Harangszó, 1934

1934-12-16 / 51. szám

410. HARANGSZÓ 1934 december 16. resd, hanem cselekedjél, mert előt­ted van; légy irgalmas samaritánus. A vallásórán a hitoktató egyszer az irgalmas samaritánusról szóló példázattal foglalkozva azt a kér­dést vetette fék „Gyerekek, tudná­tok-e ti is irgalmas samaritánusok lenni?“ Egy kis leány így felelt: „Nem“. „És miért nem“, — kérdé a hitoktató. „Azért nem, mert nincs szamarunk“. — Mosolygunk ezen gyermek-észjáráson. A gyer­mekész azt gondolta, hogy valahol Jeruzsálem és Jerikó között kell ke­resni a felebarátot és éppen úgy kell tennünk betüszerint, mint az a samaritánus tett és azért mindenre szükségünk van, amit annál a sa- maritánusnál látunk. De az a gyer­mek a maga bohó felelete mellett is érezte, hogy szeretnünk, segíte­nünk kell. Nem úgy, mint mi nagy gyermekek, akik sokat tudunk és jó keresztyének akarunk lenni. Mi, ha nem is oly gyermekded módon, de bizonyára sokkal botorabban cse­lekszünk, mikor mentséget és ki­búvót keresünk a felebaráti szere­tet gyakorlása alól. Óh, mennyi szó esik a felebaráti szeretekről! Hir­detjük, hogy felebarátunk minden ember. De mikor arra kerül a sor, hogy bebizonyítsuk a felebaráti szeretetet, akkor nem látjuk a fele­barátot, aki előttünk, aki mellet­tünk van, aki szeretetünkre rászo­rul. Óh, ilyenkor mily hidegek tu­dunk lenni! Elmegyünk a felebará­tunk mellett; öröme, bánata, nyo­mora nem hat meg bennünket. Pe­dig úton-útfélen, saját otthonod­ban, családod, szomszédaid, mun­katársaid körében, a szegények jaj­kiáltásában, a munkanélküliek tes ­ti-lelki nyomorában, az árvák könnyeiben, az elhagyatottak szo­morú tekintetében — mindenütt az íme, ö Is felebarátod! a figyelmeztetés hangzik feléd: „Íme, itt a felebarátod!“ És ennek a te felebarátodnak viszont látnia, éreznie, tapasztalnia kell, ha téged lát, hogy a felebarátja vagy. És ha kérded: mi szükséges ah­hoz, hogy felebarátjai legyünk egy­másnak, a felelet semmi más, csak szív, érző, szerető szív kell hozzá- Ahol ez megvan, ott meglesz a többi is: a vigasztaló szó, a részt­vevő tekintet, a jó tanács, a mások terhének készséges megosztása, az áldozatra kész segítés. Mert a se­gítés nem az anyagi javakkal meg­áldottaknak a kiváltsága. Mindnyá­jan segíthetünk egymáson: csak szeressük egymást! Erre van szüksége a világnak. De ezt a nagy világot nem formál­hatjuk át. Az ezer meg ezer sebből vérző, egymással meghasonlott né­peket nem téríthetjük új útra. De, ha mindenki a maga körében meg­értette és tettre váltja a szót: „íme, az én felebarátom“, akkor sokat tett az egész emberiség érdekében. És ha minden szívben, minden csa­ládban, minden kis közösségben lobogna a felebaráti szeretet láng­ja, melegebb, szebb lenne az élet. Tekints körül, hol tetted már szeb­bé az életet. Siess és pótold a mu­lasztást, mert az idő rohan és sze­retet nélkül üres és áldástalan az élet. Nagy Sámliéi próbája. Irta: báró Podmaniczky Pál. 8 — De kemény bogra van kötve! Talán te boldo­gulsz vele, leányom ... Most meg a Bodri vakkant néhányat. Kocsi is zö­rög az úton. Majd a nagyanyjuk álmélkodó szava hallik: —- Ki látott ilyet? Rézpoltúra . . . A tornác asztalán koppan a pénz. Egyik a másik után . .. — Ez is, ez is . .-. Nincs eközött egy fia ezüst se... A jövevény fakó hangon közbeszól: — Hej, ha ez mind arany volna! Az anyjuk összecsapja a kezét: — Hiszen akkor gazdagok volnánk! Mindenre telnék! Annus is, Miska is beleun, hogy a nagyok beszé­dét figyelje. Különben is elfogyott már az első alma. Annus most nyeli le az utolsó falatot. Miskának nem is kell messze kinyújtania a kezét. Egy szép, mosolygós alma csak úgy biztatja: szakíts le! Mellette egy másik kelleti magát. Ezt is leszakítja s odanyujtja az Annus­nak. Míg egyik is, másik is lassan majszolgatja az al­mát, élvezi édessége minden csöppjét, telik-nmük az idő. Mire elkészülnek s lehajítják a csutkát, lekiván- koznak a fáról. Mert, lám, a két csutkára, hogy össze­szalad az ostoba tollas jószág s az se volna utolsó mu­latság elhessegetni őket. Mielőtt azonban lemászná­nak, Miska félrehajtja az utcát eltakaró ágat és kite­kint. Hátha van valami látnivaló! Csakugyan van is. Két kocsi jön egymás mellett a széles utcán. Egylovas az egyik is, a másik is. Lépésben jönnek, nem sietnek. Miska nézi őket, nézi egyre tágabbra nyílt szemmel. Az egyik lovat mintha a nagyapja hajtaná. Mire bizonyos benne, már szól is az Annusnak: — Nézd, a nagyapánk jön! Az is odahajlik s helybenhagyja: — Az ám, a nagyapánk! S egyszerre mondják ki, amit mindkettejük szeme megdöbbenve lát: — Csakhogy nem a Tündérrel! S már csúsznak is le a fa törzsén s torkuk szakad­tából kiáltják a vészes hírt: — Jön a nagyapánk! De nem a Tündéren! Erre a szóra megmozdul a ház. Minden dolgát fél- benhagyva rohan a konyhából nagyanyjuk. Meghal­lotta a hírt az udvar túlsó végén az édesanyjuk: sza- ladton-szaladvást siet a kapuhoz az is. Mire odaérnek, már ott bajlódik a jövevény ember s nyitná a kaput, ha boldogulna vele. A megriadt asszonyok is csak rángat­ják, rázzák, míg végre a fiatal asszony emelint rajta egyet: — Hiszen tudja, édesanyám, így kell! Erre csakugyan kiakasztódik a kapu s kitárhatják mind a két szárnyát.

Next

/
Oldalképek
Tartalom