Harangszó, 1934
1934-12-02 / 49. szám
394. HARANGS2Ó 1934 december ‘1. téged ebből a gondolkodásmódból kijózanítsanak és megláttassák veled, hogy mindez nagyon is rád tartozik, mert te, te vagy az oka és a célja annak, hogy ádvent van : Jézus miattad és érted jött! Jézus a bűneid miatt jött és jön most is! Bűneid indították útnak évezredek országútján, hogy útja elvezessen a szivedig és akkor fog hozzád karácsonykor megérkezni, ha bűneid ádventban igazán meg tudod bánni. A bűnt azonban nem lehet igazán megbánni addig, amig az ember bűneinek a tudatára nem ébred, amig nem tudja, mit tesz vele a bűn, milyen nagy hatalom életében a bűn. Nézz erre a képre, mely ezt a cimet viseli : íme a te bűneid! Nézd meg, mit tesz az emberrel a bűn! Néhány gondolatot olvassunk le és vall- junk meg egymásnak erről a szomorú, mindenki által tapasztalható valóságról. A bűn elvon az apai háztól. Valahol távol nyitott kapu vár, bent a szobában köny- nyes szemű apa ül és fátyolos tekintetével a messzeségbe néz. Szive szüntelen azért dobog és a sóhaja azután száll, aki egy meggondolatlan pillanatban becsukta maga mögött az apai hajlék ajtaját, kikérte örökségét, ezzel megtagadta az atyával való közösséget, a gyermeki viszonynak drága aranyszálait széttépte és idegenbe ment élni, végül az élet pusztájában — elveszni. A bűn az embert magára hagyatja. Azt mondod: ellenkezőleg, társaságba vonja. De ez csak eleinte van igy. Cimborák csak addig vannak, amig az örökség tart, amig a bűnt el kell követni. Mihelyt ez Atyám vétkeztem az ég ellen és leellened. megtörtént, az ember magára marad. Cinkostársat mindig találsz, akik segítenek a lejtőn elindulni, de a bűn következményeiért felelősséget vállaló emberek ritkán. Mire a bűnért felelősséget kell vállalni, elhagynak. Bünbesodródott ember mindig magarahagyott ember. A bűn szégyenbe is taszít. Amig valakinek éber a lelkiismerete, mindaddig érzi a bűn elkövetése után a szégyen pírját az arcán. Mennyi életet dobtak el emberek, mert nem bírták a szégyent elhordozni. S mennyi élet van, amely már nem is érzi ezt a szégyent, mert a bűnt természetesnek találja. A bűn rabbá is teszi az embert. Maga az elnevezés, hogy jön a Szabadító, azt mutatja, hogy mi emberek rabok vagyunk. Nincs a kezünkön bilincs, nincs rajtunk rabruha, mégis rabok vagyunk és szabadí- tásra szorulunk. A bűn állati sor.-ba sülyeszt alá. Gondolj a tékozló fiúra és megláthatod, milyen mélységbe vezet a bűnös embernek ez az alásülyedése. Még a disznók moslékjából Nagy Sámuel próbája. Irta: báré Podmanlczky Pél. 6 — Ez az, amit kegyelmednek szántani ... Ilyenkor aztán mindig belekábult ő nagysága a szörnyű gyötrődésbe. Se látott, se hallott. Most sem hallotta, amint Nagy Sámuel uram a Tündér teteme mellett énekszóval csititgatta háborgó lelkét: Űr Isten, a gyors oroszlánt. Verd hátra a dühös sátánt, Lelki fegyvert adj én kezembe, Ki ellen semmit ne tehessen: Ha álnoksággal vizsgál is. Ne ártson nékem azzal is, ■ Se rettentsen erejével, Mellyel dühösködik széllel. Az út egyik fordulóján északi szél kapta szembe. Megborzongott. Szétvetett köpenyét összerántotta. Jobbkeze közben becsúszott a zsebébe s akaratlanul is megmarkolta a finom patyolat-zacskót. Megcsörrent a tartalma s erre megint elfutotta a méreg ő nagyságát. Mintha gúnyolódó ördögfiak incselkedtek volna vele... De valahogy úgy volt a haragos indulatjával, mint a kialvó félben levő mécs a lángjával. Még egyet lobban, aztán kialszik. Egyszerre megcsöndesedett. Már nem kisértette az a gondolat, hogy kihajítja ezt a hitványságot az útfélre. Olyan gondolat toppant az elméjébe, amely mosolyra derítette komor képét. Kicsibe múlt, hogy hangosan nem felelt rá. Csakugyan megtehette volna. Rántott egyet a vállán. Nyakas eretnekje, megérdemelte volna. Végiggondolva a dolgot, még jóízübb mosolyra fakadt. A szívesen látott vendég visszatér. Mintha hívogatta volna, egyre be-betért ez a gondolat az eliiiéjébe. Egyre jobban boszantotta, hogy elszalasztottá a jó alkalmat. Meg is szabadult volna attól, ami olyan bosz- szúságot szerzett neki, jót is mulatott volna s a megátalkodott eretnek is jó leckét kapott volna. Közben áthaladtak jó néhány falun. Majd ember is, állat is megkapta, amihez a poros, zötyögős úton rászolgált. Már a nap is elindult égi útján lefelé s ekkor történt, hogy a Bálint kocsis, akivel jobb kedvre derült gazdája beszélgetésbe ereszkedett, minden tisztességről megfeledkezve, elkurjantotta magát: — Ejnye, pajtás, te vagy az? A szembejövőnek mondta ezt, aki gyalogszerrel rótta az utat. Egy-két köhajításnyira volt ugyan még, de azért ráösmert. S hogy ő nagysága is, a mellette ülő Pista huszár is megértse, miért fogta el olyan nagy öröm, megmagyarázta: — A Szekeres János. Együtt vitézkedtünk a bur- kus ellen. Amikor végre összetalálkoztak, ő nagysága kegyesen megállást parancsolt, hogy Bálint szíve szerint kiörvendezhesse magát egykori kenyeres pajtásával.
