az a jó, szelíd, imádságos lelkű fiatal teremtés? Hát én mit vétettem? Józan, becsületes, dolgos ember vagyok. Miért sújt engem a maguk Istene?... Elhallgatott, a lélegzete kifogyott. A máskor szűkszavú ember a szokatlan sok beszédtől és indulattól úgy fújt, a mellkasa, mint egy lokomotív. István gazda ránézett az ő jóságos, szelíd nézésével, szívből sajnálta ezt a különben jóravaló fiatalembert, akit a sok csapás majdnem az eszétől fosztott meg. — Hát először is, Gergely öcsém, — mondta csendes hangon, jegyezd meg magadnak, hogy aki az én tisztességes házam küszöbét átlépi, vegye le a kalapot a fejéről, ahogy illik. Másodszor pedig, amint látod, a nénéd éppen most hozott egy terítéket az asztalra és tele merte a tányérodat... Ülj le a régi helyedre, ahol mindig ültél, a húgom mellett, mikor a mátkád volt. Gergely mozdulatlanul, dacosan állt tovább és sötéten nézett Magdolna régi helyére. Nézett, nézett, a szeme elhomályosodott, az a hely vonzotta, s mintegy ködfátyolon keresztül úgy látta, hogy Magdolna integet neki. Odajön hozzá, megfogja a kezét, leemelteti a kalapját, aztán kézenfogva odavezeti a régi helyére. Azon veszi észre magát, hogy kanalazza a Treszka néni jó föztjét, éppen úgy, mint azelőtt, mikor még itt ült mellette az ö Magdolnája. Treszka néni újból telemerte a tányérokat, éppen úgy, mint régen, mikor még boldog voltVacsora után István gazda megtörli a bajuszát — Éva leszedi az asztalt.
